Spirit

AKROBATÁK, LE MONFORT THÉÂTRE (PÁRIZS)

A Desiré Central Station 2014 idei programsorozatának nyi­tá­nya­ként azt az emb­le­ma­ti­kus és esszen­ciá­lis elő­adást kí­nálja fel ne­künk, ami­ben nem lé­te­zik fent és lent, nin­cse­nek meg­bont­ha­tat­lan, kitolhatatlan határok, csak posztdramatikus színház van, valóságközeli létállapot, összejövetel, katarzis. A párizsi Akrobaták-produkció egy tökéletes fúzió életre-halálra – Drubina Orsolya beszámolója.

A párizsi Le Monfort Théâtre előadása nem hiába szerepel egymást követő két napon a fesztivál tervezetében: a második alkalmon is döbbenetesen sok néző próbál helyet foglalni. Az Akrobaták „egyfajta vallomás-kísérlet. Fabrice Champion, a híres és sikeres légtornász egy baleset következtében deréktól lefelé mozgásképtelenné vált. Ez a karrierje végét jelenthette volna, ám egy rendkívül intenzív fizikoterápiás kezelés és egy váratlan találkozás hatására új lehetőségeket fedezett fel ebben az állapotában és a cirkuszművészetben. Két artistanövendékkel ismét gyakorolni kezdett, a hátrányokat más perspektívába helyezve újradefiniálta az akrobatikát. A légtornász közeli barátai – a rendező Stéphane Ricordel, a filmes Olivier Meyrou, valamint a két akrobata Alexandre Fournier és Matias Pilet – színházi-cirkuszi keretek között beszélnek arról, hogy mit is jelentett számukra a közös munka, s ez mennyiben változtatta meg az életüket, világszemléletüket.”[1]

 A légtornász történetét feldolgozó akrobatikus táncművészek döbbenetes hatást érnek el a folyton változó, ámulatba ejtő színházi térben. Az első pillanattól kezdve lényük megtölti a teret, mozdulataikból sugárzik egyfajta sajátos fénylés. Rendkívül izgalmas és meghökkentő, miként helyezkedhetünk bele általuk az előadás rendszerébe mintha mindig is ismertük volna, mintha mi magunk is átélhettük volna a légtornászok „mindent vagy semmit” hordozó léthelyzetét. A dokumentumfilmből kivágott részletek megelevenednek a szemünk láttára. Először a tér különböző elemeire vetítve, később testet öltve a fellépő művészek szellemiségében, érzékenységében. Fabrice Champion alakja, szomorú-bölcs szeme, tolószéke, reggeli testedzése pereg a szemünk előtt filmkockákon, majd később a két mozgásszínházas táncművész által közel is hajol szívünkhöz, megengedi, hogy eggyé váljunk vele. Az akrobaták testi megnyilvánulásai lélegzetelállítók, és mindezt pontosan, alázattal szolgálja az a ferdén tartott fal, melyre elidegenítő foltok vetülnek először (eső, zöld univerzum, gallyak), később pedig felmutatja variabilitását is, amelytől a varázslat-élmény még inkább felerősödik. A hibátlan fúzió természetesen nem mellőzheti a zene akkurátus válogatását, a csöndek által kiváltott tartalmas, belső zengéseket sem. Matias Pilet rugalmassága, fesztelen játékkedve, magabiztos bátor szaltói, légben töltött pillanatai, csodálattal töltik el a közönséget. Egy emberként kísérjük figyelemmel, milyen rendkívüli bizalomháló tartja össze, öleli át a két művészt az első pillanattól kezdve az utolsóig. Alexandre Fournier magas, biztonságot sugalló társ, aki képes pontosan ugyanazt a motívumot végigtáncolni, mint sokkal alacsonyabb partnere. Összetartozás ez, autentikus-posztdramatikus színházi lét. Oláh Tamás, a Desiré News egyik felkért szerzője jegyzi meg esszéjében: „A posztdramatikus előadások létrehozói belátják, hogy teljesen értelmetlen a gesztusok és mozdulatok pontos szöveghelyekkel való megfeleltetése, hiszen a beszéd és a test nyelve kiegyenlíthetetlen egymással. Egy mozdulat soha nem jelentheti ugyanazt, amit egy nyelvi jel, így nem is alakítható szavakká. A játéktérben zajló cselekvés nem nyelvi értelemben jelent valamit, hanem megkerüli e nyelvet, hogy mélyebben tudjon hatni.”[2]

Az Akrobaták szavak nélkül, szellemmel, lélekkel, kedvvel telítetten mesélnek egy zuhanásról, amit életnek nevezünk, az élet pedig egy olyan dráma, ami humor nélkül nem lehet egészen tragikus. A párizsi társulat fúziós előadása nevettet, gombócot gyúr a torokba, gyönyörködtet és elemel. „Az Akrobaták óda az életről, a barátságról, a gyengédségről, a felnőtté válás viharairól. A súlytalanság, a megállított idő, az emlékezés és az élet ünnepe. Legalább annyira cirkusz, mint tánc vagy film. Ketten vannak benne, mégsem duó. Ott a harmadik is.”[3] Ott vagyunk mi is.

(Desiré 2014 – dead or alive [Szabadka])

Drubina Orsolya

[nggallery id=466] 

Fotó: Molnár Edvárd és Nikola Lučić