„A valóságot keresem”

BESZÉLGETÉS ALBERTO FASULÓVAL, A TIR – A KAMIONSOFŐR RENDEZŐJÉVEL

Alberto Fasulo debüt-mozija, a TIR – A kamionsofőr tavaly el­nyerte a 8. Római Film­fesz­ti­vál fődíját, ami hasonlóan nagy meglepetés volt, mint a Róma körül (Sacro GRA) győzelme Velencében. A hazánkban a Cinenuovo által forgalmazott filmet a XII. Olasz Filmfesztivál (MittelCinemaFest 2014) keretén belül a mozipremier előtt láthatta a budapesti publikum, ráadásul a munkáját íróként, rendezőként, producerként és operatőrként is jegyző Fasulo kí­sé­re­té­ben. A direktorral a közönségtalálkozó után beszélgettünk.

Hogyan született a film alapötlete? Miért érdekelt a kamionsofőrök munkája?

Az alapötletet több dolog is inspirálta. Először is, gyerekkoromban a szüleim messze dolgoztak és gyakran hagytak otthon egyedül. Másrészt, egy este lekéstem a vonatot, és pont akkor kezdődött egy nagy országos sztrájk, nekem viszont valahogy el kellett jutnom egy forgatásra, így aztán stoppolni kezdtem. Egy kamionos vett fel, és a kabinjában éreztem valamit, ott jött az ihlet. 12 évvel később pedig elkészítettem ezt a filmet.

Tudtál róla, hogy a cím már foglalt? T.I.R. a titulusa egy ‘80-as évekbeli tévésorozatnak, ami szintén kamionsofőrökről szól, ráadásul épp olasz-magyar koprodukció. (A T.I.R. nem­zet­közi­leg szállító kamiont jelent – Cs. Á.)

Nem tudtam róla.

A te filmed viszont olasz-horvát koprodukció.

A film fejlesztésének korai szakaszában – az Eurodoc program keretén belül – sok producerrel találkoztam, voltak köztük például szlovénok és horvátok. A filmemet egy kamionos inspirálta, aki a valóságban is a tanári pályát hagyta ott ezért a munkáért, és ő horvát volt, így aztán horvát producereket kérdeztem meg, hogy beszállnak-e a projektbe. A film kilencven százalékban olasz, és csak tízben horvát, de én nagyon hiszek a koprodukciókban, a következő filmjeim is így készülnek.

Miért hiszel a nemzetközi koprodukciókban?

Számomra a filmkészítés párbeszéd, együttműködés, sőt konfrontáció. Egy koprodukció magával hoz egy másik kultúrát, víziót, egy csomó új dolgot, amit a rendező össze tud gyúrni.

Miért a szlovén Branko Završant választottad a főszerepre? Miért választottál egyáltalán színészt, miért nem dokumentumfilmet készítettél?

Eredetileg dokumentumfilmet akartam készíteni a témáról, főszerepben a valódi horvát ex-tanár kamionsofőrrel. Kábé három éven keresztül próbáltunk, kísérleteztünk, forgattunk is egy keveset, és ezalatt rájöttem, hogy ennek a filmnek fikciósnak kell lennie. Azt akartam, hogy az egész mozi a sofőr fülkéjében játszódjon, hogy a magánélet és a munka konfliktusa kerüljön a középpontba.

A fikciós film lehetőséget adott rá, hogy egy valós személyt – pontosabban egy azon alapuló karaktert – sodorjak nehéz szituációba, egészen pontosan konfliktusba a céges feletteseivel. Azért is döntöttem úgy, hogy csak a kamion fülkéjében lejátszódó történéseket – a sofőr gyakorlatilag itt él a nap huszonnégy órájában – mutatom meg, mert ez az, amit a valóságban senki nem lát, még a kamionos családja sem. A fikciós mozi a dokumentumfilmnél jobb lehetőséget nyújtott arra, hogy behatoljak a karakter bőre alá. Ugyanakkor meg akartam őrizni a projekt dokumentarista, realista jellegét is, ezért arra kértem Brankót, hogy váljon eggyé a karakterrel, amennyire csak lehet (a színész a saját keresztnevén szerepel a filmben – Cs. Á.). Álltuk a költségeit, hogy letegye a kamionos jogosítványt, és megkértem egy céget, hogy alkalmazzák. A forgatás négy hónapja alatt gyakorlatilag a vezetői fülkében laktunk, csak egy minimális stáb – egy asszisztens és pár hangosító – kísért minket.

Szkriptből forgattatok, vagy improvizáltatok?

Írtam forgatókönyvet, de konkrét dialógokat nem, csak tartalmat, kontextust. A felvételek előtt adtam instrukciókat a szereplőknek, beszéltünk arról, hogy miről szól a jelenet, de aztán mindent rájuk bíztam. A valóságot keresem, a realitás érdekel, így például a dialógok három nyelven hangzanak el: Branko a feleségével szlovénul, a kollégájával horvátul, a céggel olaszul beszél.

Miért csak egy főhőst használtál? A T.I.R. például buddy movie, két kamionsofőrrel.

Vissza akartam adni valamit a korunk hangulatából. Rengeteget beszélünk, kommunikálunk, de csak a telefonon és a számítógépen keresztül, közben végig egyedül vagyunk. Nem készítek szórakoztató, teljesen fikciós műfaji közönségfilmet, csak az érdekel, ami rólunk szól, önmagunkról akarok valami újat mondani.

Mire törekedtél, hogy a kamionsofőrök átlagos munkanapjait ábrázold, vagy hogy a lehető legrosszabbakat?

Az előbbire, bár ami azt illeti, az átlagos és a legrosszabb a kamionosok életében egy és ugyanaz, minden napjuk ugyanolyan borzalmas.

Inspiráltak mozik, legyen szó akár e munkádról, akár a filmes pályádról?

Sok filmet láttam, olyanokat is, amik kamionosokról szólnak, de igyekszem elkerülni, hogy bármelyik is inspiráljon, független akarok maradni minden ilyesmitől.

Miért kényszerülhet egy tanár arra, hogy kamionosként dolgozzon, miért fanyalodik értelmiségi kemény fizikai munkára? Csak a gazdasági válság miatt, vagy más is közrejátszhat benne?

Persze, főként a gazdasági válság miatt fordulhat elő ilyesmi. Sok kamionos, akivel találkoztam, “ex-” valamiben, vannak köztük szakácsok, pincérek, stb. A Nyugat többet fizet, amiből odahaza nagyon jó életminőséget teremthetünk. Ez a realitás, számomra pedig a művészet missziója, a valóság megmutatása, megértése. A filmem egy tanárból lett kamionsofőrről szól, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen jövője lehet egy társadalomnak, ami tanítókat, nevelőket veszít. Ha mindenki a gyors pénzt választja, akkor mivé nő fel a következő generáció? Szerintem ez veszélyes.

Úgy gondolsz Brankóra, mint egy tévúton járó, rossz döntést hozott emberre, vagy inkább, mint a körülmények áldozatára?

Nagy kérdés, és nyitott is. Talán neki nem is volt igazán választása, talán a felesége vette rá erre. A mai társadalomban mindenki fél attól, hogy egyszer elfogy a pénze, aggódunk a jövőnk miatt, mert elhisszük, hogy költenünk kell egy csomó dologra. A Branko-féléknek el kell gondolkodniuk azon, hogy mit akarnak, és aztán választaniuk, dönteniük kell. A filmbeli Branko nem így tett, nem törődött a saját vágyaival, de végül ráébredt, hogy túl sokat veszített ezzel.

A férfi mellékszereplőt, azaz „Makit” Marijan Šestak játssza, aki a valóságban is kamionsofőr. Mi alapján választottad őt?

A cégnél dolgozott, és ő lett Branko Završan társa, mentora, remekül kijöttek egymással, így aztán beleírtam őt is a film első felébe.

Láttad a Róma körült? Azért kérdem, mert ez egy dokumentumfilm, ami Arany Oroszlánt nyert tavaly Velencében, a te filmed pedig dokumentarista, és szintén fődíjat kapott Rómában. Szerintem sokban hasonlít a két film, például egyaránt road movie-k, még ha elég szokatlanul is. Véletlen, hogy ugyanazon évben két hazai dokumentarista film nyert olasz fesztiválon, vagy látsz mögötte valamilyen tendenciát?

Szerintem véletlen. Gianfrancóval barátok vagyunk, ismertük egymás munkásságát, tudtunk egymás új filmjéről, és én is a dokumentumfilmes színtérről jövök. De szerintem ellentéte egymásnak a Sacro GRA és a TIR. Velencében Bertolucci volt a zsűrielnök, Rómában viszont James Gray, aki amerikai, szóval nem hiszem, hogy bárki is összebeszélt volna bárkivel, hogy fiatal olasz filmeseket kell nyerni hagyni. Persze csak filmkészítőként vagyunk fiatalok, Gianfranco még nálam is öregebb tíz évvel.

Mi a véleményed az új olasz filmekről, tetszik, amit látsz? Nekem úgy tűnik, hogy főleg vígjátékok készülnek.

A box office a vígjátékoké, de ennél jóval nagyobb, szélesebb mozikínálatra van szükség. Az olyan art filmeket, mint a TIR, nem kíséri nagy reklámkampány, de amikor találkozom nézőkkel, mint például ma is, akkor úgy érzem, szükség van művészfilmekre. Szerintem az embereknek kétféle választási lehetősége van. Ha jegyet váltanak egy közönségfilmre, akkor kikapcsolódnak, élvezik a luxust, kiélik magukat, két órára elszöknek a valóságtól, megszabadulnak a szürke életüktől, viszont csak annyit visznek haza a moziból, hogy láttak egy csodálatos filmet, amiről lelkendezhetnek, amiért rajonghatnak. Ha viszont ehelyett megnéznek egy művészfilmet, akkor fenntartják a kapcsolatot a való élettel, ezzel az univerzummal, viszont más nézőpontból látják azt, a másik oldalt ismerhetik meg. És amikor kijönnek a moziból, talán máshogy látják majd az életüket, és tudnak javítani rajta.

Az olasz filmek a neorealizmus óta elképesztően erősek realizmusban. Honnan ered ez?

Jelenleg elég nehéz időket élünk. Sokat utazom, töltök egy-egy napot szerte Európában, Amerikában, Ázsiában meg mindenhol, és amikor hazatérek, egy csodálatos országot és kultúrát látok, ami viszont tele van problémákkal, veszélyekkel, romlással, amit az emberek nem értenek. Nem tudják, mit tegyenek, nagy a zűrzavar a fejekben. Van itt korrupció, válság az oktatásban, Berlusconi, pontosabban nem is ő személy szerint, hanem az eszmény, azaz minden, amit ez a név képvisel. A filmeseknek és a művészeknek pedig ezekre a gondokra kell rámutatniuk, a fennálló helyzetről kell beszélnünk. Annyi mindent tudnánk jobban csinálni.

Mik azok a koprodukciós projektek, amiket említettél?

Van egy kísérleti archív filmem az első világháborúról, aminek épp elkezdődött a fejlesztése. Egy amerikai operatőrről szól, aki híradót forgatott Olaszországban a háború alatt. Épp írjuk a forgatókönyvét egy történelmi drámának is (a biopic címe Menocchio – Cs. Á.), ami igaz történetre épül, pontosabban egy ötszáz éve lezajlott per eredeti jegyzőkönyvére. Egy szegény olaszról szól, akinek roppant eredeti teológiai gondolatai voltak a vallás és a privát hit különbségeiről, ami miatt az Egyház eretnekként kivégezte. Bemutattuk a projektet Rómában, kerestünk hozzá koprodukciós partnereket, a szlovénok be is szálltak, és nyertünk vele Eurimages támogatást. Ez lesz az eddigi legnagyszabásúbb filmem. Szerintem csodálatos mozi lesz belőle, imádtam a kutatómunkát és a fejlesztését. Eddig minden jól alakul, szépen növöget a projekt.

A beszélgetést Csiger Ádám készítette