A káosz és a kozmosz mezsgyéjén

HARMATH ARTEMISZ: SZÜNTELEN JÓVÁTÉTEL. ÚJRAOLVASNI WEÖREST

Harmath Artemisz gondolatébresztő irodalomelméleti megközelítéssel, provokatív gesztusokkal és a megértést nehezítő értelmezői nyelven írta meg második kötetét, amely Weöres Sándor verseinek sokrétűségét kockázatelméleti szempontok szerint tárja fel, illetve kortárs költők verseivel veti össze. A költő születésének századik évfordulóján megjelent könyv előzménye az a doktori disszertáció, amelyben Harmath Artemisz a társadalomtudományokból ismert rizikó fogalmát alkalmazta Weöres Sándor és kortárs lírikusok verseinek komplex elemzéséhez, majd pedig első tanulmánykötetében (Kacér romok, 2012) kortárs magyar költők innovatív versciklusait elemezte.

Az új kötet célkitűzései közé tartozik, hogy Weöres Sándor 1950-es és ’60-as években írt verseit, elsősorban A hallgatás tornya (1956) című könyvet – amely tartalmaz ’40-es években keletkezett, korábban már megjelent verseket is, és amelyet Harmath Artemisz a leginnovatívabb Weöres-kötetnek tart – a kortárs lírikusok költészete felől olvassa újra. Ez jelentős vállalkozás, mivel a kortárs poétikákkal való összehasonlítás új szempontokat vet fel a Weöres-versek értelmezésében, a kortárs irodalom értelmezését is megújítja, és mivel ezen a területen átfogó összehasonlító elemzés még nem született.

Olyan jelenkori költők verseit választotta ki a szerző, akik nyíltan vállalták, hogy egy versükben vagy egy kötetükben újragondolták Weöres Sándor szemléletét és poétikai beszédmódját. Az elemzések ahhoz a következtetéshez vezettek, hogy a költő verseire jellemző retorika nem folytatható, legfeljebb jelentős esztétikai fordulat árán, és a harmincas illetve negyvenes életéveikben járó költők nemzedékénél kevésbé meghatározó a weöresi írásmód, csak szórványosan fordul elő, mert attól nagymértékben eltérő poétikákat alakítottak ki. A kiválasztott költők verseit Harmath Artemisz részben első kötetében is vizsgálta már – például Marno János, Borbély Szilárd, Térey János, Kukorelly Endre, Lanczkor Gábor líráját –, de szerepel köztük Tandori Dezső, Oravecz Imre, Kovács András Ferenc, Kemény István, Kis Ottó, Szilágyi Ákos és Háy János verse vagy versciklusa is. Az elemzés célkitűzése ugyanakkor szintén érvényes a vajdasági magyar irodalom néhány jelentős költőjére, akiket be lehetett volna vonni a vizsgálat elemzés körébe, mint például Tolnai Ottót, de rajta kívül Domonkos István líráját is inspirálta Weöres Sándor költészete.

Az összehasonlító elemzések a versek poétikai és retorikai jellegzetességeit vizsgálják a médiaelméletek, a dekonstrukció és a hermeneutika elméleti megközelítései alapján. Ennek az olvasatnak a legfőbb újdonsága, hogy a Friedrich Kittler által rendszerbe foglalt media­li­tás-elmélet segítségével átfogó értelmezést kínál, valamint bevezeti a kockázat fogalmát. A Weöres-recepció már eddig is vizsgálta a költő poétikájának azt a tulajdonságát, hogy az emberi érzékelés (a látás, a hallás, a mozgás, a tapintás) különböző területeit egyaránt megjeleníti, a befogadónak az érzékleteire sokrétűen és erőteljesen hat. Nagyszámú tanulmány született, amely azt vizsgálja, hogy milyen zenei, ritmikai, képzőművészeti és táncművészeti vonatkozásai vannak a lírájának. Harmath Artemisz azonban az emlékezetet és az érzékelési területeket médiumokként értelmezi, amelyek érzéki hatásokat közvetítenek és keverednek egymással. A weöresi poétika egyik legmeghatározóbb tulajdonságát ugyanis a médiumok keveredésében, összjátékában, azok kölcsönhatásában, szoros együttműködésében, az egymásra gyakorolt hatásukban látja, vagyis meggyőzően érvel amellett, hogy erre a költészetre eredményesen alkalmazható a medialitás-elmélet. Ezt úgy fogalmazza meg, hogy a versek által keltett vizuális benyomás belső látványt kelt, amely „bizonyos ritmusba rendeződik: ritmikus kognitív mozgássá transzformálja-rendezi a jelentést”. (33)

Ezzel szorosan összefügg egy másik észrevétel, amelyet a Weöres-nyelv és -líra jellegzetességeiről tesz: ez a költészet azt jeleníti meg, hogy a nyelv töredezett, nem stabilizálható, megszilárdíthatatlan, mivel elillan, és ezért kiszámíthatatlan (70–71.) Úgy véli, hogy ez az írásmód töréseket, hiányokat, zajokat, véletlen és váratlan elemeket tartalmaz, és az eddigi értelmezésekkel ellentétben ezekre az előreláthatatlan részletekre irányítja a figyelmet. Ezekhez egy egységesítő fogalmat keresett, és a Niklas Luhmann által használt ’kockázat’ illetve ’rizikófaktor’ fogalmára talált rá. A posztstrukturalizmus és a dekonstrukció felől meghatározott fogalmat úgy vezeti be az irodalomkritikába, hogy a szépirodalom kiszámíthatatlansága mellett érvel, és a nyelvi illetve értelmezésbeli kockázatot metaforákon keresztül láttatja. Így például a Derrida által használt ’redő’ fogalmával illusztrálja, pontosabban a „redő vetődésének a játékával”, amely magába foglalja a lezárulatlan jelentésalkotást, és a kettős jelentésű, egymásnak ellentmondó, és egyik elemére sem redukálható szöveghelyeket. A másik metafora a kockadobás, amely a variációk kiszámíthatatlanságát és a megszámlálhatatlanul sok lehetőséget érzékelteti. Egy másik megközelítése szerint a kockázat az a jelenség, amely ajtót nyit a káoszra és a strukturálatlanra: a kockázatot a káosszal való kapcsolat szüli, mert ekkor a szöveg rendje kiszámíthatatlanul felborulhat, és eközben kapcsolat jön létre a szöveg szemantikai, szemiotikai, grammatikai és retorikai szintjei között (91–92.)

Vitatható, hogy a vázolt jelenségeket, amelyek Weöres Sándor költészetében csakugyan relevánsak, valóban a ’kockázat’ eredeti jelentésének az átalakításával lehet-e a legkifejezőbben és legcélszerűbben összefoglalni, és az is kérdéses, hogy mennyiben honosodhat meg a hazai irodalomelméletben és -kritikában ez a teljesen új jelentéstartalommal ellátott kifejezés, amelynek eredeti definíciója nemcsak a ’kiszámíthatatlanság’, hanem a ’veszély’ jelentésárnyalat is magában hordozza, ez utóbbira azonban az új tartalom nem terjed ki.

Mivel Harmath Artemisz a weöresi lírát magas rizikófaktorú költészetnek tekinti, az ily módon meghatározott fogalmat a továbbiakban a költő verseiben rejlő sokféle kockázat fajtáira alkalmazza: a kötetkompozíció, az időbeliség, a térbeliség, a hangzás, a mítosz és az emlékezet szempontjából látja kockázatosnak ezt a lírát. Ezek a gondosan kiválasztott kategóriák a kötet egyes fejezeteinek a témáját és a verselemzéseket is meghatározzák.

Mind Weöres Sándor, mind a kortárs költők verseit körültekintően választotta ki a szerző, sokrétűen mutatta meg a retorikai és poétikai párhuzamokat és különbségeket, és ezt egy erősen reflektált nyelven, kritikai attitűddel fogalmazza meg. Az összehasonlítás azt tárta fel, hogy egyrészt a weöresi gyerekversek munkamódszere nagy népszerűségnek örvend a kortárs lírában, másrészt elsősorban az általa kidolgozott mítoszi nyelv folytatásával kísérleteznek a szerzők. A követett mítoszi nyelvre az jellemző, hogy a lírai én személytelenségét teremti meg, olyan metaforaláncokat használ, amelyeknek nincsen központja, és többnyire a bináris oppozícióra, az ellentétes logikára épül. Az elemzések szerint a kortárs költők mindezek mellett a weöresi ismétléstechnikát, a filozofikusságot, az egész-elvű létezés megjelenítését vették át.

Kovács András Ferenc esetében például azt a párhuzamot emeli ki, hogy Weöres Sándorhoz hasonlóan a magyar szépirodalom örökségével játszik műfaji, stilisztikai és ritmikai szempontok szerint, ugyanakkor felhívja a figyelmet az általa használt weöresi kötetkompozíció-idézetekre, az érzékekre ható poétikára és a ritmikai-metrikai idézetekre. Marno János esetében csak feltételezi, hogy Weöres Sándortól is tanulhatta az áletimologizálás eljárását, Oravecz Imrénél pedig A hopik könyvével illusztrálja a teremtett mitikus nyelv átvételét, mivel ez a történet a hopi indiánok fiktív mítosza, amely a weöresi mitopoétikához hasonlóan történelem előtti, földrajzi helyhez nem köthető, időtlen térben játszódik. Térey János írásai közül A Nibelung-lakópark című tetralógiában a forma- és stílusgazdagság párhuzamát emeli ki, illetve a pusztulásnak a görög mitológiába ágyazott megjelenítését, Lanczkor Gábor versében pedig a Rongyszőnyeg szerkesztési elveit látja visszatérni.

A könyvben A hallgatás tornya című kötet versei mellett nagy hangsúlyt kap a Psyché elemzése, mivel a szerző szerint az értelmezhetőség szempontjából sokféle kockázatot vet fel a szöveg. Az érdekes okfejtés része az önazonosság kérdése, amelynek megszilárdításához nagymértékben hozzájárul a Másik, a te, akiben tükröződik az én, és ez a Psychében azért jelent kockázatot, mert a Másik sokféle alakot ölt, nem egységes. Bár Psyché törekszik az önismeretre, a saját tükörképeitől sorra elidegenedik, nem azonosul velük, önmaga számára elérhetetlen marad, így művészi identitása folyamatosan alakul, de egyszer sem rögzül, mert a szétszóródásban való létezést választja. Az értelmezés szerint Psyché nem tud azonosulni Ungvárnémeti Tóth László költővel sem, ami abból következik, hogy Ungvárnémeti a mítoszbeli Nárcisznak feleltethető meg (az alapul szolgáló nárcisztikus személyisége miatt), ezért a költő mellett Psychének csakis Echo, a visszhang szerepe juthat, vagyis Ungvárnémeti alkalmatlan tükörképnek, mivel csak saját tükörképét, önmagát szereti megszállottan. Psyché elidegenedik tőle, miután belátja, hogy a férfi számára ő csak Echo lehet, nem tekinti őt individuumnak.

A szerző többnyire alaposan, meggyőzően és árnyaltan értelmezi a szövegeket, észrevételei azonban nehezen jutnak el az olvasóhoz, mivel a nyelvhasználat, az információ rendszerezése és kifejtetlensége sok esetben akadályt gördít a szerző gondolatai és a befogadók közé. Olykor a túlbonyolított mondatszerkezetek hatnak elidegenítően, máskor a lakonikusan megfogalmazott, de magyarázat és indoklás nélkül hagyott megállapítások. Azt a benyomást kelti a kötet, hogy igyekszik megvalósítani a kozmoszba betüremkedő káosz retorikáját, a „billegő retorikai felszínt”, ezáltal a felépítése és a nyelvhasználata azt illusztrálja, ami a könyv témája.

A vitaindító, ötlet- és gondolatgazdag írás új és jelentős értelmezési javaslatokkal gyarapítja Weöres Sándor és a kortárs lírikusok költészetének a recepcióját, és bár célkitűzésének megfelelően változtat „az óvoda és általános iskola által közvetített Weöres-képen”, nemcsak széles elméleti és szépirodalmi olvasottságot kíván meg ideális olvasóitól, hanem sok türelmet és kitartást is a szöveg befogadása és értelmezése során.

 Ócsai Éva

Megjelent a Tiszatáj 2014/9. számában

Helikon Kiadó

Budapest, 2013

274 oldal

2990 Ft