Szabotázs

GEROLD LÁSZLÓ: RETRO. KRITIKÁK ÉS RÖPKRITIKÁK

Gerold László Retro. Kritikák és röpkritikák című kritikagyűjteménye 2011-ben jelent meg a Forum Könyvkiadó gondozásában. A kötet a vajdasági irodalmi világ egyik fontos tükre, és azon túl, hogy évtizedek kritikai írásait gyűjti egybe, a kritika műfajának definíciójára, a kritikaírással kapcsolatban megszülető miértek és hogyanok megfogalmazására és megválaszolására vállalkozik. Teszi ezt úgy, hogy tárgyát, a kritikus lelkén és lelkiismeretén átszűrt élményt, az együttes és értő olvasás iránti igényt kérdőjelezi meg, sőt a kritika visszaszorulására, „viszonylagos hiányára” panaszkodik. Azonban egy letűntnek láttatott műfaj feltámasztására tett kísérletnél több a Retro, kimondatlanul is egy korszak áttekintése. „Csal­ha­tatlan kritikus nincs” – állítja Gerold már az előszóban, s mint­ha az egész kötetet belengné az a félelem, amely a kérlelhetetlenségtől és a túlzott önbizalomtól hivatott megvédeni a műítészt. Pedig Gerold írásai méltán formálhatnak arra jogot, hogy kötetbe rendezett sorsukban egymást erősítve hirdessék a geroldi elveket tudományos alapvetésről, szakértelemről és lelkiismeretről. A Retroban azonban erre ne számítsunk. Az egymás mellé szerkesztett írások önmagukban állnak, s hiába adnak tanúbizonyságot egy kritikusi életműről, nem rendeződnek meggyőző egésszé.

A visszatekintésből fakadó sajátos helyzetet – a múlt írásainak jelen idejű olvasását – hangsúlyozzák az Előszó helyett lábjegyzetei. A Retro legizgalmasabb része a két szöveg, a Levél a kritikáról és a hozzá készült lábjegyzetek együttes olvasása, a jegyzetek reflexióinak megtapasztalása. A kritikus ars poeticájának kétszeres megvallása méltón nyitja a kritikakötetet, és egyben ki is jelöl egy utat a kötet kritikáinak. Zavarba ejtő utat, hiszen a Retro írásai és az eléjük majd mögéjük tett öndefiníciók között ambivalens viszony sejlik fel. A szak­mai igényesség, a tudományos felkészültség állásfoglalásra predesztinál írásról írásra, és a Retro írásai meg is adják az olvasónak azt, amit elvár egy kritikától: az ítélettel soha össze nem téveszthető vélemény megnyugtatóan megformált kompozícióját. A Retro kötetként azonban kínosan ügyel arra, hogy elkerülje a kánonalkotást. „De a kánon sohasem kisajátítás, hanem kiemelés eredménye” – írja Gerold, ám mint­­ha a Retro távol kívánná tartani magát nemcsak a kisajátítástól, hanem a kiemeléstől is. A kánonalkotás szabotázsára tett kísérlet eredménye, hogy nincsenek kiemelt művek, nincs piedesztálra emelt szerző. Csupán a kötetben megszólaló, hol elragadtatott, hol elmarasztaló, hol oldott, hol rigorózus kritikusi hang alapján vélhetjük, hogy Bányai, Gion, Bori Gerold mikrokozmoszában is állócsillag, hogy Földi Vadregénye, amellett, hogy remekül megírt kötet, kedves is Gerold szívének. A Retro túlzott tapintattal bízza ránk, hogy meghalljuk ezeket a hangokat, csupán nyersanyagot kínál saját, olvasói kánonunk elkészítéséhez, ám a végtelen számú konklúzió létrehozását ránk bízza.

A kritikák és röpkritikák elrendezése során a Retróban a lehető legsterilebb, a kritikusi álláspontot legkevésbé közvetítő megoldás érvényesül, amikor a kritikát ihlető szövegek szerzőinek ábécé rendjét követve olvashatjuk az írásokat – csupán a primer szöveg szerzőjének és címének megadásával. A „kritikus számára egyetlen dolog létezhet: a mű” – vallja Gerold az előszóban, és ez a szentencia mozgatja a Retro teljes szövegarzenálját. A kritikák cím nélküli, lecsupaszított szerepeltetése azonban nem képes ellensúlyozni a szakszerűség és a személyesség érzékeny elegyéből keletkező írások hangját. Ugyan a kötet szerkezete súlypontozás nélküli, a benne szereplő szövegek nyomán kirajzolódik egy geroldi szövegtér. Ezek a finom hangsúlyok teszik lehetetlenné a kánonalkotás szabotázsára tett kísérletet, mely szükségszerűen bukik el, igaz, nem a Retro felszíni struktúrájában.

Visszatekintésként és pályaösszegzésként olvasható a kötet, mely az „elárvultnak” nevezett kritika védelmében és az „elfajzottnak” vélt kritika ellen született, egybegyűjtve mindazokat a Gerold-írásokat és -gondolatokat, amelyek tehetnek a műfaj hanyatlása ellen. „Magam több alkalommal cikkeztem kritikánkról, amelyet régóta nem kísér ilyen figyelem. Elárvult. … Oda jutott, hogy szinte alig beszélhetünk róla, ami van kritika, az zömmel elfajzott, úgynevezett tudós- vagy penzumkritika lett” – szól az előszó. Ebben az értelemben kiáltvány a Retro, állásfoglalás az igényes és értő olvasás mellett, mely nem létezhet szakértelem és valamiféle megfoghatatlan „belső szerkentyű” nélkül. Ugyanakkor él a Retróban a nosztalgikus múltidézés, visszavágyódás egy olyan korba, ahol az irodalomkritika több volt kedvcsináló szövegismertetésnél: szakmai önvallomást jelentett. A kritika elárvult és elfajzott voltából fakadó ürességet töltené meg ez a retrospektivitás, orvosolva a műfaj vélt vagy valós mellőzöttségét.

A Retro tárgya a kritika, ám éppúgy szól a kritikusról is. Tudományról, lelkiismeretről, kánonról, és persze a mű mindenekfelett való voltáról. Arról a kényes kísérletről, amely egyszerre akar versesköteten, kritikaválogatáson, vadászregényen, drámán keresztül megmutatni valamit ízlésről, tapasztalat által szerzett tudásról, évtizedeken keresztül forralt látásmódról. Ami nélkül nincs vélemény, csak ítélet, ami nélkül a kánon kisajátítás és nem kiemelés.

Kocsis Lilla

Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában