Posztumusz nyakleves

EL KAZOVSZKIJ VERSEI

Hagyatékból előkerült szövegek esetén – legyen szó naplóról, orvosi dokumentumokról vagy akár (fél)kész szépirodalmi szövegekről – jobbára felmerül, vagy legalábbis fel kellene, hogy merüljön a kiadás problematikája (kiadni vagy nem, mit, mennyit, hogyan). S ha a közzététel mellett döntenek az illetékesek, ennek megtörténte után, szerencsésebb esetben előtt vagy közben általában viták kereszt­tüzébe kerül az adott anyag, vagy kéne, hogy kerüljön, függően a szöveg(ek) vélt vagy valós értékétől, illetve azok alkotójának vélt vagy valós jelentőségétől.

El Kazovszkij, kétségkívül jelentős képző- és festőművész verseit a tavalyi Könyvhéten vehette először kézbe a nagyközönség a Magvető Kiadó jóvoltából, Margócsy István válogatásában, igazán impozáns fordítói névsort felvonultatva. Pontosabban „átköltőit”: ahogyan a szerkesztő figyelmeztet az utószóban: a kötetben olvasható költemények inkább átköltések (nyersfordítás: Erdei Ilona), köszönhetően az orosz nyelv gyakorlatilag lefordíthatatlan játékainak, nyelvileg magyarul visszaadhatatlan finom­ságainak (Kazovszkij eredetijeiben a nyelvtani nemek­kel is játszott például). Válogatáskötetről lévén szó, egyfajta reprezentatív funkciót is betölt(eni igyekszik) a kötet.

A fordítói sokféleség ellenére egységes hang szól hozzánk versekből, mely minden személyessége, monologizálásra való hajlama, látszólagos indiszkréciója ellenére sem vádolható naplószerűséggel vagy önterápiás és öncélú alkotással. Ezért a nem erőszakolt és viszonylagos egységességért egyébként dicséret jár a fordítógárdának, s a ne­veket olvasva sajnálhatjuk igazán, hogy vannak nem visszaadható ízek (nem csak fordítástechnikailag és poétikailag, hanem például hagyománytörténetileg is, lásd a Ler­montov démonának emlékére c. verset), és ahogy a szer­kesztő hangsúlyozza: a kötet jobbára érzékeltetés, kós­toló csupán a kazovszkiji költészetből. Erős mitologi­zá­lással (ne adj’ Isten: misztifikálással) találkozunk a könyv lapjain, mely nem pusztán az antik utalások tömkelegéből fakad, sokkal inkább egy következetesen felépített, egységes, kavargó, szinte folytonosan körben forgó saját mitológiai felépítményből. Tehát egy kétségkívül egyéni, de nem feltétlenül otthonos világról van itt szó. Kazovszkij versbeszélőjének visszatérő látomásai vannak, melyeket áradóan, néhol már-már szakralizáló nyelven valósággal ráönt az olvasóra, mint valami rengetegféle festékből összezutyult színkeveréket, hogy miután a nyakunkba kaptuk, az első ijedtség után jöjjünk rá, hogy ez tulajdonképpen jó.

Arra talán nem is érdemes kitérni, ami művészek „átkalandozásai” során (ti. más művészeti területekre) felmerül: lehet-e hozni, esetleg túlszárnyalni a saját mesterség szintjét, vagy az ilyesfajta próbálkozások mindig alatta maradnak a hazai pályának. Egyrészt a magam részéről magát a kérdésfeltevést ill. az összehasonlítást is teljesen értelmetlennek tartom, az egyedüli összekötő kapocs nyilván az alkotó maga, talán nem egymáshoz kellene mérni ezeket a csak látszólag különböző alkotásokat, hanem azt megfigyelni, hogy egymás megértését mennyire segítik (vagy mennyire zavarják össze), az életműben elfoglalt helyüket, egymáshoz való viszonyukat lehetne vizsgálni (hierarchiát pedig csak legvégső esetben felállítani, ha egyáltalán). Csak a történeti hűség kedvéért jegyzem meg, hogy El Kazovszkij „rokonai” voltak még Kondor Béla vagy Gulácsy Lajos például. Másrészt különböző interjúkból, megnyilatkozásokból tudjuk, hogy El Kazovszkij mennyire hangsúlyozta életében művészetének, pontosabban világának egységességét (úgymint festészet, színházi jelmeztervezés, színházi díszlettervezés, testszínház-panoptikum, stb.). És bár ekkor még nem tudta senki vagy csak kevesen, hogy verset is ír, nyugodtan egyfajta útmutatásnak tekinthetjük ezt, már amennyiben figyelünk azon direkt szerzői utasításokra, melyek a befogadást próbálják irányítani.

A kötet 31 verset tartalmaz, melyek 8 ciklusba rendeződnek. A borítón gyakorlatilag magát Kazovszkijt láthatjuk, olyan értelemben, hogy ez a motívum, mely egy sakál- vagy kutya­attribútumot jelöl, a művész védjegye volt, saját magát látta és igyekezte láttatni és érteni rajta. A fáma úgy szól, hogy így vagy úgy minden munkájá(ba)n megjelent, evidens, hogy a verseskötetről sem maradhatott le ez az installáció, és akkor most csábító lehetne a visszakalandozás a képzőművészethez meg az intermediációhoz, de maradjunk annyiban: ha El Kazovszkij kötet borítóján nem El Kazovszkij-alkotás lett volna, csodálkozott volna mindenki, de nagyon.

A kötetben magában egy, a szerzőtől származó (vallomásos) idézet után következik a Credo IV. című, programadónak tekinthető vers, melynek – prózaian fogalmazva – identitásválsága („Sem ottani, sem itteni nem vagyok.”), bár nemi vagy egyéb identitásról lett légyen is szó, többször visszatér (Levél Aphroditének, A dolgok rendje). Az Akadémikus passió ciklus mintegy esszéisztikus, műtárgyszerű versei után következik a már korábban említett mito­lo­gi­záció egyik, ha nem a legékesebb példája, a Dzsán könyve. Benne a Dzsán-mesékkel, mely egy szétdarabolt, elemeire szétszabdalt hosszúversnek hat, hömpölygését és monológ-szerűségét minduntalan meg-megtörik a számozott versszakok, akadozóvá téve a versbeszédet. Dzsán a kötetben később feltűnő Hattyúkirálynővel rokonítható, hiszen mindkettőjükhöz folyamatos a könyörgés, a kvázi „ima”, ám hogy ez meghallgatásra talál-e, több mint kétséges (valamint több mint gyaníthatóan mindkettőnek egészen konkrét mintaképe volt El Ka­zovsz­kij életében, s ezek a nagyon is valóságos személyek mitologizálódtak a kazovszkiji világban, mint sok minden más is). A Máltai kereszteződés filozófiai igényű, mondhatni istenkereső költeményei (különösen igaz ez a ciklus címadó versére) után következik a Hiúságok hiúsága-ciklus, mely – ha lehet ilyen kitétel – két személyes kedvencet is tartalmaz, egyik az Andersen-mesét meglehetősen sötét, de ugyanakkor meglepő tónusokkal megfestő, parafra­zeáló Ólomkatona parodisztikus jellegével, illetve a kötet bizonyos értelemben legmeglepőbb költeménye, az Ökológiai dalocska, mely a rezignált környezetvédők himnuszának is beillik. A szülőváros, Leningrád gyaníthatóan csak egyik (külön ciklust kapott) verse utána következik a Hattyúk-tavát kvázi létszimbólummá emelő, Hattyú-daloknak is nevezhető két ciklus, a Levél a Hattyúkirálynőnek és Az új „Hattyúk tava”, mely látványos, áradó, látszólag ugyanarról és ugyanahhoz szóló verseivel egy, a kötet sajátos világán belül is különálló szigetet hoz létre. A színház (talán egy nagyon is konkrét színházi élmény), a balett (talán az angol balerina), a nőiség, az átlényegülés, a drámán belüli és kívüli szerepek, sőt, valamelyest a sztárság, elérhetetlenség, istenülés kérdései keverednek itt, egy olyan léthelyzetben, ahol már feltevésük is elégedettséggel töltheti el a versbeszélőt és ezáltal az olvasót, megválaszolásuk már csak ráadás (lenne). Szép ívet leírva a Homokszökőkút-ciklus zárja a kötetet, utolsó versével magára az alkotásra, jobban mondva az írásra, különösképpen a költészetre reflektálva, a kötet- és cikluscímadó vers pedig az ekkorra már meglepetést nem okozó, nem is létértelmező, inkább leíró, idegenséget árasztó hosszú költemény („Ki ebből a világból elvágyódik, / Az a többi világból is el fog vágyódni”).

El Kazovszkij kötete kuplék, dalok, szétdarabolt hosszúversek gyűjteménye, egy nagy alkotó új, eddig nem ismert arca, mely nem tudható biztosan, hogy mennyire visz közelebb vagy éppen távolít el a képzőművészeti munkásságtól. Maga a versek megszületése, hogy tudniillik gyakorlatilag titokban, csak a „kiválasztottaknak” mutatta meg életében, szóval ezen gesztus is a rejtélyesség, mitologizálás, önmitizálás eleme, magát az alkotás folyamatát misztifikálja, és visszavezet bennünket a hagyaték kérdéséhez. Mindenesetre a kötet van, és jó, hogy van, bár többnek aligha tekinthető, mint egy vitathatatlanul nagy és jelentős alkotó új, eddig nem látott, izgalmas arcának, mely lényegében következetes: műtárgyak ezek a versek is (ha nagyon kapcsolódni akarok az életműhöz: panoptikum-kötet), a képzőművész pedig valamelyest mindig érezhetően képzőművész maradt, versei megalkotásakor is. De azért általában olvasás közben elhisszük neki, hogy (átalakul) költő(vé), és ezt úgy hívják, hogy me­tamorfózis. „Vagy szerepcsere.”

Pál Sándor

Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában