Cigarettafüst és némi alkohol egy bárban. Időnként esett az eső – ez volt az én minimalista noir hangulatom Nápolyban, amit az egyedüllét tett teljessé. Ez a város még télen sem ideális helyszíne a zsánernek, hiába a bűnözés. A mediterrán hangulat valahogyan hiteltelenné teszi az egészet. Mindenkivel beszéltem már az otthoniak közül, akivel tudtam. Mégis hiányérzetem volt. Időnként jól esik az egyedüllét, máskor viszont elviselhetetlen. Váratlanul tört rám és különös módokon csapódott le bennem.
/
A feleségem hiánya volt a legfájóbb, annak ellenére, hogy minden nap Skype-on keresztül beszéltünk és láthattuk egymást. Hogy láttam és hallottam, csak nyilvánvalóvá tette a köztünk lévő távolságot, a fizikai közelség lehetetlenségét, az együtt cselekvés gondolatának teljes abszurditását.
Hiányzott a származási családom és a barátaim is. Velük is rendszeresen tartottam a kapcsolatot valamilyen módon. Ám azt, hogy valóban elszigetelt vagyok, nem az ő hiányukon keresztül tapasztaltam meg.
/
Van egy barátom, nevezzük Csőkepistinek.
Nem ő a legrégebbi barátom, nem vele töltöttem el a legtöbb szabadidőmet és nem őt ismerem a legjobban. Az eleinte artikulálatlan hiányérzet, valami számomra még mindig nem nyilvánvaló oknál fogva, egy idő elteltével mégis hozzá kötődött.
Volt, hogy beszéltem a feleségemmel és ahogyan bontottuk a vonalat, azonnal megrohant az egyedüllét érzése. Magamra kaptam a pulóverem és elindultam a tizenhét fokos nápolyi télben. A Dómtól nem messze ültem be egy helyre, ahol volt néhány ismerősöm. Eszembe jutott, hogy jó volna Csőkepistivel találkozni. Sakkozni egyet. Vagy meginni egy sört a szokott helyen.
És persze ezt egyáltalán nem tehettem meg.
Tarthattam én a kapcsolatot az emberekkel, akiket szeretek, mégis csupán rendkívül kis mozgásterem maradt arra, hogy az otthoni életemet éljem. Végső soron ez volt az, ami miatt elszigeteltnek éreztem magam. Nem fértem hozzá azokhoz a dolgokhoz, amiket otthon anélkül meg tudtam volna tenni, hogy kétszer végig kellett volna, hogy gondoljam.
Aztán hazajöttem.
/
Azt mondják, hogy azok az eredményes utazások, amiből az ember nem ugyanúgy tér haza, mint ahogyan elment. Hála Istennek, nekem számos ilyen utazásom volt. Persze nem minden változás pozitív előjelű, de valahol azt a mára már kellemetlenül sokszor hivatkozott sort olvastam, hogy ami nem öl meg, erősebbé tesz (ha jól emlékszem a klasszikus Conan, a barbár mottója volt…).Valamelyik útból fizikailag erősebben jöttem vissza, valamelyikből lelkileg. Egyikből-másikból ilyen vagy olyan sérüléssel. Volt, amelyiknek a barátnőmmel indultam neki, de a menyasszonyommal jöttem vissza. Olyan is akadt, amiből csalódottan és megalázottan, megtapasztalva azt, hogy milyen kismértékben nézik embernek a munkavállalókat (Igaz, Csőkepisti? Te is ott voltál Hamburgban.) Érdekes, hogy ez utóbbi volt az az utazás, amin egyébként felfoghatatlanul sokat nevettünk. Keserű, de felbecsülhetetlen tapasztalatot szereztem ott, amit azóta is kamatoztatok, rengeteget tanultam belőle. Ugyanakkor az útitársaim miatt mindig jó szívvel gondolok erre az útra és még ma is mosolygok, amikor eszembe jut.
Nápolyból is rengeteget tanultam. Az egyik fontos dolgot jóval a hazaérkezésem után. Amikor már nem voltam elszigetelve azoktól a dolgoktól, amiket kinn nem tehettem meg, ám itthon mégsem került rájuk sor. Valahogyan mindig elfogyott az idő, mire odáig jutottunk volna. Hónapok teltek el, de nem találkoztam azokkal az emberekkel, akiknek a meglátogatását terveztem. Fél éve voltam már itthon és pontosan annyiszor találkoztam velük, mint amikor ugyanannyi ideig kinn voltam. Aztán ha jól alakulnak a dolgok, egy évben egyszer mégis látjuk egymást. Ilyenkor pedig olyan gyorsan telnek az órák, mint Egypercem.
Szabó István Zoltán (Steve)
