Eugenio Montale: Négy vers a Szépiacsontokból
Nyikorgón jár a kerti kút csigája,
a víz fölér, s a fénnyel egybeolvad.
Emlék remeg a telemert vödörben,
a tiszta körben árnykép mosolyog rám.
Szűnő peremhez közelítem arcom:
a múlt fakul, régivé lesz mögöttem,
máshoz szegődik…
S íme, csikorog már
a vaskerék, átad a mély toroknak;
tűnt látomás, messzire távolodtál.
 Eugenio Montale (1896–1981) Nobel-díjas olasz költő, író, kritikus, műfordító, a 20. századi líra klasszikusa. Legjellemzőbb formajegye a „tárgyi megfeleltetés”, melyet a hasonló módszerrel élő T. S. Eliottól függetlenül, vele párhuzamosan dolgozott ki. A hermetizmus irányzatához áll legközelebb, pályája vége felé azonban experimentalista irányt vett. Szépiacsontok című legelső kötete 1925-ben jelent meg, ennek magyarul még ismeretlen négy darabját most a Tutte le poesie (Összes versei, Mondadori, 1984) című életmű-kiadás alapján közöljük. |
Hozd el a napraforgót, hogy só szítta földbe
(Portami il girasole ch’io lo trapianti)
Hozd el a napraforgót, hogy só szítta földbe,
kertembe ültethessem el, és égre tárva
napestig hadd vetüljön a kéklő tükörre
elevensárga arcának vágyakozása.
Ami sötét, a fény felé haladna,
a testek mind a színek özönében
enyésznek el, a színek a zenében.
Megszűnni hát a kalandok kalandja.
Jöjj; hozd el a növényt, mely hívogatva ott jár,
ahol szőkén derengnek kristálytiszta fények,
és párlatára tisztul le az élet;
hozd el a napraforgót, napfénynek bolondját.
Nyikorgón jár a kerti kút csigája
(Cigola la carrucola del pozzo)
Nyikorgón jár a kerti kút csigája,
a víz fölér, s a fénnyel egybeolvad.
Emlék remeg a telemert vödörben,
a tiszta körben árnykép mosolyog rám.
Szűnő peremhez közelítem arcom:
a múlt fakul, régivé lesz mögöttem,
máshoz szegődik…
S íme, csikorog már
a vaskerék, átad a mély toroknak;
tűnt látomás, messzire távolodtál.
Meglelt-elért boldogság, pengeélen
(Felicità raggiunta, si cammina)
Meglelt-elért boldogság, pengeélen
kell lépdelnünk utánad.
Szemünk előtt pislákoló sugár vagy,
lábunk alatt reccsenő jéglepel,
ki bizton szeret, lám, hozzád se érjen.
Ha rátalálsz egy bánattól emésztett
lélekre s földeríted, hajnalod
szelíd s megindító, mint háztetők alatt a fészkek.
De a gyermek sírását nem csitíthatod,
ha labdája házrengetegbe tévedt.
Talán egy hajnalon, ha üveges homály
(Forse un mattino andando in un’aria di vetro)
Talán egy hajnalon, ha üveges homály
kísér s megfordulok, föltárul az igézet:
hátam mögött a semmi, lépteim nyomán
az űr; s riadtan nézem majd, akár a részeg.
Aztán, mint egy vetítővásznon, már a dombok,
fák, házak új, csalóka tábora fogad.
De megkésik vele; a sosem forgolódók
között továbbmegyek, s megőrzöm titkomat.
Szénási Ferenc fordításai
Megjelent a Tiszatáj 2014/9. számában
