Tiszatájonline | 2014. november 12.

„Szabadságra ítéltettünk és ez nem könnyű teher…”

Az előszobában plakátok, poszterek, radiátorcsőről fityegő finom kis dolgok, Pero-alkotta szerkezetek. Az egyik szoba időnként lakásszínházként üzemel, a másikban jelmezek lógnak, a harmadikban a díszleteket, installációkat pihentetik. Perovics Zoltánnal és Erdély Perovics Andreával beszélgettünk művészetről, antiművészetről, színházról, történelemről […]

A színházzal szemben laknak, egy régi polgári lakásban. A bejárat mellett, a gangon, régi kanapé, mellette hatalmas, falnak támasztott angyalszárny, a párkányon különféle edények, hamutálak. A konyhában, rotyogó kék fazékban éppen tészta fő, egy másik pirosban paradicsommártás, valaki bekopog egy Gulácsy-kötetért, végül őt is leültetik. Az előszobában plakátok, poszterek, radiátorcsőről fityegő finom kis dolgok, Pero-alkotta szerkezetek. Az egyik szoba időnként lakásszínházként üzemel, a másikban jelmezek lógnak, a harmadikban a díszleteket, installációkat pihentetik. Perovics Zoltánnal és Erdély Perovics Andreával beszélgettünk művészetről, antiművészetről, színházról, történelemről. 

 

Nem szerettek interjút adni, érzem rajtatok.

P: Előfordulhat, hogy egy kérdésre adott első válasz azonnal rendben is van, de a gyakoribb inkább az, hogy az első válasznak a valósághoz csak részben, vagy egyáltalán nincsen köze, és nem azért, mert a kérdés nem valódi. Az ezzel kapcsolatos rossz hírem masszívan a kezdetekre datálható, mert nyitottságom Laoce göcsörtös fájához hasonlóan nyilatkoztatta ki magát. Alkalmatlanságomat soha nem lepleztem. Gyorsan egyértelművé vált, hogy az ellenkezőjéről nem is lehet szó, ezért gyakran sértődés is lett a vége. A hírem ilyen értelemben már a kezdetek-kezdetén megboldogulva és haszontalanul ért célba.

Akkor ez lehet még akár jó is, mert ez most teljesen más szituáció. Beszélgessünk először a legfrissebb élményemről, a Jég-doktrínákról. Miért találja el ennyire ez az előadás a nézőt? Miért katartikus élmény? Valamiféle igényre, jobban mondva hiányérzetre, feszültségre bizonyára rátapintottatok. De vajon mire?

P: A Horthy-rendszer hozta Európa egyik első zsidóellenes törvényét a numerus clausust. Amihez a megrágalmazott, a mai napig nem rehabilitált világhírű botanikus tudós, polihisztor és egykori szegedi neológ főrabbi, Löw Immánuel házi őrizetbe záratása és meghurcoltatása is ürügyként szolgálhatott. A numerus clausus már több mint két évtizeddel a német megszállás előtt legalizálta és erősítette az antiszemitizmust hazánkban, az azt követő zsidótörvényekkel, rendeletekkel lépésről-lépésre készítette elő a „végső megoldást”. A náci Németország által elindított háborúra szövetségeseik és kollaboránsaik igent mondtak, a zsidótörvények, rendeletek és intézkedések egyenes következménye a megszállást követő katasztrófa lett.

Az elkülönítéseket, gettósításokat és deportálásokat a magyar hatóság és karhatalmi apparátus nem, hogy nem tagadta meg, de olyan gyorsasággal segítette elő, hogy ez a holokauszt történetében is egyedülálló „ügybuzgalom” még Eichmannt és „kollégáit” is meglepte.

A kiugrási kísérlet már – az addig elhurcolt, deportált áldozatok, veszteségek ismeretében is – alapvetően elkésett és csak erőtlen szándék maradt. Az ország „végső megoldás”-ban való felelősségét/bűnrészességét megkérdőjelezni/átírni akaró kijelentések, megnyilvánulások a kitapintható feszültségeken és ellentmondásokon túl éppen annak a hangnak/retorikának újraéledését és mutáns variációit generálják, amelyek a múltban a katasztrófát előidézték. A Jég-doktrínák nyitott dramaturgiája és a kérdőívek eredményei lehetővé teszik az aktuális történések, információk beemelését annak újabb variációiba.

Akik a nácizmus térhódításának ellenálltak, önmaguk és az egyetemes emberiesség nevében a közös értékekre, az egyetemes emberi életre mondtak igent. Minden háborúra elmondható, hogy végeredményben csak áldozataik voltak. Azonban az üldöztetést szenvedők és üldözők közötti különbségek – az áldozatok megítélése, azok miértje/hogyanja – nem moshatók el, vagy össze, aki mégis azt tenné, éppen azt árulná el, azt hamisítaná meg, ami alapvetően megkülönbözteti a kétféle emberi magatartást. Ezeket a tényeket nem lehet nem tudomásul venni.

Különös jelentősége lett annak, hogy 2013. december 30-i Jég-doktrínák első variációját követően – december 31-ről január 1-re virradóra – jelent meg az interneten a német megszállás „emlékmű-tervezetét” már tényként ismertető hivatalos közlemény.

Aki az előadásban elhangzó archív és jelenkori szövegekkel egyáltalán nem foglalkozott, ha nem is azonnal, de az előadást követően átgondolhatta és át is láthatta a jelenkori dokumentumok és az eredeti archív szövegek párhuzamba állításának miértjét, sőt az aktualitásokon túl az említett párhuzamok, egybeesések lehetséges következményeibe is belegondolhatott. Állásfoglalásával el is helyezhette magát a történetben. Egyértelművé válhatott számára, hogy annak ő nem csak, hogy nem esetleges szereplője, de felelős alkotója, írója. Nem csak azért, mert abban határozottan igent, vagy nemet mond valamire, hanem mert a múlt tanulságával írja a jelent. A szembesülés megtisztulással jár. A bűntudat és a rossz lelkiismeret éppen akkor maradna meg, akkor jelentkezne, ha a szembenézést elmulasztanánk, ha felelősségünket elkennénk, vagy másra hárítanánk, hiszen a lelkiismeret azonnal jelzi, ha valami nem stimmel.

A: Szerintem alapvetően nem tetszik, nem is tetszhet az embereknek az, amit eléjük tárunk, itt erről nem is lehet és nincs is szó, sokkal inkább azt mondanám, hogy semmiképpen nem hagyja, nem hagyhatja őket hidegen. Valamit feltétlenül kezdeniük kell a megtapasztaltakkal, minimum azt, hogy ők hogyan vannak érintve és hogyan vannak jelen ebben a történetben.

Mostanában valami hasonló fajta retorika, kommunikáció folyik körülöttünk, amit saját bőrén érezhet meg az is, aki nem foglalkozik mindennapi szinten a politikával.

A: Sok olyan visszajelzést kaptunk az emberektől, hogy egy-egy mondat kapcsán déjá vu érzés fogta el őket.

P: Igen, hiszen ezzel nem csak az interneten és nem is csak személytelen „komment-fasizmus” formájában találkozhatunk napjainkban. „Jelentős” és még jelentéktelenebb, – nem is csak politikus – „közszereplők” ennek a retorikának mutáns variációival, demagóg színezetű homályos jellegzetességeivel szemrebbenés nélkül megnyilatkoznak. A hang most is emelkedetten primitív, külső-belső ellenséget konstruáló antidemokratikusan „demokratikus” hazugságszövevény. Ez a retorika nem is csak radikálisan szélsőséges csoportok által van jelen napjainkban.

Pero, Te már aktív művész voltál a nyolcvanas években. Milyen változásokat tapasztalsz a rendszerváltás óta az azt megelőző évtizedhez képest?

P: 1980-ban 14 éves voltam. A 80-as évek a középiskolai tanulmányaim mellett és azt követően is alapvetően önmagam felvilágosításának jegyében teltek. Ami tiltott vagy megtűrt kategóriába tartozott, érdekelt és vonzott, hiszen egy antidemokratikus rendszerben azzal együtt lenni, azzal foglalkozni – kis szűréssel –, magát a szabad gondolkozást és a szabadságot is jelentette. Lehetett az film, színház, szamizdat, koncert, vagy zenei fesztivál – annak utána mentem. ’83 nyarán költöztem Szekszárdról Szegedre. Első rendezésem 87’-ben Amszterdamba és Nyugat-Berlinbe is eljutott. Amszterdam és a berlini Kreuzberg sokszínűsége felszabadító erővel hatott rám. Berlinben első interjúmat éppen a Szabad Európa Rádiónak adtam.

Világos volt számomra, hogy hogyan nem akarok színházat csinálni és itt nem is csak a közmegegyezés, vagy a már agonizáló rendszer számára elfogadott és általánosnak tekintett színházi attitűdről, nyelvről volt szó, hanem az általánossal szemben kialakított, de ugyancsak klisévé merevedő megnyilvánulási formákról és tartalomról.

’88-’89-ben Szegedről Budapestre költöztem. A Balázs Béla Stúdióban Raszkolnyikov munkacímű filmtervem megvalósításán dolgoztam. Szegedre 1990-ben Jenei János barátom invitálására jöttem vissza, innentől datálódik a Metanoia Artopédia alapítása és története. A vasfüggöny leomlása, és a tartós átmenet végül megnyitotta a határokat. Utazhatunk, tájékozódhatunk.

A Metanoia Artopédia „a művészetellenes, anti-művészetellenes művészet” iránymondatát követve, az állandó keletkezés/megragadás, felfedezés állapotára helyezi a hangsúlyt. Úgy, hogy amit talál, azt csak újabb állomás(ok)nak, ill. újabb irányok jelzőiként fogja fel, sőt ha kell azt is megkérdőjelezi. Soha nem teszi kizárólagossá azt, ami felszínre jön, hiszen a szabad megnyilatkozás nem erről szól. Nem is válhat „mereven megfoghatóvá”, hiszen a hitelességen van a hangsúly. Erdély Miklós Bújtatott zöld című enviromentje rendkívül inspiratív ma is számomra, előrelátóan és időtlenül működik – a kiállítás dokumentációját tanulmányozó számára a Bújtatott zöld keletkezésének körülményeitől függetlenül teremti meg az éppen aktuális félálomszerű közegben a felszabadító erőt, derűt és örömöt.

90’-ben Pestről tértél vissza, ahol filmet készítettél a Balázs Béla Stúdió részére? Ez egy végtelenül izgalmas szellemi közeg lehetett. Beszélnél róla kicsit?

P: Igen, de ahogy azt 89-ben tapasztaltam, az már a BBS egy legendás korszakának végét jelentő vákuumhelyzet volt, tele anyagi nehézségekkel, problémákkal. Meglehetősen ambivalens emlékeim vannak az ott töltött időszakról, a nehézkesen meghozott döntésekről és határozatképtelenségről. A Raszkolnyikov-filmtervemet, – amit már említettem – később 95-ben folytathattam volna, de addigra már írtam egy másik forgatókönyvet Átkozott történet címmel, azonos című előadásunkkal párhuzamosan. Arról kezdtünk egyeztetni, de azt a pénzt, amit arra felhasználhattam volna, inkább felajánlottam a Nappali álmodozók című autizmusról szóló dokumentumfilm készítéséhez.

Andrea, Neked honnan jött a színházi indíttatás?

A: Már egészen kicsi gyerekként énekelni vagy színészkedni szerettem volna. Így aztán diákszínpados is lettem Újvidéken, ami nagyon jó játéknak tűnt, igazán élveztem. Bár nem mondhatom, hogy ez a próbálkozásom zökkenőmentesen indult volna, hiszen mindjárt első bemutatkozásom alkalmával el is felejtettem a szövegemet és ezt óriási traumaként éltem meg, ám ennek a rossz emléknek a legyőzése éppen arra késztet, hogy újra színpadra lépjek. A szüleim megkövetelték tőlem, hogy jó tanuló legyek, abban valamiért mindig biztos voltam, hogy a legjobban és a legtöbbet abból tanulhatok, ha színészként lehetek jelen egy térben.

Így kerültem a színészeti akadémiára, aminek elvégzése után öt évig dolgoztam Szabadkán egy színházban, ahol azzal a felismeréssel szembesültem, hogy amit ma általánosságban színészet alatt értenek, messze nem az, amit arról gondolok, amiért érdemes egyáltalán egy térben jelen lennem, megnyilatkoznom.

Tapasztalni, teljesedni szerettem volna, a repertoárszínházban való lét, a látszat sikerek és díjak egyáltalán nem motiváltak és nem is érdekeltek. Ott hivatástudatról, a színész vagy a színház ősi feladatáról nem volt és nem is lehetett szó. Ekkor mentem el Szabadkáról, egy rövid ideig bolyongtam, majd Peróval kezdtem el dolgozni.

Ennek kapcsán eszembe jutott az interneten olvasható önéletrajzod, amely hasonlít egy svéd gyerekvershez: egyfajta keretes szövegként azzal kezded a pályatörténetedet, hogy volt egy farkaskutyád, s végül azzal zárod, hogy most egy uszkár tulajdonosa vagy. Nem egyfajta szimbolikus pályakép, ahogyan a vad kutyát betörik, és végül jól fésült, idomított uszkárrá alakítják?

A: Ezt akkor írtam, amikor díjra jelöltek, pedig én már nagyon kínosnak éreztem a jelenlétemet abban a közegben. Fárasztott az egész, magamról pedig a legkevésbé sem volt kedvem írni. Egyébként tényleg volt egy uszkárom, Lédike. Igaz, hogy a szüleimtől egy dobermannt kértem a születésnapomra, de az uszkárt jobb megoldásnak találták. Az említett farkaskutyáról egy akkori előadásunkban botrányos visszhangokat kiváltó erotikus történetet gondoltam ki és meséltem el. Most egy kóbor kutyám van, Angyal. Egy novemberi éjszakán Szabadkán sétáltunk Peróval, amikor megpillantottuk, ahogy soványan, reszketve, teljesen legyengülten fekszik egy vegyesbolt bejáratában. Az emberek átléptek rajta és bár az albérletem nem igazán volt arra alkalmas, mégis befogadtam. Ez a leginkább labradorhoz hasonló gyönyörű kutya ott lakott nálam mindaddig, amíg el nem költöztem Szabadkáról. Sajnos most Újvidéken él a szüleimnél, egyenlőre még nincs útlevele.

Mit jelent az „akadozó hendikep” kifejezés, amelyre sokszor hivatkozol? Arra a tudatállapotra utal, amikor az ember elréved vagy nem figyel eléggé, és olyankor feltárul egy pillanatra a valósága az ösztönösen kiejtett szavak, a rosszul megfogalmazott mondatok mögül?

P: Az elrévedésnek inkább talán az ájultsághoz van köze. Igaz, más a helyzet akkor, ha tudatosan előkészített alászállásról, vagy valamilyen éberségfokozó eljárásról van szó, hiszen elvileg akkor a tudattalant és tudatfölöttit is összekötő hangoltság jöhet létre. Az akadozó hendikep a látszólag véletlenül bekövetkező blokkoltságában is tudatosíthatja bennem mulasztásomat, vagy alkalmazkodási képességem hiányát azzal kapcsolatban, ami felapróz, vagy szétszór.

A színházcsinálás a hiteles megszólalásról, jelenlétről és a folyamatos figyelemről is szól.

Az akadozó hendikepnek köszönhetem, hogy bennem megjelenhetett egy-egy olyan euforikus és katartikus kép, amelyre nem volt mondatom, azt nem is tudtam leírni, sem lefordítani, – ma sem tudnám. Azt meg kellett akkor mutatnom, ki kellett bontanom egy térben, hogy ne maradjak adós, nem csak azért, mert minden erőfeszítés nélkül bukkant fel bennem, hanem, mert kiderülhetett, hogy az más számára sem érdektelen, ráadásul az nem is volt az enyém. Pontosan visszaadnom ugyanakkor csak nagy erőfeszítések árán sikerülhetett. Installációkkal kapcsolatban éltem át hasonlót. Egyben és részleteiben is láttam minden elemét, csak meg kellett csinálnom. A Metanoia korai előadásaiban, elsősorban az ilyen megrendítő erejű, elementáris képek, látomások visszaadására törekedtem. Ebből az is következett, hogy a korai előadásainkban szinte alig, vagy csak kevés szöveg hangzott el.

A Jég-doktrínákat mostanában eléggé szétszedték/szételemezték, sokan foglalkoztak vele. Én pedig kezdem úgy érezni, minél több didaktikus elemzés születik a műről, annál távolabb viszi a leendő nézőt a nyitott befogadás lehetőségétől. Elementáris ereje, mely sokszor a látványban rejlik, feltétlenül tompul. Nem biztos, hogy nézőként szükséges tudnom a darabban felbukkanó szövegek forrását, hiszen akkor elkezdek értelmezni, és racionális, nem pedig emocionális képességeimet fogom mozgósítani az interpretáció során.

P: Különbözőek vagyunk. Valaki számára attól és úgy teljes értékű, ha utólag, vagy egyáltalán nem olvas hozzá. Valaki számára attól, ha előre olvas hozzá és rákészül. Bizonyára befolyásolhatja az érdeklődőt, ha egy elemzéssel a fejében érkezik az előadásra, persze ha az előadás elementaritása működik, akkor az elemzés másodlagos. Előfordulhat, hogy valakit egy elemzés félre-, vagy megvezet, erre is lehetne példákat említeni, ezért is van felelőssége az elemzőnek, de a befogadó számára az mindig adott, hogy szabadon olvassa azt, amivel éppen – és nem is csak színházi térben – találkozik. A különböző olvasatokból, megközelítésekből tanulhatunk, akkor is, ha elfogulatlanul őszinték és egzaktak, akkor is, ha elfogultak, tévesek vagy egyoldalúak. Hiszen maga az olvasat, az olvasója valóságlátását is dokumentálja, önmagáról is tudósít, azzal is közelebb vihet az igazsághoz.

Ha venném a bátorságot, hogy írjak a darabról, talán egy személyes írói reflexiót írnék, amelyben a saját múltamból felvillantanám azokat az emlékképeket, amelyek miatt a te képeid megtaláltak. Az, hogy megtaláltak, nyilván képzőművészi tehetségednek is köszönhető. Honnan ered a képzőművészeti műveltséged? És hogyan lettél például díszlet és látványtervező?

P: Bevallom az, hogy díszlet, vagy látványtervező legyek, soha nem merült fel bennem. Most sem gondolom ezt magamról. A teljesedés öröme, szabadsága és az azokat gátló tényezők mellett a matéria, a tárgyi valóság, azok formálódása, a „szobrászat” is érdekelt. A térbeliség, a dolgok térben való megnyilvánulása, energiája, azok miértje/hogyanja mindig foglalkoztatott, ahogy egy tárgy, sziluett, vonal vagy a megjelenő vizuális jel lehetőségei, annak felmutatása is. Mi az, ami egy tárgyat bizonyos értelemben élővé tesz, ill. hogyan hagyom élőnek, miközben azt animálom, nem önmaga jelentése, tudása ellenében. Soha nem a gép, vagy akkor már inkább az ellen-gép. Ez egy belső kényszernek köszönhető.

Drámai ereje van a hideg fémen lecsapódó párának, egy himbálódzó rongycafatnak és a hozzájuk társuló szónak, vagy hangnak is. Sőt a hangban és az anyagban sűrűsödő energiának, vagy a gravitációnak és az elemek munkájának is.

Minden ilyen irányú elképzelésemet és tapasztalatomat a színháznak nevezett térben valósítottam meg, az tehát maga után hozta. Ami foglalkoztat, ami készül, az kezdi vizuálisan megmutatni magát bennem. Az a képlékeny-képződmény a szövegekkel és az azokat közvetítő emberekkel, az előadást fogadó térrel és zenével folyamatos viszonyban van, az írja, rajzolja magát. Alkotótársaim abba minden alkalommal beleírnak, sokszor szavak nélkül, már pusztán térben való létezésük által is. A folyamat során az előadás vizuális teste változik, alakul, míg el nem nyeri a végső formát. Nekem csak hagynom kell, hogy az egész megjelenjen, formát öltsön, majd azt már a gyakorlatba kell átfordítani, megcsinálni, leképezni. Ehhez persze bele kellett tanulnom az asztalos, a vasas, a bádogos szakmába, meg kellett tanulnom hegeszteni, forrasztani, szóval több fogást kellett elsajátítanom.

Jeles András megtisztelt azzal, hogy előadásaihoz díszletet, látványt tervezhetek, ha ez nem így történt volna, bizonyára sok mindent nem gondolhattam volna úgy át, ahogy az a közös együttműködések során megtörténhetett. Rengeteget tanultam/tanulok tőle, praktikus, gyakorlati értelemben is.

Kép és szöveg kioltják vagy erősítik egymást?

P: A betű és szöveg kép is és hang is és zene is és fordítva. Nem csak ezért, de van a következő és következő lehetőség, amikor újabb jelentéseket kínálhatnak fel még az egymást nem kioltásban vagy nem erősítésben is. És vissza is kanyarodhatnak együtt szöveg és kép, a kép és a szöveg előtti jelentés nélküli jelentéshez.

Nem csak a színházhoz, képzőművészethez értesz, hanem jól írsz is. Olvastam a Balkonban közölt rövid írásaidat, és a Tiszatájban megjelent Haszontalan szövegek gyűjteményének részleteit.

P: Azt sem tudom, viszont a szentpétervári Ache csoportról 1995-ben valóban írtam Balkonban, akik akkor első alkalommal mutatkoztak be a szegedi Thealteren. Amit ők képzőművész emberekként ott és akkor elkövettek: A 229 bizonytalan mozdulat és A hősök katalógusa című előadásaikkal, az a legtöbb színházcsináló számára arcpirító és megközelíthetetlen teljesítmény volt. Mindenre kiterjedő aprólékossággal, odafigyeléssel, érzékenységgel építkeztek és léteztek a térben. Amit csináltak az számomra idézőjelbe tette a legtöbb önmagát színházként definiáló társulat színházról alkotott felfogását, annak hogyanját és miértjét. Tény, hogy önmagukat komolyan vevő „színházi (szak)emberek” és kritikusok letámadták őket, ezt nem hagyhattam szó nélkül. Muszáj volt írnom/reagálnom. A Haszontalan szövegek gyűjteményét nem mindig, de hasonló örömből/fájdalom­ból/fel­indult­ság­ból írom.

Andrea, te is szoktál írni?

A: Lassan két éve, hogy felvettek a Szegedi Tudományegyetemre (filozófia-esztétika szakirány). Elengedhetetlen, hogy írásban sokkal gyakrabban nyilvánuljak meg mint korábban és az is, hogy szóban, nagyobb nyilvánosság előtt még koncentráltabban érveljek a közlendőm mellett, és hogy még pontosabban fogalmazzam meg, tegyem fel kérdéseimet is. Bevallom ez kezdetben nehezen ment, sokat görcsöltem, de úgy érzem, hogy ez a görcs most már enyhül bennem. Korábban is tartottam attól, hogy nem megfelelően, nem kellő árnyaltsággal fogalmazom meg mondandómat és esetleg félreérthetővé válik az, amiről éppen beszélek. Ráadásul önkritikám és elvárásom önmagammal szemben gyakran gátol abban, hogy szabadon, oldottan írjak és beszéljek. Ezen sokat dolgozom, feszegetem a határaimat, és az egyetem ebben is nagy segítséget jelent számomra.

Mennyire kezeled nehezen, ha egy rendező beléd szeretne látni dolgokat, nem pedig téged lát a közös munka során?

A: Az zavar, ha egy ember nem kíváncsi a másikra. Az is világos, hogy ha valaki egyáltalán nem nyitott a környezetére, a világra, akkor ő olyan zárt egyén, aki talán változásra is képtelen. Az ilyen magatartás általában késznek tekinti magát, minden megnyilvánulására rá is nyomja önmaga befejezettnek hitt bélyegét, ami borzasztóan egyoldalú lehet, hiszen nyitottság híján, csak önmagát ismételheti. Számomra ez nagyon unalmas és érthetetlen magatartás. Ugyanakkor a színházi intézmények a kiszámítható egyoldalúságot előnyben részesítik, ezért azokat a rendezőket, színészeket, látványtervezőket, stb. preferálják, akik ilyen értelemben megbízhatóak és praktikusak is. Kockázatmentesek, nincs semmi rizikó.

Erre már az akadémián is ösztönösen ráéreztem, de nem tudtam magamnak megfogalmazni. Jó kis „katonaként” jöttem ki az akadémiáról és sok időbe telt míg magamhoz tértem. Az alázat és a megaláztatás közé az oktatók sokszor egyenlőségjelet tettek. Pl. létezett egy íratlan szabály: az elsős színinövendékeket lehet alázni. Ehhez minden színészkollégának, illetve azoknak a színészhallgatóknak is joguk volt, akik egy-két évvel korábban nyertek felvételt az akadémiára. Persze mondanom sem kell, hogy azokkal voltak a legkegyetlenebbek, akikben riválist láttak, vagy akik nem akartak behódolni. Pokol volt. Ezt a bánásmódot „módszernek” nevezték, tehát ilyen értelemben is „neveltek” bennünket. Természetesen voltak olyanok, akik ezzel soha nem éltek, de sajnos azok kevesen voltak. Nem szívesen mondok ilyen kritikát, de így volt.

Úgy érzed, hogy nem engedheted meg magadnak az ilyen erős megnyilvánulásokat? Azt gondolom, az előadásaitokkal olyan határozott véleményt képviseltek, hogy a nyilatkozatoktól sem kellene tartanotok. Mindezt annak a tudatában mondom, hogy nyilvánvalóan naiv dolog lenne összemosni a magánéleteteket a művészetetekkel.

A: Hát legyen, folytatom. A színházi intézményekben fokról-fokra árucikknek, eszköznek éltem meg magam. Egy idő után a leterheltségtől még gondolkodni sem nagyon volt időm, csak az éppen aktuális dolgomat tehettem, mert teljesíteni kellett és ez egy idő után elviselhetetlenné, sőt nyomasztóvá vált. Az elvárások, pontosabban követelések mellett szinte lehetetlenné vált a fejlődés, egyre ritkábban éltem meg bármiféle felszabadultságot, vagy a játék örömét. Az utolsó években már szinte nem is volt kedvem színpadra lépni – ekkor vált világossá, hogy onnan el kell mennem. Ha ehhez nem lett volna meg a bátorságom, ma talán egy megbízható, de kiüresedett, végrehajtó színész lennék.

Úgy látom, hogy ami ma általában a kő- és „alternatív” színházakban zajlik, az egyre inkább a gyári munkához, robothoz hasonlít. Kizárólag a siker-orientált előadásokért történik minden.

A „szórakoztatás” vagy a szellem művelése ürügyén a valódi cél a nézőszám- és a színház gazdasági mutatóinak növelése és az intézmény presztízséért – általában bevett klisék alapján – készülnek az ún. „fesztivál darabok” is, amelyek többnyire a kultúrpolitika és a szakma által már eleve leosztott díjakra ítélt, tét nélküli előadások. Mindehhez az is társul még, hogy a színház vezetősége éppen milyen politikai tömörülésnek, vagy érdeknek szolgál, vagy akar megfelelni. A színészek tehát mindezeknek ki vannak szolgáltatva, alkotótársak helyett végrehajtókká válnak. Nem akartam ilyen csapdába esni.

Ugyanakkor, amíg kőszínházban dolgoztam, mindig félretehettem annyit a keresetemből, hogy nyaranta külföldön képezhessem magam. Kétszer utaztam Kanadába, majd Görögországba azért, hogy Richard Nieoczymtől tanulhassak. Lenyűgözött, hogy nála mennyire más a munkafolyamat, hogy az milyen mértékben képes a testet és a hangot felszabadítani. Aztán Japánba is elmentem Min Tanaka másfél hónapos műhelymunkájára. Az a másfél hónap olyan erős hatással volt rám, hogy az egész életemet újra kellett gondolnom. Sartre valahol azt írja: szabadságra ítéltettünk és ez nem könnyű teher. Tudtam, hogy ezt a „terhet” vissza kell szereznem, mert az hozzám tartozik.

Két különböző generáció vagytok. Nem is a korotokra gondolok, hanem különféle tapasztalataitokra, megtapasztalásotokra: egészen mást éltetek meg, más korszak problémáiban szocializálódtatok. Te már filmeztél, rendeztél a nyolcvanas években, míg ugyanakkor Andrea csak páréves kislány volt, és a szerb háborúk borzalmait kellett gyerekfejjel megélnie. Vannak olyan dolgok, amelyeket a generációs különbségből adódóan nagyon különbözőképpen láttok?

A: Érdekes, de amint megismertük egymást, egyből megtaláltuk a közös hangot, és nem éreztünk semmiféle távolságot egymás között, sőt. Már az első beszélgetésünk során egy nagyon meleg, otthonos érzés fogott el, amit addig még soha nem tapasztaltam. Perónak nyilván nagyobb az élettapasztalata, mint nekem, de azonnal tudtunk közösen gondolkozni, és kölcsönösen motiváltuk is egymást.

P: Andrea rendelkezik egy olyan ősi tudással és érzékenységgel, amely képessé teszi arra, hogy bármilyen létállapotot megközelítsen, hogy azoknak közvetítőjévé, médiumává váljon. Ez nagyon ritka, kivételes adomány. Ehhez társul természetesen az a nőiségéből, női mivoltából fakadó tudása, amelyről a másik nem, többnyire csak emocionális-racionális újrahangoltsággal szerezhet valódi tapasztalatot. Andreától folyamatosan tanulok, hiszen a nagyon eltérő, sőt szélsőséges érzelmi/hangulati tartalmakat elképesztő intenzitással képes olvashatóvá tenni és lefordítani a színházi térben. Részéről mindezekhez, – ahogy a karakterek megközelítéséhez, a pszichésen is rendkívül megterhelő és nagy mennyiségű szövegek feldolgozásához, megtanulásához – komoly alázat és szorgalom társul.

Most milyen új, készülő munkán dolgoztok együtt?

P: Az Én tökéletes vagyok munkacímmel készülő előadásunkban a légköri hőingadozással, a szerelem istenasszonyával és az esőerdei növényzet csapadékmegtartó szerepével is foglalkozunk. A friss statisztikai adatok, jelenkori aktuálpolitikai hírekkel, beszédekkel és reklámrészletekkel is keverednek, közben az is kiderül, hogy az az esőerdők pusztulása milyen ütemben vonja maga után a helyi fauna élőhelyének elvesztését. Az ottani állatvilág kihalásával foglalkozó írásokba is beleástuk magunkat, ezekkel kapcsolatban is figyeljük a híreket.

A híradót, a híreket egyébként is mindig figyelemmel kíséritek?

A: Igen, és ezen kívül még az aktuális slágerműsorok is nagyon érdekelnek bennünket.

Fájdalmas cél a naprakészség ilyen médiumok mellett… Egyébként is jellemző rátok a végtelen nyitottság, azt hiszem, ez nem csak szemlélet, hanem valamiféle munkamódszer is lehet részetekről. Ahhoz azonban, hogy mindig nyitott szemmel, szellemmel tudjatok létezni, folyamatosan szét kell hullani, elengedni magatokat, hogy bele tudjatok olvadni megfigyelésetek aktuális tárgyába. Mi az a belső mag, rendező elv, amely mentén újra koherens egésszé tudjátok rendezni a sokféle, gyakran tőletek teljesen idegen szellemiségű, erkölcsiségű tapasztalatot?

P: Az a valami, ami az egész emberiség bázisa, ill. az egész emberiség alapállásának bázisa és ami mögötte van.

Valamiféle transzcendencia?

P: Nem tudom megnevezni, mert nem megnevezhető. Ha megnevezném, bizonyára elvéteném.

A: Számomra a legnagyobb kihívás felülemelkedni önmagamon. Megpróbálni kívülről látni magamat és mindenki mást is. Ezen kívül pedig alapvető jellemvonásom a folyamatos kétely magammal szemben, annak, hogy volt-e „így” értelme a jelenlétemnek, a megszólalásomnak.

Tulajdonképpen a létezésnek szeretnék újra és újra értelmet adni, és azt, ami számomra adottság, lehetőség, a legmagasabb szinten kiteljesíteni. Ez az, ami engem motivál.

P: A létezés önmagában folyamatos lehetőség a tágulásra és teljesedésre, közben mindig számolnom kell azzal is, ami a tágulást, a teljesedést gátolja. Teljesedni, tágulni, azt csinálni, ami teljesít és tágít, ami nem ellene dolgozik, de gazdagabbá teszi létezésünket és emberségünket.

Ezért lehetséges az, hogy a Jégdoktrínák elején kiosztott szociológiai kérdőívet egészen másképpen töltöttük volna ki a darab végén? Hiszen közben, mint befogadók, valamiféle teremtő aktivitás, teljesedés részesei lettünk.

P: Igen lehetséges. Az jó, hogy miközben figyeljük az előadást, eszünkbe jut, hogy mit is jelöltünk be az elején. Rendben van-e az, ahová tettem a jelet? Hiszen én írom, és bennem íródik a történet. Én alkotója vagyok a létezésnek, soha nem a döntéshozóknak kiszolgáltatott tárgy.

Váraljai Anna

[nggallery id=460]

Fotó: Tóth Balázs Zoltán