Tiszatájonline | 2014. október 27.

„Kímélve hagyott szentimentalizmus, megúszott boncasztal”

„Preparáció és szentimentalizmus.” Többek között ilyen varázsszavakkal hívogatott bennünket Krusovszky Dénes Kíméletlen szentimentalizmus és Nemes Z. Márió A preparáció jegyében című tanulmányköteteinek bemutatója kapcsán a facebookos reklámszöveg, és számítottam is rá, hogy ezeket a sikamlós témákat majd valamiképpen tárgyalni fogjuk, de végül megúsztuk ezt […]

KRUSOVSZKY DÉNES ÉS NEMES Z. MÁRIÓ TANULMÁNYKÖTETEINEK BEMUTATÓJA

„Preparáció és szentimentalizmus.” Többek között ilyen varázsszavakkal hívogatott bennünket Krusovszky Dénes Kíméletlen szentimentalizmus és Nemes Z. Márió A preparáció jegyében című tanulmányköteteinek bemutatója kapcsán a facebookos reklámszöveg, és számítottam is rá, hogy ezeket a sikamlós témákat majd valamiképpen tárgyalni fogjuk, de végül megúsztuk ezt. Sebaj, rosszul azért nem éreztük magunkat, és hát a legkevésbé sem a szerzők hibája, hogy nem válaszolnak olyan kérdésekre, amiket fel sem tettek nekik.

Nem tudom mások hogy vannak vele, de én a magam részéről általában szeretem azt, ha egy program nagyjából tartja magát ahhoz, amiért meg lett hirdetve. Ha én teszem azt amolyan színházba járogatós pacák volnék, és jegyet rendelnék egy Pintér Béla vagy egy Mundruczó-darabra, akkor ne a A velencei kalmárt adják helyette vagy az Othellót, és viszont, még akkor sem, ha egyébként a színészek amúgy kiválóan játszották a rájuk osztott szerepeket, egészen egyszerűen azért, mert nem erre készültem. Nagyjából ugyanezt gondolom az irodalmi beszélgetések esetében is, azaz, hogy ne szóljon totál másról, mint amire a cím és az esemény leírása alapján előzetesen számítani lehet. Ha egyszer valami a preparáció és a szentimentalizmus jegyében lett meghirdetve, akkor szerintem jogos, hogy egynéhány módszertani általánosságnál meg a szerzők kritikaírási preferenciáinál valamivel többre vágyok. De persze az is lehet, hogy mindössze az én elvárásaim voltak kritikátlanul magasak, amit talán némileg árnyal az ügyes kis marketingszöveg, amely többek között ilyen mondatokkal próbál minket becsalogatni: „Nekrofil esztétika és poszthumán költészet a boncasztalon.” Erről azonban szó sem volt. Na persze azt nem állíthatom, hogy érdemi tartalom nélkül maradtunk volna, csak szerintem többet is ki lehetett volna hozni ebből az egészből, amiért aztán végképp nem akarom a szerzőket piszkálni, akik szerintem a legkevésbé sem hibáztathatók azért, hogy nem válaszoltak olyan kérdésekre, amelyek nem lettek feltéve. De akkor vegyük sorra.

Krusovszky műfaja a 4-6000 leütött karakter közötti zsurnálkritika, (ÉS, MaNcs) még Nemes Z. 15 ezer karakter alatt jóformán ki se tud bontakozni, de általában sokkal hosszabbakat ír ezeknél. A moderátor, Urfi Péter azon kérdésére, hogy vajon mi értelme van kritikaköteteket megjeleníteni olyan időkben, amikor már szinte bármelyik írásuk hiánytalanul elérhető az interneten, először azt a választ adják nagyjából egybehangzóan, hogy főként azért, mert szeretnek ilyeneket olvasni, és jó látni, amikor kirajzolódik egy-egy szerző ízlése, világlátása, koncepciója, és voltaképpen hasonló érzések, vágyak és elképzelések hajtották őket is. Krusovszky esetében ez egyfajta mozaikszerű összerendeződést, illetve panoráma-szerű képet jelentene, még Nemes Z.-nél inkább a hálózatszerűség és a vándorló, utaz(tat)ó jelleg dominál, és a szövegek is meglehetősen heterogének, a témaválasztás, a terjedelem és a beszédmód tekintetében egyaránt, sőt nem ritkák nála az azonos szövegen belüli beszédmód-keveredések sem. Afféle „intermediális habarcsról” van szó tehát – mondja –, az „esztétikai érdeklődésének dokumentumairól”, melyek jóllehet meglehetősen szerteágazóak, de ugyanakkor a témák mentén – melyekről a könyv fülszövegének címkéi is tájékoztatnak –, mégis egybeolvashatóak. Egy ilyen kötet Nemes Z. szerint talán némileg segíthet a különféle szubkultúrák és a rátelepülő diskurzusok közti szakadékok áthidalásában, s talán abban is, hogy egy kicsit kimozdítsa azokat a maguk elszigeteltségéből. Mert, mint ahogy elmondja, ha például ír egy tanulmányt a Prízmába a torture pornról vagy Tarr Béláról, ez csak egy zárt közösségen belül maradhat, és nem jut el a sem a művészettörténettel, sem az irodalommal foglalkozó közönséghez, és viszont. Nem lát érdemi párbeszédet továbbá a művész és kritikus között sem. Ez alól szerinte egyedül a képzőművészet számít kivételnek, ott többször is örömmel tapasztalta, hogy az alkotók fogékonyak az észrevételeire, és aztán van, hogy élnek is ezekkel a munkájuk során.

Krusovszky pedig nem is tudja szétválasztani, illetve szembeállítani egymással az írói és a kritikusi tevékenységét, számára a kettő egyazon önreflexív folyamat kétféle minősége. Ő ebben a kötetében csak irodalommal foglalkozik, és a négy fejezet közül mindössze egyet szentel a prózának, amiben konkrétan kortárs költők a széppróza irányába tett kalandozásait tárgyalja. Azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy szereti egyértelművé tenni, hogy milyen viszonyt alakított ki a kritika tárgyául választott alkotással, és negatív kritikák is vannak a könyvében szép számban, ezek között említi például Kemény István legutóbbi verseskötetéről (A királynál – 2012) szóló recenzióját. Ellenben Nemes Z. esetében mintha nem lenne jelentősége az efféle megkülönböztetéseknek, bár azért hangsúlyozza, hogy ő is szokott tenni erőteljes kritikai megállapításokat, amelyek nem feltétlenül azt a célt szolgálják, hogy valamit felmagasztaljanak. Ebben a vonatkozásban említi meg például Sziveri János költészetét, illetve a A torinói lovat Tarr Bélától. Krusovszky a negatív kritikák vonatkozásában kifejti, hogy itt is az elemzői óvatosságot, és a nyitott befogadói hozzáállást részesíti előnyben, szemben ezekkel a tipikus „lebaszós” „faltörő kos” jelleggel funkcionáló megnyilvánulásokkal. Az esemény egy negyedik, ha úgy tetszik extra résztvevője, Seregi Tamás (esztéta, kritikus, irodalmár) hozzáteszi, hogy a negatív kritikák gyakran hajlamosak túlzottan hatásvadászok lenni, ezért nem árt óvatosan bánni velük, bár, mint kiderül róla, jó néhány ilyen jellegű írás került már ki a kezei közül. Szerinte nagyon nehéz jó negatív kritikát írni, jó pozitív kritikát, pedig még inkább, de hogy mire alapozza ez utóbbi vélekedését, azt végül nem bontja ki.

A tudományos szaknyelvet illetően fejti ki Krusovszky, hogy annak idején, amikor még összehasonlító irodalomelméletet tanult, vonzotta a különféle szakkifejezések sajátos „erotikája”, de aztán hamar eltávolódott az akadémiai beszédmódtól, az ÉS, illetve a Magyar Narancs hasábjain közölt írásai eleve egy másfajta közönséget hívatottak becélozni, mint mondjuk amilyen az Alföldé vagy a Jelenkoré. Nem is érzi úgy, hogy ez általában segítené őt a céljai elérésében – ti. hogy minél több érdeklődő olvasót vonjon be a költészetről szóló párbeszédbe –, és ezért inkább a professzionális olvasó pozíciójából szeret a témához közelíteni. Nem vitatja persze a tudományos írásmód létjogosultságát, és éppen Nemes Z. szerinte az egyik legjobb példa arra vonatkozóan, hogy van ennek élvezhető változata is, mert használja ugyan a terminusokat, de mégsem olyan nehéz a nyelvezete, mint a tudományos iskolákon pallérozódott elméknek úgy általában.

NZM-Krus

Seregi Tamás, Nemes Z. Márió, Krusovszky Dénes, Urfi Péter

Nemes Z., mint a hibridizáció megszállottja, szívesen kotyvaszt össze egymástól teljesen eltérő beszédmódokat – például költőit a tudományossal –, ugyanakkor a tudományosság kritériumait minden esetben szeretné fenntartani az esszéiben, mert ennek hiányában úgy érzi, hogy valamiféle anti-diszkurzív mezőbe kerülne. A költői beszédmód kapcsán elmondja, hogy ez afféle általános elvárásként is működik a költők felé, hogy a kritikai írásaikban is fogalmazzanak költőiesen, megemlítve, hogy több ízben is értetlenkedés fogadta bizonyos lapoknál, hogy költő létére mit akar ezzel a nehézkes szakmai zsargonnal.

Hallunk még neveket, illetve könyveket, melyek komoly szerepet játszottak a szerzők szemléletmódjának kialakításában, úgy mint Borbély Szilárd Hungarikum-e a líra című művét, Németh Zoltán kritika köteteit, Thomka Beátától az Áttetsző könyvtárat, valamint Nemes Z. az intermediális diskurzusok vonatkozásában emeli ki még Földényi F. László és Farkas Zsolt munkásságát, utóbbi írásai a különféle beszédmódok kevertetése folytán is hatással voltak rá. Aztán hallunk még az ELTE Könyvudvaráról, ahol potom összegekért lehet a legnagyobb választékban hozzájutni a leárazásokon átesett kritikakötetekhez, és ezzel nagyjából végig is zongoráztam azokon a témákon, amelyek ezen a kb. kerek másfél óra folyamán szóba kerültek.

Nos, nem mondom, hogy merő unalomhadjáratnak voltunk a szem-, illetve a fültanúi, csak szerintem sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből az egészből, pláne ha már egyszer az állt a facebookos eseményleírásban, hogy „boncasztal.” Mert ezt végül is megúsztuk, és könyvbemutató se volt ez igazán, ha úgy vesszük, hiszen az esemény első húsz percét leszámítva nem sok szó esett róluk, és amikor igen, akkor is inkább a szerkezeti felépítéséről, mintsem a tényleges tartalomról. De ismétlem, sem Nemes Z. Máriót, sem Krusovszky Dénest nem áll szándékomban emiatt sarokba állítani, sokkal inkább Urfi Péter moderátorkodását éreztem a várakozásaimhoz képest kissé lagymatagnak, akitől igazán elvártam volna, hogy némileg sikamlósabb témák irányába terelje a beszélgetést.

Ami pedig a negyedik résztvevőt Seregi Tamást illeti, flegmatikus megnyilvánulásai bevallom őszintén nem igazán váltották ki a rokonszenvemet, noha, szó se róla éppen ő általa érintettük egyetlen egyszer a poszthumánt. A beszélgetés végéhez közeledve ugyanis megpróbálja kiprovokálni Nemes Z.-től, hogy árulja már el, hogy tud ennyi borzalmas filmet megnézni, és ezután röviden kifejti, hogy az a legnagyobb problémája az ő elemzői megközelítésével, hogy voltaképpen csak a poszthumán koncepciója foglalkoztatja teoretikusan, miközben arról elfelejt beszélni, hogy ezek a művek valójában milyen esztétikai minőséget is képviselnek. Ennyivel azonban ki is végeztük ezt az egész poszthumán-témát, és hát kár, annál is inkább, mert nemcsak Nemes Z., de Krusovszky is nagy jelentőséget szentel bizonyos írásaiban ennek a problémakörnek. Hiszen poszthumán líráról értekezik többek között, és ennek tükrében én igazán nem bántam volna, ha egy kicsit többet hallunk a két szerző művészettel kapcsolatos koncepciójáról, hiszen elvégre mi másról is szólhatna leginkább két esztéta tanulmánykötetinek közös bemutatója, mint a nézeteik ütköztetéséről, a hasonlóságok, párhuzamok, különböződések érdemi körbejárásáról. Továbbá szerintem nem ártott volna néhányat előrángatni a szerzők kulcsfogalmai közül, annál is inkább, mert minden tiszteletünk ellenére azért valljuk be, hogy nem minden esetben lehet elmondani ezekről, hogy szívósan ellenállnának a kulturális tradíciónk kisajátításai mechanizmusainak.

No persze miután minden lecsengett, alkalma nyílt volna a közönségnek egy kicsit kérdezősködni, amit én a magam részéről ugyanúgy elmulasztottam, ahogy a többiek is. Nekem akkor előbbre való volt kérni egy pohár sört, és kimenni dohányozni, amire persze csak részben volt mentség, hogy kilencven percnyi összpontosítás és jegyzetelés után leginkább erre volt szükségem. És jóllehet nem állíthatom azt, hogy unatkoztam volna, kis hiányérzet azért maradt bennem, amit azért persze a kötetek pótolnak. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e értelme kritika köteteket kiadni, én sem tudnék másfajta választ adni, amit maguk a szerzők is. S  ha mostani árukon  talán nem is fogják őket elkapkodni, ha máshogy nem, egy-egy Könyvudvaros leértékelés során majd biztosan gazdára találnak.

(2014. október 17, Budapest, Nyitott Műhely)

Zerza Béla Zoltán

Fotó: Szarka Károly

 

szentim

Krusovszky Dénes:
Kíméletlen szentimentalizmus

Kiadó: L’Harmattan

Kiadás éve: 2014

Oldalak száma: 178

Ár: 1950 Ft

prepar

Nemes Z. Márió:
A preparáció jegyében

Kiadó: JAK–Prae.hu

Kiadás éve: 2014

Oldalak száma: 264

Ár: 2990 Ft