Ami összevethető, és ami nem

MACBETH:
NEW YORK – SZEGED

Verdi Macbethjét láthattuk a New York-i Metropolitan Ope­ra legújabb világközvetí­té­sé­ben. A különleges eseményre Szegeden csaknem megtelt a Belvárosi Mozi. A sors különös játéka, hogy egy héttel azelőtt a mozi mellett álló Szegedi Nemzeti Színház ugyanezt a darabot mutatta be. Egyébként az is megtelt, még a sorozat utolsó előadásán is.

A tér és az idő ilyen közelisége szüli a kérdést: összevethető-e a két produkció? Nagyon jól összevethető, sőt ez számtalan érdekes tanulsággal is szolgál!

Persze mindenekelőtt le kell szögeznünk: nem ugyanarról a műről van szó. Szegeden az eredeti, 1847-es változatot játsszák, New Yorkban pedig a Párizs számára átdolgozott 1865-ös verziót. Ennek alapvető következményei vannak. 1847-ben Verdi még a bel canto bűvöletében él és sokszor Donizetti hatása alatt komponál. A szegedi produkció elévülhetetlen érdeme, hogy ezt komolyan vette. Pál Tamás, a Szegedi Nemzeti Színház első karmestere, világos, dallamos vonalakkal vezeti az együttest, az egyik karakter, jelenet következik a másikból, a zene drámaisága áttetszően, elegánsan valósul meg. Fabio Luisi, a MET első dirigense a kortárs remekművek, a Don Carlos és az Aida felől közelít a Macbethhez. Óriási erejű drámai hatásokat produkál. Mindent aprólékosan kimunkál, minden nagy hatást kiélvez és kiélveztet. Lassú tempókat vesz, amelyekben kellően tündöklik a MET pompás zenekara és hatalmas énekkara. Nála viszont semmi nem következik semmiből, mindegyik képben alapjaitól kell fölépítenie a roppant katedrálist. Mérhetetlen tisztelettel hallgatjuk gigászi erőfeszítését, ám szegedi kollégáját hallgatva fölmerül bennünk: muszáj ezt így? Hisz lehet úgy is, hogy a zene maga továbbteremti önmagát.

A New York-i produkció sztárja Anna Netrebko, a szegedi produkció fölfedezése Nadia Cerchez. A híres orosz szoprán, egykori világrekorder Violetta hangban és alkatban egyaránt megterebélyesedett. Szőke fürtjeivel, telt idomaival Marilyn Monroera hajaz. Tele van ambícióval és szexualitással.  Netrebko csúcsformában énekelt: erőteljesen, sötét színnel, virtuózan. Három felvonáson keresztül elbűvölve hevertünk az operai vamp lábai előtt. Szerepfelfogásának középpontja, amikor második, diadalmas duettjük végén ledobja a köpenyét, hátraveti magát, és magára rántja férjét. Igenám, de a lenyögözés jelenetei után az Alvajáró jelenetben fájdalmasan nyugtáztuk, hogy elképzelés mégsem működik. Ez a Lady soha nem őrülne meg! Netrebko sem színészileg, sem hangilag nem talál hiteles megoldást a jelenetre, hiába intonálja olyan biztonságosan a szóló végén a háromvonalas deszt. Persze ez nem annyira a művész, inkább a koncepció hibája. Netrebkóval kapcsolatban egyre inkább emlegetik Callast. Nos az izgalmas zemélyiségen és drámai felfogáson túl van néhány dolog, amiben látványosan különböznek. Callas például fiatalabb éveiben kövér volt, majd lefogyott. Netrebko nádszál karcsúan kezdte pályáját, s az utóbbi években egyre teltebb lett. De legfőképpen Anna alakításait-éneklését valami elementáris direktség jellemzi, míg Maria maga volt az átszellemült emelkedettség, aki hőseit kivételes bonyolultságukban volt képes fölmutatni.

Szegeden egy Netrebkóval összemérhető tehetségű, de teljesen más jellegű szoprán énekli a Ladyt – ugyancsak az egykori Szovjetunióból. A moldáviai Nadia Cerchez hangszínének különösségéhez jól illesztette játékának furcsaságát. Alig van benne valami Netrebko nőstényszagából, férjéhez inkább lelkileg ragaszkodik.  Macbeth báli látomásai például mélyen megrendítik. Ezért aztán a szegedi produkcióban az Alvajáró jelenet a Lady addigi létezésének logikus következménye, Cerchez teljes zenei egységben formálja meg a szólam korábbi részeivel. A vokális megvalósítás csak halszálnyival kisebb szabású, mint világhírű kolléganőjéé, ám az alakítás komplexitása szemernyivel nem marad el mögötte. Átható muzikalitása Callashoz teszi hasonlóvá.

Zeljko Lucicot a miskolci operafesztiválon láttam először a Bohéméletben 2002-ben. Az ismeretlen szerb bariton meglepően érett, tartalmas és hatalmas hangon énekelt, Marcello szerepében csak adottságainak töredékét aknázhatta ki. Egyáltalán nem lepett meg, hogy pár éven belül világkarriert csinált. Hét éve énekli a Macbeth címszerepét, és azóta bizony a hang sokat vesztett fényéből, természetes erejéből, s az énekes is idősebbnek néz ki 46 éves tényleges koránál. A magasabb régiókban  a hang kontrollálatlanná, kiabálóssá válik. Most vajon miért nem hívták Drimtri Hvorostovskyt, aki még soha nem énekelte a címszerepet? Vagy vele Netrebko nem akar kikezdeni?

A szegedi Macbeth két évvel fiatalabb New York-i szólamtársánál és kettővel több áriát kell énekelnie ebben a változatban. Nála mégse tapasztaltuk se a fáradtság, se a hang kifáradásának jeleit. Kelemen Zoltán Luciccal összemérhető szép, sötét tónusban, magabiztos technikával, erős kifejezéssel énekelt. Persze óriási különbség, hogy ma egy világsztár 60-80 előadást is énekel egy évben – a legnagyobb házakban a legnagyobb szerepekből. A magyar élvonalbeli operisták körülbelül a felét. Persze ez csak részben tehetség, szerencse és karrier kérdése. Jórészt az énekes döntése is.

Szegeden pillanatnyilag szebb hangú tenor (László Boldizsár) áll rendelkezésre Macduffra, mint New Yorkban (Joseph Calleja), bármit is sugalljanak a karrieradatok.  A szegedi kórus kitűnő, egészen elsőrangú operakórus, minden színpadi, sőt nézőtéri jelenetet fölényes biztonsággal és nagy művészi erővel old meg. A Szegedi Szimfonikus Zenekar pontos, ihletett, odaadó muzsikálásra képes, a MET-es kollégák meghallgatása inkább fölvillanyozhatja a publikumot.

New Yorkban és Szegeden is kvázi manapság játszatják a darabot. Az amerikai változatban macbethéket leginkább délskót partizánoknak lehet értelmezni. Viszont nehéz megérteni, hogy ha annyi pisztoly van kéznél, akkor miért mindig a régies tőrökkel gyilkolnak? Adrian Noble rendezésében van néhány szimpla ügyetlenség.  Tőrmonológban ugyan miért maga elé, a levegőbe vizionálja a tőrt Macbeth, amikor az ott van az övében? Szegeden Galgóczy Juditnak izgalmasabb és némely pontokon vitathatóbb víziója volt a darabról.

Egészen biztosan nem mérhető össze a MET és az SZNSZ költségvetése,, a művészek honoráriuma és a jegyek ára. De ebből az összevetésből is nyilvánvaló, hogy a művészi élemény csak nagyon távoli kapcsolatban áll a pénzzel.

Márok Tamás

Kapcsolódó írásunk:

A zsarnokság bel canto formája (Verdi Macbethjének ősváltozata)