Állomás

A MI UTCÁNK, FORTE TÁRSULAT, RÉGI ZSINAGÓGA

Nagyon sokat vár az, aki a Toldi, A nagy füzet és az Irtás után beül megnézni A mi utcánkat, hiszen Horváth Csaba az előző három előadással nagyon magasra rakta a mércét. 

A Toldi volt az első, amit Horváth Csaba rendezésében a Forte Társulattól láttam. Az előadás bravúros volt, mert a jellemeket, szituációkat, sőt helyszíneket láttató dinamikus, nem egyszer akrobatikus ügyességű mozgások együtt „dolgoztak” Arany költeményével, amelyről pedig itt kiderült – ha az iskolában nem történt volna meg, márpedig nem történt meg –, hogy remekműhöz illően, dramaturgiailag és drámailag is tökéletesen működik színpadon (is).

A következő két darab eszközeiben látványosabb volt ennél, jelmezek, kellékek, díszlet tették teljesebbé az előadást. A mi utcánk nem ezt a sort folytatja, hanem a Toldi -féle puritán vonalat, vagyis a színészek egyszerű, kortalan hétköznapi ruhákba öltöztek, a fiúk félmeztelenek, díszlet semmi, csupán néhány kellék, melyek közül egy létra, majd egy bicikli „játszanak” jelentékeny szerepet.

A szöveg jellege is a Toldival rokonítja az előadást, mert, mint ahogy abban is, ebben a produkcióban is egy nem színpadra szánt textust mondanak el a játszók, hiszen A mi utcánk Tar Sándor azonos című kötetét vette alapul.

A humorral és iróniával átitatott-elemelt kisrealista novellafüzér nem tartalmaz sorsfordító ütközéseket és nagyszabású végkifejletet, noha az epizódok mindegyike mélyén ott húzódnak a személyes veszteségek, hiszen az embereknek vagy munkája (így pénze), vagy rendes házasélete nincsen, mely hiányok enyhítésére nem marad más, mint a kocsmalátogatás, pontosabban a hitelbe’ ivás.

Nem kötelező, hogy erős középkorúaknak, vagy még öregebbnek képzeljük a szereplőket (bár Tar Sándornál inkább azok), mert a mű első megjelenése, vagyis 1995 óta nem csupán az idősek privilégiuma a kilátástalanság. Mivel azonban az előadást a Színművészeti Egyetem frissen végzett fizikai színész osztálya játssza, nem mellékes a kisregény figuráinak és a darab szereplőinek korkülönbsége, mert ez olykor ambivalens hatást kelt. Előfordul ugyanis, hogy valakiről – épp hamvas fiatalsága miatt – „leszakad” a rá osztott, a saját életébe belefáradt figura, de Horváth Csaba olyan következetesen vezényli az ensemble játékot, hogy az együttműködés szövetségéből nem lógnak ki ezek a (csak olykor felvillanó) pillanatok végzetesen. Ugyanakkor persze, ebben a distanciában benne van a mai magyar, jellegzetes kórkép is: aki bátortalan, és/vagy nem eléggé iskolázott, akár huszonévesen is beleragadhat aprócska faluja minitenyészetébe, korlátolt és szűkre szabott közegébe.

Ennek észrevételezése azonban már az előadás utóhatása, az élmény másod- és harmadnapos érlelődése, mert ott és akkor a szegedi Régi Zsinagógában (ahová a Thealter őszi, „desszert” szemeszterének programjaként érkezett a produkció) leköt és magával sodor a mikroszkopikus pontossággal leírt, bölcsen szellemes és távolságtartóan szarkasztikus szöveg, no és persze a színpadi megvalósítás nyelve, a mondatokból és testekből szinkronban való építkezés.

A külső-fizikai és belső-lelki folyamatokat egyaránt leképező mozgástípusok igen sokfélék, a karaktereknek, a szituációknak és a viszonyoknak megfelelően a balett mozdulatoktól az akrobatikáig terjednek. Itt most a szöveghez illően felerősödik az abszurditás és a karikírozás: Horváth Csaba színpadán tényleg a levegőben lógnak ezek az életek!

De épp ez a fajta játékmód veti fel az előadást legérzékenyebben érintő (a negyedik közös munka után immár jogosan feltehető) kérdéseket: vajon a mozgásformák tartományai lépést tudnak-e tartani a verbalitás mélységeivel és finomságaival, a mozgásbéli ismétlődéseket el tudjuk-e fogadni tudatos építkezésként, az erőt próbáló mozgásszínházi és tornász elemek gyakoriságát pedig nem a képességeket demonstráló, hanem a nagy egész nélkülözhetetlen, értelmező elemeiként tudomásul venni? Az e kérdésekre adható igenek és nemek szervezik az együttes rajongóinak és kétkedőinek táborát.

No, meg persze az adott előadás meggyőző kompaktsága, ami most csak részletekben született meg. Mert A mi utcánk-ban elcsúsztak az arányok. Már rögtön az elején, mivel a darab hosszan kitartott, statikus képpel, egy szóló prózával indul. Nyilvánvaló, hogy maga az alapanyag, mivel nem dialógus alapú, nagy falat, a problémák is ebből adódnak. Néha kiesnek az előadásból a „csak” mozgásszínházi betétek, máskor felbillenti a ritmust a „csak” szövegmondás, ezáltal veszít az előadás a kohéziójából, s ebből következően hosszabbra nyúlik önmagánál.

Ráadásul valahogy két vége lett. Az első után – amikor a színészek vízzel először könnyeket, majd az átitatott, arcukra maszkírozott papír zsebkendőkkel önmagukból bolygó szellemlényeket teremtenek – már megszületik a megrendítő, mert reménytelen végkifejlet, ám ez után, szinte váratlanul tovább zajlik a játék, hogy a második, kevésbé eredeti és hatásos megoldással, a monoton körben járással fejeződjék be tényszerűen is az est.

A fiatal színészek jók, némelyek jobbak. Mindahányan jól mozognak, remek a kondijuk, gazdagítja a mozgásnyelvet, hogy nem mindnyájan ugyanazon a területen ügyesek. A próza iránti tehetséget nehezebb kitapintani (bár az is sejthető) a poénokkal és gegekkel feldúsított előadásban, de jelen esetben ez nem számít sokat, majd csak az elkövetkezendőkben.

Az előadás még friss, budapesti bemutatója kora nyáron történt. Úgy tudom, Horváth Csabának szándékában áll itt-ott igazítani az előadáson. Ha ez megtörténik, könnyen lehet, hogy ennek az írásnak hamarosan csupán a dicsérő része lesz érvényes. Úgy legyen!

Ibos Éva

[nggallery id=453]

Fotó: Révész Róbert