„Szükség van zsánerfilmekre”

BESZÉLGETÉS ANDREAS PROCHASKA RENDEZŐVEL

A Thomas Willmann azonos című regényén alapuló Sötét völgy idén 8 kategóriában nyert Német Filmdíjat. A hazánkban a Szemrevaló filmfesztiválon bemutatott mozit rendezője, Andreas Prochaska személyesen kísérte el Budapestre. A direktorral az adaptálás nehézségeiről, az osztrák zsánerfilm helyzetéről, no meg Michael Hanekéről beszélgettünk.

– Producerként is jegyzed a filmet. Hogyan akadtál rá az alapjául szolgáló regényre, és mi fogott meg benne annyira, hogy mozivászonra adaptáld?

– Épp Tirolban készültem forgatni egy horrorfilmet, és ahhoz kerestünk helyszíneket, az Isten háta mögötti farmházak láttán pedig belegondoltam, hogy mit élhetett át az, aki mondjuk egy évszázada magányos idegenként érkezik egy elszigetelt alpesi faluba. Úgy véltem, ez egész jó kiindulópont, alapszituáció lenne egy westernhez. Később anyagot kerestem, amiből filmet készíthetnék. Egy újságban találtam egy könyvkritikát, és a regény rövid tartalmát elolvasva rájöttem, hogy ez pontosan az, amit kerestem. Az ötlet tehát, hogy westernt készítsek, már létezett azelőtt, hogy rátaláltam a regényre. A könyvben volt egy tökéletes kapcsolódási pont az alpesi és a nyugati világ között, hisz a főhős, Greider Amerikából utazik Tirolba. Érdekel a zsánerfilmezés, de nem akartam azt csinálni, amit az italowesternek készítői, akik ugyan Olaszországban forgattak, de a filmbeli helyszínnek már a Sziklás Hegységet tették meg. Olyan történetet kerestem, amiben minden hozzávaló megvan egy klasszikus westernhez, de az Alpokban játszódik, és ebben a regényben mindent megtaláltam.

– Forgatókönyvíróként is jegyzed a filmed. Hogyan alakítottad szkriptté a regényt?

– A megfilmesítési jogok a regény írójánál voltak, nem a kiadónál, ő pedig filmkritikus, így nagyon komolyan utána akart járni annak, hogy kinek a kezébe adja a moziadaptációt, borzasztóan kényes volt erre. Kb. egy évig tartott, mire meggyőztem, én vagyok az ő embere. Ő maga akarta megírni a szkriptet, és elő is állt egy 180 oldalas forgatókönyvvel, ami nem működött. Mondtam neki, hogy ezt felejtse el, én a saját filmemet akarom megrendezni. Van egy forgatókönyvíró, akivel sokat dolgoztam együtt televíziós munkákon, vele hosszasan vitattuk, hogy mik a számunkra hasznos részek a könyvben és mi túl bonyolult ahhoz, hogy bekerülhessen a filmbe. Két fontosabb változtatást éreztünk szükségesnek az adaptálás során, az egyik az volt, hogy lecseréltük a festő főhőst egy fényképészre, a másik pedig, hogy narrátort használtunk. Utóbbinak Luzit, a fiatal lányt tettük meg. Ő az egyetlen karakter a filmben, akit a főhős megment, és úgy gondoltuk, érdekes kihívás lenne az ő szemszögéből mesélni a történetet. Rengeteg dolgot kihagytunk a filmből, ami a regényben megvolt, de a történet esszenciáját kell megtalálni egy ilyen adaptáció alkalmával.

– A falubeliek egy partikuláris dialektusban beszélnek. Mindez komoly kutatómunkát és gyakorlást igényelt, vagy kézenfekvő megoldás volt?

– Már amikor a horrorfilmemet forgattam Tirolban, akkor eldöntöttem, hogy használni fogom a hegyekben élő helyiek dialektusát. Nem minden színészünk származott Tirolból, így aztán felvettünk minden párbeszédet két tiroli színésszel, amit aztán később a többiek is meghallgattak, és egy dialect coach-csal (dialektusokra specializálódott beszédtanár) is dolgoztunk azon, hogy minden falubeli ugyanazt a nyelvjárást használja. Luzi megformálója, Paula Beer például Berlinből jön, neki tehát keményen kellett dolgoznia a tájszólás megtanulásán. Sam Riley pedig egy angol színész, aki Berlinben él, német színésznőt vett feleségül, de nem beszéli túlságosan jól a nyelvet, viszont jó munkát végzett, sokat tanult a filmre való felkészülés során.

– Miért kapta Riley a főszerepet?

– Kezdettől tudtam, hogy angol színész kell a főszerepre. Angol színészügynökségek honlapjait gugliztam, és így botlottam Riley képeibe. Ismerős volt a Controlból, tudtam, hogy jó színész, és olyasvalakit kerestem, aki emlékeztet Delonra A szamurájból, azaz egy jó megjelenésű, nem túl beszédes, mély lelki életet élő fickót, és ezek az elemek mind megvoltak Riley-ban.

– A film zenéjében kortárs dalok is szerepelnek, ami eklektikus hatást kelt.

– Imádom, ahogy az olaszok használták a zenét a westernekben. Láttad a Keomát Franco Neróval? A főcímdaltól az agyát eldobja az ember, ezt igyekeztem megidézni a főcím, sőt még a végefőcím alkalmával is. A regény írója javasolta a Sinnermant, én pedig felkértem egy osztrák folkénekest, Clara Luziát, hogy készítsen belőle egy feldolgozást, ezt használtuk a film elején. Ami a végefőcímet illeti, megkértem a fiamat, aki a film vágója is egyben, hogy az együttesével készítsenek egy elektronikusabb verziót is a Sinnermanhoz. A nyitó dal a múltat képviseli, a záró a jövőbe mutat. A végső ütközet, a showdown alá eredetileg nem terveztem zenét. A dalt a fiam tette alá a vágószobában, és amikor megmutatta, libabőrös lettem tőle. Úgy voltam vele, ha rám így hat, akkor megtartom. Sokat beszéltünk erről a producerekkel, a többség nagyon utálta a zenét a filmben, de azt mondtam, basszák meg, nekem tetszik, szerintem jó, számomra időtlenséget kölcsönöz a filmnek, így nem csak egy történelmi darab lesz belőle. Teljes felelősséget vállalok a zenehasználatért, a dicséretet viszont a legidősebb fiam érdemli.

– Nekem tetszett, de amikor meghallottam, az jutott eszembe, hogy biztos Tarantino és a Django elszabadul inspirálta.

– Nem (nevet).

– Mi a véleményed Tarantino filmjéről?

– Tetszett, de amikor megnéztem, akkor már vágtuk a filmet. Mr. Tarantino westernt akart készíteni, és nekünk is ez volt a szándékunk, az irány tehát ugyanaz volt, de a megközelítés nagyon különböző. A Django elszabadultés a Sötét völgyet egyaránt olasz westernek ihlették, de mi nem csak idézgetni akartunk belőlük. A Sötét völgy az összes film eredménye, amit valaha láttam, a nagyja az én személyiségemben gyökerezik.

– A horror, amit említettél…

– A címe Dead in 3 Days (3 nap múlva halott vagy), 2005-ben készítettük, de van egy folytatása is, a Dead in 3 Days 2 2008-ból, roppant eredeti címe van (nevet).

– Láttam a Dead in 3 Days-t, és szerintem sokban hasonlít a Sötét völgyhöz. A zsáner különböző – az egyik slasher horror, a másik western – de mindkettő bosszútörténet. Az előbbiben kb. öt ember élete van veszélyben egy 3 napos határidő alatt, az utóbbiban pedig hat fivér és egy apa válik célponttá, áldozattá egy tél leforgása alatt, valamint mindkét csoportnak egy-egy magányos embervadász gyilkostól kell tartaniuk. A sztori mellett a stílus is nagyon hasonló, például rögtön gondoltam, hogy az olaszok inspiráltak.

– Nem is tudom, hogy mindez hízelgő-e rám nézve, vagy büszkeség helyett inkább csalódottnak érzem magam a fejlődésem hiánya miatt. Az ember okkal csinál dolgokat, talán lehetett valami a Dead in 3 Days-ben, aminek hozzám van köze – nem konkrétan a bosszú – és a Sötét völgyben is volt olyasmi, amivel tudtam azonosulni, de sosem jutott eszembe, hogy vannak hasonlóságok a két film között. Láttad a második részt? Az első részemről pusztán  egy amerikai filmzsáner osztrák feldolgozása volt, a második viszont számomra sokkal eredetibb és sötétebb, na meg elég brutális és kegyetlen is, sok bosszúval. Nem tudom, mi lehet nálam ez a bosszú dolog, fogalmam sincs, mi van velem, alighanem az ember tudattalanul alkot egy bizonyos egyéni stílusban.

– Nem tartottál attól, hogy a sok filmbeli erőszakkal nézőket veszítesz majd?

– Abszurdnak találtam, hogy milyen alacsony korhatárt kapott a film. Akár 12 éves gyerekek is megnézhetik, pedig ahhoz túl erőszakos. Ha az erőszak a történet tartalmából fakad, akkor fájnia kell. Nem szeretem, ha az erőszak csupán explicit és látványos. Számomra az volt a fontos, hogy a film végén a bosszúálló maga is tönkremegy, azokhoz hasonlóan, akiket elpusztított. Persze nincs új a nap alatt, de az a tanulság, hogy az erőszak nem old meg semmit. A bosszú egy pillanatra talán nyugalmat hoz az elkövetőnek, de csak ürességet hagy maga után. Az egyik utolsó jelenetben, amikor a főhős az ágynál ül a végső célpontjával, szinte egy kisfiút látunk, aki összeomlott, megtört. Át kellett esnünk azon a sok erőszakos jeleneten, hogy eljussunk erre a pontra a főhőssel együtt.

– Tényleg ez az első osztrák western, és ha igen, miért nem csináltak az osztrákok westernt korábban?

– Őszintén szólva nem is tudom pontosan, azt hiszem, volt egy tévéfilm, egy vígjáték, aminek volt valami köze a műfajhoz, de ebben a tisztaságában tudomásom szerint ez az első osztrák western. Nem túl kézenfekvő egy osztrák számára, hogy westernfilmet készítsen, viszont volt nekünk egy olyan zsánerünk, hogy heimat film, ami a vidékről és az ott élő emberekről szólt – a western pedig a maga módján a heimat amerikai megfelelője. Ritka az olyan történet, ami összeköti a heimatot a westernnel, és örültem, hogy én vagyok az első, aki ilyesmire bukkant, máskülönben talán nem is készítettem volna el ezt a filmet.

– A Dead in 3 Days-t is az első osztrák slasherként aposztrofálták annak idején, azaz két zsánert is te vezettél be az osztrák filmgyártásba. Könnyű műfajfilmeket készíteni Ausztriában, vagy nehéz, mert az osztrák film mindenki számára Haneke és Ulrich Seidl nevével egyenlő?

– Nem volt könnyű megszerezni a finanszírozást az első Dead in 3 Days filmhez, sokan aggódtak, hogy fog-e működni, fogja-e érdekelni a közönséget, tetszik-e majd nekik. Viszont végül nagyon pozitív tapasztalatokat szereztem. Szükség van zsánerfilmekre, amik a saját világodban játszódnak, nem pedig az amerikaiban. A film elég komoly siker volt Ausztriában, azt hiszem, ezzel kinyitottam egy kis ablakot a zsánerfilmeknek, és ma már vannak néhányan, akik műfaji filmekben utaznak. Szerintem egy vitális filmes színtérnek kell, hogy legyen zsánerfilmje, nem csak művészmozija és vígjátékai.

– Többször dolgoztál Hanekével, például te vágtad a Furcsa játékot. Hogyan nyergeltél át a rendezésre?

– Egy kisvárosból származom, gyerekként sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd saját filmeket fogok készíteni, azt hittem, ilyesmit csak Hollywoodban csinálnak. Aztán Bécsbe költöztem, és nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Sofőrként dolgoztam filmes produkciókon, ekkor már gondoltam arra, hogy előbb-utóbb talán magam is filmeket fogok készíteni. Aztán átnyergeltem vágónak, de először ki kellett tanulnom a szakmát. A bevett szokás szerint vágóasszisztensként kezdtem az első forgatási napon, és a hangkeveréssel zártam a munkát, így aztán láthattam az egész gyártási folyamatot, ez volt az én saját filmiskolám.  Amikor már egy ideje vágóként dolgoztam, akkor éreztem úgy, hogy nekem is menne a rendezés. Négy fiam van, és felfigyeltem rá, hogy Ausztriában senki nem készít szórakoztató filmeket gyerekeknek, és gondoltam miért ne én töltsem be ezt a hiányt, ha már úgyis érdekel a zsánerfilmezés. Így aztán adaptáltam egy gyerekkönyvet, ami műfajilag krimi-vígjáték volt. Az, hogy Haneke vágója voltam, megadta a kezdőlökést a karrieremnek, ennek köszönhetően szerezhettem meg a büdzsét az első filmemhez. Ami persze teljesen más volt, mint Haneke filmjei, neki nagyon különleges stílusa van, tisztelem és becsülöm a munkásságát, de sosem csinálnék olyan mozikat, mint ő.

– Mi a véleményed a Furcsa játékról? Azt hiszem, éppen az olyan erőszakos filmeket kritizálja, mint a Dead in 3 Days vagy a Sötét völgy.

– Amikor olvastam a szkriptet, azt gondoltam, ez az egyik legjobb forgatókönyv, amit Ausztriában valaha írtak. Az ítélkezés viszont sosem tetszett benne. Homérosz Odüsszeiája és a görög mitologikus történetek mind tele vannak erőszakkal. Az erőszak része az emberi természetnek, miért ne készítsünk róla filmeket? Azt hiszem, a Furcsa játék az erőszak pornografikus használatát kritizálta, és szerintem én ilyesmit nem csináltam e két filmem alkalmával.

– A Sötét völgy Ausztria nevezettje a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára.

– Nagy megtiszteltetés, de nem remélek semmit, rossz hozzáállás ilyenkor várakozásokat, elvárásokat felépíteni. Óriási meglepetés volt, hogy ennyi díjat nyertünk, immár világszerte. A jövő héten átrepülök némi promóciós munkára, érdekes kaland lesz, semmi több, örülök, hogy részese lehetek ennek a játéknak.

Az interjút Csiger Ádám készítette