Krúdy Gyula: Az atyafiság

Nem akarok belekontárkodni a statisztikusok mesterségébe, mikor azt állítom, hogy a régi világban kevesebb volt a válópör, mint manapság. Én legalább régebben a bajuszomat pödörgettem mindig, ha elvált asszonyt láttam. Olyannak képzeltem ezeket az asszonyokat, menyecskéket, − akiknek van férjük, de még sincs, − mint az erdei szamóczát. A szamóczát az isten adja, aki arra megy, leszakíthatja, csak le kell hajolni érte a senki gyümölcséért… Mi igaz, mi nem igaz ebből az elképzelt gyümölcsből, nem tudom már. Ritkák voltak az elvált asszonyok, jobban megértették egymást a házaspárok. Meg aztán nem is nagyon becsülték meg az elvált asszonyokat. Nono, hiszen lehajoltak szívesen az erdei szamóczáért, de útközben el is dobták. (A férfinak nem volt az orrára írva, hogy elvált ember. Hogy megpróbálta már a háborús állapotot, tán óvatosabb volt, de azért megpörkölte a szárnyát, ha akadt láng, amelyik megpörkölje.) Most felfordult világot élünk. Az asszonyok, férfiak egy kis csetepaté után mindjárt szaladnak a fiskálishoz. Ha kedvem tartaná, egész nap pödörhetném a bajuszom, annyi elvált asszonyt látok… No de hisz nem erről akarok beszélni, hanem Sóhaj Györgyékről, akik a szomszédunkban laktak.

Ez a Sóhaj György szegről-végről atyafiságot tartott velünk, amint hogy körülbelül senkinek se volt annyi atyafia, mint neki. Ha elkezdett beszélni, kisült, hogy az egész vármegyével sógorságban, komaságban van. Az egri püspök pedig egyenesen a nagybátyja.

– Hej, a Sóhajok, − mondogatta, − jól megvetették a lábukat ebben az országrészben. Ha egy szép napon elborítaná az árvíz a tabi tanyámat, akkor se halnék meg éhen. Eltartana a rokonság. Egyik nap Gyuri bácsinál ennék bablevest malaczfülivel, másnapra Kertész Pálhoz: anyai nagybátyámhoz mennék borkóstolóra. Aztán elmennék unokaöcsémhez, az alispánunkhoz; tudom egy hétig el sem eresztene. De ha jót akarnék enni, Samuékat keresném fel. Úgy nem főznek ebben az országban, mint Samunak a felesége. Még a szakácskönyv-szerkesztők is tőle kérik a reczeptjét azoknak az ételeknek, amelyeket a régiek ettek. Mert a régiek jól ettek-ittak. Az én nagyapám még egymaga megevett egy pulykát, de csak hidegen, fagyosan, eczetes ugorkával… Hej, más világ volt még akkor. Aztán ha kifogynék az itteni rokonaimból, elmennék a Hegyaljára. Ott él az igazi vérbeli Sóhaj-nemzetség, onnan aztán soha többé nem jönnék vissza. Nem látnátok többet.

– Nono,  – mormogta az apám. – Azt ne tedd Gyurka.

Gyurka kaczagás közben csaknem a torkára dugta a csibuk vastag borostyán-szívóját.

– Hisz csak tréfa az egész. Meg van még a tabi tanyám. Meg aztán utoljára ti sem eresztenétek csak el?

– Nem bizony, – felelt az apám. – Ami azt illeti, van nekünk is borunk. Igaz, hogy csak afféle gyönge kerti borocska, de jó vértisztító. Eregy csak, hozz fel belőle!

Ez nekem szólt. Siheder koromban mindig ott lábatlankodtam az apám körül. Fiskális volt és szerettem az iroda pipafüstjét, a dohányszagú bőrkanapét, az ólomkalamárisokat, amikből kifehérlettek a lúdtollak, mintha szárnyuk nőtt volna a kalamárisoknak. No de nem repültek el soha. Meg aztán az irodában mindig volt valaki. Legtöbbször persze Sóhaj György, aki átballagott a szomszédból és segített az apámnak pipázni, anekdotázni. Estig fújták a füstöket a jó kóspallagiból, aztán hazament Gyurka szomszéd.

Emlékezetem szerint nem volt se öreg, se fiatal. A bajusza a szájába lógott, a czipőjén hosszú gombos sarkantyúkat viselt, mint a finánczok. Gömbölyű kerek fején mint megannyi tüskék meredeztek a hajszálak és legszívesebben az atyafiságáról beszélt. Valósággal bámulatba ejtette önmagát a nagy atyafiságával.

– Nem árt nekem a jégeső se. Még ha a Dunántúlra mennék, talán még ott is lelnék atyafiakat. Azt biztosan tudom, hogy a fehérvári kis prépost, Kovasóczy Miska apai ágon az unokaöcsém. Ha egyszer megházasodom – ha megházasodnám, − ő esketne.

– Hát házasodj meg Gyurka, − biztatta jóindulattal az apám. Időben vagy már.

Sóhaj megvakarta a fejét.

– Az kéne, − dörmögte – kéne, kéne. Hisz nem mehetek el mindig Samuékhoz, ha jót akarok enni.

– Meg aztán – folytatta az apám, − ha gyerekeid volnának, azt mind főbírónak választaná meg az atyafiság.

– Micsoda? Nádorispánnak, ha akarnám! – kiáltotta Gyurka. – Simoncsics Mihály nagybátyám, az egri érsek keresztelné valamennyit. A keresztapjuk pedig Garibaldi lenne.

Az apám a vállára tette a kezét:

– Gyurka öcsém, azt mondom neked, hogy nincs a világon olyan jó nyúlaprólék, mint egy hűséges asszony. A pulykapecsenyét is megunjuk végtére, de az asszony az ott marad mellettünk és még öregségben is mulatságunkra szolgál.

Gyurka aggodalmasan bólongatott.

– Igaz, ami igaz, de hát, kutyateremtette, én nem vagyok otthonülő ember, nem őrizhetem mindig otthon a feleségem szoknyáját.

– Majd otthonülő leszel, ha lesz otthon valaki, aki megcsiklandozza a nyakad.

Gyurka a nyakához kapott. Vörös, vastag volt az, mint egy bikáé.

– Van benne valami: becsületemre igazat beszélsz, bátyám, − kiáltotta. – No majd meglássuk, hogy lesz.

Hogy, hogy nem Sóhaj Gyurka kezdett elmaradni a pipafüstös irodából. Az apám egy párszor átugrasztott a szomszédba:

– Eregy, fiam, nézd meg, tán beteg Gyurka bátyád.

Nem volt ő beteg. Még odahaza se volt. Elment valahova falura atyafi-látogatóba. Elmúlt három hét is, amíg hazakerült. Kipedrett bajusszal, vadonatúj ruhában jött át hozzánk. Szivarozott és addig forgatott, nézegetett, illegetett a kis ujján valami hitvány kis gyűrűt, amíg az apám megkérdezte:

– Mi a kő! Már gyűrűd is van?

Gyurka olyant kaczagott, mintha jól megcsiklandozták volna.

– Kaptam! – kiáltotta. – Még pedig szép asszonytól! Özvegy menyecskétől.

Az apám felemelte a mutatóujját:

– Ne bántsd a menyecskéket, Gyurka. Veszedelmes portéka. Térülsz-fordulsz körülötte, aztán csak azon veszed magad észre, hogy a nyakadba varrta magát.

Gyurka erre még jobban kaczagott. Csorogtak a könnyei:

– Nono, hiszen majd meglássuk, − felelte vígan.

Elment, megint sokáig nem láttuk, csak akkor jött felénk, mikor már jegyben járt özvegy Ilondainéval. Hamarosan meg is esküdtek. Igaz, hogy nem a fehérvári prépost volt az eskető-papjuk, de ott volt az egész atyafiság. Az érsek küldött egy ragyogó rubintos keresztet a menyecskének. A kereszt kézről-kézre járt az atyafiak között. Megcsudálták, találgatták az értékét. A rossznyelvű Szurmák Péter – az Ilondainé nagybátyja – megjegyezte:

– Gyurkának nem küldött keresztet az érsek. Neki már van.

De hát nyilván irigykedett a vén kecske. Ropogós, kívánatos, világos-szőke hajú asszony volt a Gyurka felesége. Semmi kivetni valót nem lehetett rajta találni. Barátságos, kedves, szelíd volt. Az öreg Nyirinének a szeme nem tetszett. Hideg aczélszürke szeme volt. A manó tudná, mért nem tetszett ez a szempár a vén boszorkánynak!

Az apám megelégedetten gyújtotta meg a fidibuszt a csibukján.

– No ezen is túl vagyunk! Hadd szaporodjon az atyafiság!

Gyurka mikor két hét múlva betoppant, nagyon megörültünk neki:

– Ejnye, mintha beteg volna ez a Sóhaj, − mormogta az anyám.

Az apám derülten legyintett a kezével:

– Majd egészséges lesz a mézes hetek után.

Ám a mézes hetek sokáig tartottak. Gyurka sápadt, kedvetlen volt és hallgatagon üldögélt a dohányszagú bőrkanapén. Nagyszerű hahotázását nem lehetett hallani és a borocskát is csak ímmel-ámmal szopogatta.

Az én siheder fejemben az a gondolat fordult meg, hogy mégsem lehet jó dolog a házasság. Lám minden kedvét elveszti vele az ember.

– Valami baj van? – kérdezte egyszer az apám Gyurkát.

Sóhaj dörmögött a bajusza alatt. A derekához nyúlt:

– Tudja isten, nem érzem jól magam. Tengek, lengek, mint az őszi légy. Egyszerre megvénültem.

A többi atyafiak is fejcsóválva nézegették Gyurkát, ha látogatásukra ment. Fráter Samuné – a híres szakácsné, − borlevessel traktálta.

– Tudom én mi a baj! − mondta. – Nem tud főzni a menyecske. Küldd el hozzám, majd megtanítom egy és másra.

Gyurka erre sem lelkesedett fel.

– Főzni, jól főz, − dünnyögte.

Aztán egyszerre elmaradt Gyurka a rokonoktól, otthon ült, de járt helyette a menyecske. Eljött már korán reggel és ott üldögélt az anyám mellett. Segített neki varrogatni, foltozgatni, még este se ment valami szívesen haza.

Az apám csóválta deres fejét:

– Szegény Gyurka, paprikás szalonnát ebédel…

A menyecske sorba járt az atyafiakhoz. Mindenhova elment reggel és csak estére, aludni járt haza. Ránk körülbelül minden héten kétszer került a sor. Rendesen sírva jött Sóhajné:

– Már megint azt mondta, hogy megfojt. Rettenetes ember. Úgy csikorgatja a fogát, mintha meg akarna enni.

Az apám tréfával próbálta elütni a dolgot:

– Szerelmes, szegény, ez a baja.

– Dehogy, − sírdogált a menyecske. Nincs hozzám jó szava. Az öregapám istenét emlegeti reggeltől-estig.

– No, hisz ez még nem a legnagyobb baj, − vigasztalta az apám. Majd megbékül.

Az apámnak igaza volt. Gyurka megunta a magános életet és kezdett eljárogatni a felesége után. Rendesen késő este jött és úgy nézett az asszonyra, mintha csodálkozna rajta, hogy itt találja. Majd hogy vissza nem fordult az ajtóból, pedig akkor már az egész atyafiaságot bejárta a felesége után. Mégis bejött és sötéten ült le egy sarokba. A menyecske hátat fordított neki. Így ültek egy óráig is. Végül csak megszólalt valamelyik; rendesen Gyurka mondott valami rettenetes dolgot.

– Olvastátok? Egy szegény kárpitos Szegeden nagy bajba jött. A felesége addig kínozta, gyötörte, amíg kijött a sodrából és agyonszúrta egy késsel. Szegény ember! Kellet neki megházasodni?! Most majd rab lesz egész életében, ha az emberséges bírák fel nem mentik. Mit gondolsz bátyám: felmentik?

Többnyire ilyen alattomos modorban kezdte Gyurka a társalgást. A menyecske se hagyhatta ezt szó nélkül. Az anyámhoz fordult:

– Mit érdemel az a férfi, aki egy asszonyt bánt? Kötelet, nemde?

Békés, csendes házunkban gyakran heves viharok dúltak Gyurkáék miatt.

– Holnap beadjuk a válókeresetet, − kiáltott Gyurka és dühösen az asztalra csapott. – Kérlek, szerkeszd meg, bátyám…

– Világért se, − pattogott a menyecske. Bandi bácsi az én prókátorom. Kérem Bandi bátyám, úgy-e nem hagy el?

Esdekelve tette össze a kezét, az anyám pedig csendesen nevetett:

– Bolondok vagytok, gyerekek! Mindenekelőtt vizsgáljuk meg a dolgot…

Mégis csak jó ügyvéd volt az apám, mert a vizsgálat eredménye mindig az volt, hogy mind a két pörös félnek igaza van, erre tehát kibékültek.

– Ostobaság! – dohogott Gyurka. – Nem értem, hogy tudok annyira megfeledkezni magamról

– Jó, jó, − mosolygott a menyecske. – Most már ne tegyen szemrehányást magának. Én is hibás vagyok.

Karonfogva mentek haza, az apám pedig megtörölte a homlokát.

– Manó vigye a dolgukat. Megőszítenek ezek a hóbortos szerelmesek.

Hogy történt, hogy nem történt, tartós béke nem volt Sóhajéknál. Az esti veszekedések hol Samuéknél, hol az alispánéknál folytak le. Néha úgy összepöröltek, hogy az atyafiak ijedten csapták össze a kezüket:

– Hamar küldjetek Komlósi Bandiért. Csak az tudja őket kibékíteni, – kiáltotta valaki.

Szegény apám dörmögve ment el hazulról és csak öreg este vetődött haza. Az anyám izgatottan kérdezte az ágyból:

– No, széna-e vagy szalma?

Az apám haragosan dobta le a kabátját:

– Furcsa kérdés. Hát persze kibékültek. Most nevetik otthon kettesben a megrémült atyafiakat. Hanem engem ugyan hívhatnak még egyszer…

Az anyám felsóhajtott:

– Mégis nem jó vége lesz ennek!

Természetes, hogy nem lesz jó vége. De hát az atyafiak, sógorok, komák, nagybácsik bomlasztják szét ezt a jól megkötött csomót. Bezzeg, ha látnák, hogy senki sem törődik a csetepatéikkal, a sógorasszonyok nem tördelnék kétségbeesetten a kezüket, a komák nem fognák pártját hol az egyiknek, hol a másiknak, majd eszükre térnének.

Az apám komolyan megharagudott Sóhajékra. Annyira, hogy mikor a következő héten egy este, a Fráter Samuék kis pesztonkája lihegve állított be azzal, hogy Sóhajné gyufát akar inni, Gyurka pedig pisztolyt rejteget magánál, az apám azt üzente:

– Nem megyek.

Az anyám azonban esdekelve nézett rá:

– Mégis… A lelkedre tudnád venni, ha kárt csinálnának magukban?

Az apám mérgesen dobta le az újságját.

– No nem bánom, utoljára megteszem. Megmondom neki is, hogy utoljára…

Elment és késő este, mikor hazajött egy sonkányi nagy mordályt dobott az asztalra.

– Az inszurrekczió óta marja a rozsda! – szólt a pisztolyra mutatva. – És voltak ott vadászemberek, akik megijedtek ettől a szerszámtól. No már látom az egész atyafiság megbolondult.

Meddig tartott a bolondság, már nem emlékszem. Egy reggel, mikor Sóhajné kisírt szemmel, felbomlott frizurával futott át hozzánk, az apám összeránczolt homlokkal állott elébe:

– Kedves Ilonka húgom mindenekelőtt arra kérlek, eredj haza és hozd rendbe az öltözéked. És ha hozzám jössz látogatóba, hozd magaddal az uradat is. Együtt nagyon szívesen látlak benneteket, de külön-külön nem kelletek.

Sóhajné elsápadt a szigorú szavakra:

– De bátyám, − kiáltotta kétségbeesetten – ez valóságos összeesküvés. Tegnap Fráter Samu majdnem kidobott, mikor hozzájuk mentem.

– Az alispánéknál se találsz más fogadtatásra, Ilonkám. Ne is próbáld. Veszekedjetek otthon, béküljetek ki otthon. Minket hagyjatok békén. Én már belebetegedtem.

Sóhajné összeharapta az ajkát:

– No hát isten áldjon meg, bátyám.

Megfordult és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy zengett belé az egész ház. Az apám tétovázva állott egy pillanatig.

– Eregy utána, − kérlelte anyám.

– Nem! – felelt apám határozottan. – Meg kell őket gyógyítani. Különben mindnyájan megbolondulunk velük együtt.

Sokáig, − hetekig nem láttuk Sóhajékat. Egyszer küldött az apám.

– Ugorj át, nézd meg, él-e még Gyurka bátyád?

Langyos júniusi nap volt. A tornáczon találtam Sóhajékat. Az asszony hangosan olvasta az újságot. Gyurka a felesége ölébe hajtva a fejét, komotizált. A felesége kezével turkált a hajában.

– Gyurka bácsi, mikor jön már hozzánk?

Sóhaj Gyurka mérgesen dörmögött:

– Soha. Haragszom rátok, meg az egész atyafiságra. Az ördögbe is! Mindig csak bajt csináltok, ha elmegy hozzátok az ember. Folytasd Ilonkám.

*

Kedves asszonynéném, maga tanácsot kér tőle, hogy mit csináljon az unokahúgával, meg annak az urával, akik reggeltől estig pörlekednek. Hát itt van a tanács. A boldog házassághoz nem kell atyafiság.