Tiszatájonline | 2012. június 12.

Temesi Ferenc: Bartók

(REGÉNYRÉSZLETEK)

■ Anatole France mondta valahol: Ha valamit teljesen és tökéletesen megírtak már, ne legyenek erkölcsi aggályaid; vedd el, a tiéd. ZEN-E? Ezzel a ravaszdi címmel kezdett sorozatot Él, a M. Szívtestőr sápadt, hétvégi hasábjain, csupa idézetből, de a végén felsorolta a szerzőket egymás után. Ugyan, ki törődött vele már akkor.

Ez nem a Tremoros Csellista, a Magyar Zenebarbárok Közlönye, se a Keresztény Zenede vagy a Muzsika szerkesztősége. Könyörgöm, ez egy politikai, közéleti polgári napilap, mondta sunyin felvillantva tekintetét Élre, de őszintén felháborodva Ö. Töhötöm.

De amikor Kalitka úrtól a saját maga által fordított szövegeket behozta, behúzta fülét-farkát. Nem az élő Élt, az élő angoltudását tisztelte.

Kalitka úr meséi, kezdte Él a büntetőnek szánt felolvasást. Ő mesélt valójában megint. Volt, aki érdekelt: Pista, Miklós és Emil, meg a csajok, Matold, Katalán és Ágó (utóbbiak még éltek mind a ketten) leültek az elmenekültek székeire.

Első generációs értelmiségi volt a családban, de másodgenerációs őrült, mondta Él, csak ritkán felnézve a papírból. Az apja feltaláló volt, az anyja elhagyó. De az apjának volt nagyobb a türelme: a mama mindig visszajött. Az egyetemről már másodévben kimaradt a Kalitka fiú. Kiakadt, mikor meglátta, hogy évfolyamtársainak százai ugyanazt az egy könyvet olvassák a könyvtárban. Fogta magát, odament a polchoz, kivette az első könyvet, amely szerzőjének „Z” betűvel kezdődött neve. Ő is kapta a legjobb jegyet félévkor. Mindjárt tudta, hogy innen menni kell. Különben is élményekre vágyott. Akkoriban író akart lenni.

Hova megy egy amerikai élményt gyűjteni? Természetesen Európába. Ott persze kis híján építész lett belőle. De az egyik tanára a szó szoros értelmében fenékbe rúgta. Így egy modern építészhez került, akit Ernő Goldfingernek hívtak. Nem tréfa. Goldfinger Ernő, ott, a csak Ámerikából távoli Párizsban, egyszer azt mondta egy tanítványának a telefonba:

Hogy építész legyen az ember, az egész életét arra kell szentelnie.

Na ezt azért nem, gondolta ifjabb Kalitka, aki ekkoriban Walt Whitmant olvasott, és erőst vágyott haza Ámerikába.

Ne légy buta, írta az anyja. Maradj Európában, amíg teheted. Itatódj át annyi szépséggel, amennyivel bírsz. Lehet, hogy sose kerülsz oda többé.

Erre ifjabb Kalitka elment Mallorcára, és festeni kezdett. Zenét is szerzett, matematikai alapon, de hogy milyenen, azt már sose tudjuk meg. Amikor elment Mallorcáról, a csomag megkönnyítése okából otthagyta a művet. Sevillában egy utcasarkon szimultán élményben volt része: a hallás és a látás egyneműségét tapasztalta meg. A színház és a cirkusz felé fordult.

Végül egészen Arnold Schönbergig vitte a végzet, aki azt mondta neki:

Maga nem fogja győzni anyagilag, hogy az én tanítványom legyen.

Pénzem az egyáltalán nincs, felelte az ifjú.

Egészen a zenének szenteli az életét?, kérdezte a mester.

Az ifjú ezúttal igen mondott. Okosan tette. De a harmóniához nem sok érzéke volt. Schönberg látta ezt, és azt mondta:

Hamarosan egy falhoz ér, amit nem lesz képes áttörni.

Akkor azzal töltöm az életem, hogy a falba verem a fejem, mondta – most már nevezzük nevén – az ifjú John Cage. (A számítógépes javító program már alá is húzta pirossal, pedig kalitkát, ketrecet, átvitt értelemben börtönt jelent ez a név ángliusul. Hogy maga Cage mennyire tisztában volt vele, arra elég bizonyíték egy zeneművének címe: „Bird Cage”. Ami egyaránt jelenti, hogy madárkalitka, és azt hogy Cage madár.)

Az életrajzot most abba is hagyom egy időre, mondta Életrajzoló, és rágyújtott egy cigire. De hűséges laposüvegét nem húzta elő. Barátainak jelenléte megnyugtatta, Összenőhetetlen meg tehetett egy szívességet. Azokból az írásaiból idéznék, melyeket 186 lapon hagyott ránk. Vízszintesen és függőlegesen is meg vannak komponálva ezek rövid, zen szövegekre emlékeztető „mezotikák”. Én csak lefordítottam.

Lehet, hogy ismerik az egyik szerzetest, de én mindenképp elmesélem. Egy nap a két szerzetes egy patakhoz ért, ahol egy hölgy várakozott arra, hátha átsegíti valaki. Az egyikük felkapta, és át is vitte a csermelyen. Folytatták útjukat, de a másik szerzetes megkérdezte:

Miért vitted át azt a nőt?

Tedd már le, én már megtettem két órával ezelőtt, mondta a másik.

Egy út menti étteremben történt, az ablaknál ültünk, amely egy tóra nézett. Valaki bedobott egy tízcentest a zenegépbe. Észrevettem, hogy a gépből kijövő zene kísérte az úszókat, bár ők nem hallották a zenét.

Bostonban történt velem, a Harvard Egyetem süketszobájában. Aki ismer engem, ismeri ezt a történetet. Mindig elmesélem. Szóval a süketszobában két hangot hallottam. Megkérdeztem a mérnököt utána, mik lehettek. A magas az idegrendszerének a hangja volt működés közben, az alacsony a vérkeringéséé, felelte.

Két szerzetes ért egy patakhoz, egy hindu és egy zen. A hindu sétálni kezdett a vízen, de a zen szerzetes visszahívta. Nem így megyünk át egy patakon, mondta. Kövess! És odavezette egy helyhez, ahol sekély volt a víz, és átgázoltak.

A gondjaim inkább társadalmi, mint zenei jellegűek. Nem ezt gondolta Sri Ra­makrisna is? Egy tanítványának, aki azt kérdezte, hogy feladja-e a zenét, és csak őt kövesse, azt mondta:

Semmi esetre sem. Maradj zenész. A zene az élet örökérvényűségének elragadtatása.

Egy Illinoisban tartott előadásomon hozzátettem:

Az életé. Pont.

A művészek sokat beszélnek a szabadságról. A „szabad, mint a madár” szólást követve, Morton Feldman elment egy nap a parkba megfigyelni tollas barátainkat. Amikor visszajött, csak annyit mondott:

Tudod mit? Nem is szabadok. Falatka élelmen veszekednek folyton.

Kínában egy költői versenyen, amelyen a zen (helyesen: a csang) buddhizmus pátriárkáját kívánták megválasztani, két vers volt. Az egyik így szólt:

Az elme, mint egy tükör. Összegyűjti a port. A gond az, hogyan tüntessük el a port.

A másik, a nyertes költemény az előzőre adott válasz volt:

Hol a tükör, és hol a por?

Néhány évszázaddal később egy japán kolostorban egy szerzetes folyton fürdőket vett. Egy fiatalabb szerzetes odament hozzá, és megkérdezte:

Miért van az, hogy mindig fürdőket veszel, ha nincs por?

Az idősebb szerzetes így felelt:

Csak a megmártózás miatt. Nincs miért.

Folytathatnám, írja a mester egy előszóban, de nem akarom az olvasó idejét rabolni. Nyissa ki ezt a könyvet, és minden ajtót, ott, ahol találja. Az életnek sincs vége. És ez a könyv bebizonyítja, hogy a zene az élet része.

Folytassam? Él nagyokat nyelt, de azért se ivott whiskey-t.

Naná, mondták a többiek, és a lányok furfangja révén még egy üveg bor is előkerült.

Én voltam a föld, amelyből az üresség ki tudott nőni. Ilyen mondatokat volt képes leírni Mr. Cage (alias Kalitka úr), a zeneszerző, aki már nem érte meg ezt a 21. századot. Ilyen logika alapján született meg a 4’ 33” című opusa is, amelyet zongorára írt, három tételben, néma hangokkal. Vagyis négy perc harminchárom másodpercig a csönd kegyelmében részesülhetünk általa. Nagy tett ez korunk hangterrorjában.

1949-ben, mikor Kalitka úr az Előadás a semmiről című munkáját megírta, épphogy csak megszülettem. Ilyeneket írt benne: A legtöbb beszéd tele van ötletekkel, elgondolásokkal. Ebben nincs egy se. De bármelyik pillanatban felbukkanhat. És akkor élvezhetjük is. (…) Nincs mit mondanom, de mondom, és ez az a költészet, amire szükségem volt. Költészetünk ráeszmélés arra, hogy semmink sincs.

Erik Satie kevéssé szerette a német zenét. Azt mondta Debussynek például, hogy olyan zenére van szüksége, amelyben nincsen savanyú káposzta. Azt is mondta, hogy Beethoven azért volt olyan jól ismert, mert jó impresszáriója és reklámügynöke volt. Körülbelül tíz koncert után tartottam egy előadást, amelyben lelepleztem Beethovent. Néhány nappal később felkeresett egy nő.

Azt hiszem értem, amit Beethovenről mondott, és egyet is értek. De van egy nagyon komoly kérdésem. Mi a véleménye Bachról?

Egy alkalommal megkérdeztem Schönberget, mit gondol a nemzetközi helyzetről.

Azt mondta:

Az a fontos, hogy fejlődjön a külkereskedelem.

Hát nem így van?, nevetett közbe Hetetlen Hatatlan.

Egy nap komponáltam, amikor egy reklámcég megkeresett.

Uram, ön el akarja adni a zenéjét?, kérdezte egy férfihang.

Igen.

Akkor hozzon néhány mintát péntek kettőre.

Hét igazgató várt rám. Meghallgattak néhány felvételt, azután összedugták a fejüket, mint az amerikai fociban a játékosok. Az egyikük odajött, és azt mondta:

Ön túl jó nekünk. Meghagyjuk magát Robinson Crusoe-nak.

Egyszer tányérmosogató voltam a kaliforniai Carmelban (A világ egyik legszebb helye. A szerk.), a Kék Madár Teaházban. Tizenkét órát dolgoztam naponta. Ha nem a tányérokat, serpenyőket és lábasokat mosogattam, padlót sikáltam, zöldséget mostam. Ha a tulajdonosnő pihenni látott, kiküldött a hátsóudvarra fát vágni. Mindezért napi egy dollárt fizetett.

Egy nap megtudtam, hogy egy híres zongorista ad szólókoncertet a városban. Elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, végzek a munkámmal, hogy ne késsek le túl sokat belőle.

Amilyen szerencsém volt, a jegyem a Kék Madár Teaház tulajdonosnője mellé szólt.

Jó estét, mondtam neki, de ő elfordította a fejét. Suttogott valamit a lánya fülébe, aztán elhagyták a koncerttermet.

Egy japán szerzetes így írta le megvilágosodását:

Most, hogy megvilágosultam, ugyanolyan nyomorult vagyok, mint régen.

Egy fiatalember Japánban úgy intézte a dolgait, hogy eljuthasson egy távoli szigeten élő zen mesterhez. Három évig tanult nála, de eredmény nélkül. Megjelent a mester előtt, hogy elutazik.

Itt voltál három évig, mondta a mester. Miért ne várnál még három hónapot?

A diák beleegyezett, de hiába. Három hónap után három hét hosszabbítás jött, de a megvilágosodás késett.

Maradj még három napot, mondta végül a mester. És ha annak a befejeztéig se világosulsz meg, kövess el öngyilkosságot.

A második nap végén a diák megvilágosodott.

Amikor Darmstadtban voltam, a koncertterem mellett egy fatuskón gombákat találtam. Arra jött a koncertiroda egyik titkárnője. Meglátott, és azt mondta.

Végül is a természet jobb a zenénél.

Ugye, jó volt ez a kis csönd? Az írásban is úgy van, hogy egyenes, becsületes prózát írni a legnehezebb. Legalábbis Hemingway szerint. Először is ismerned kell az írás tárgyát, azután meg tudni kell írni. Mindkettőhöz külön-külön egy élet kevés, míg az ember megtanulja. Aki a politika vészkijáratát használja ebből a nehézségből, az csal. Minden kiút Rómába, meg az üdvösséghez vezet, amit ma túlélésnek hívnak, találón.

Újabb cigarettaszünet, fészkelődés. Telefonok csörrennek. Összenőőőőő, Tőtike-Tátika, Töttös, a kis Tüske, fenn akarta tartani a tekintélyt, ezért azt mondta:

Olvass tovább.

Él tudta, hogy a türelem vékony fonalát feszíti, mert hallgatói mégiscsak hírlapírók voltak. Legalábbis nem tartották szimpla olvasónak magukat. Pedig az a legnehezebb. Na jó.

Mindig is sejtettem, hogy festők (például Chagall), a szobrászok (például Cellini), vagy a zenészek (mint Duke Ellington) jobban írnak, mint a vérprofik. Fordítva ez nem érvényes, mondta.

Hetetlen Töhötöm a torkát köszörülte.

John Cage (azaz Kalitka úr) sem kivétel ez alól. (Meg)határozatlanság című művéből szemezgettünk eddig, tömörítve, válogatva – remélem mindnyájunk örömére.)

Lehet, hogy mégis inkább festőnek kellett volna mennem? Nincs abszolút hallásom. Kiesem a dallamból. Nem tudom tartani a ritmust. Nincs tehetségem a zenéhez.

Legutóbbi találkozásunkkor Phoebe nagynénikém így szólt:

Rossz szakmát választottál.

Hosszú és veszélyes utazás után egy japán fiatalember elérkezett az erdő mélyére. A tanára a lehullott leveleket söpörte. A fiatalember köszöntötte a mestert, de az rá se pillantott. Kérdéseire nem adott választ. Mikor látta, hogy semmivel se tudja a mester figyelmét fölkelteni, a diák az erdő egy másik részén épített föl házat magának. Évekkel később, amikor már ő is leveleket söprögette, megvilágosodott. Eldobott mindent, és az erdőn át, rohant a mesteréhez.

Köszönöm, mondta.

Egy fiatal fiú azt mondta az édesanyjának:

Elmegyek a kocsival egy barátommal egy csésze kávéra, Albanyba. A reggeli munkakezdésre itt leszek.

Az Isten szerelmére, mondta az anyja, hiszen itthon is megkávézhatsz!

Ne légy kispolgár, felelete a fiú. Olvass Kerouacot.

Figyelj, ez hogy kerül ide?, kérdezett közbe Nem Töhötöm Mög.

Egy nap Schönberg óráján voltam. Felemelte a ceruzáját, rámutatott a végén lévő radírgumira, és azt mondta:

Ez a vége fontosabb, mint a másik,

Azóta kizárólag tintával írok.

Karácsony napján egyszer megkérdezte anyám:

Meghallgattam az összes lemezeidet. Az összes gyerekkorodról szóló történetet. Állandóan azt kérdezem magamtól, hol rontottam el?

Végül néhány személyes kedvencem abból a sokból, amit ő mondott a legkevesebb szóval:

A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, létezésének lényege az idő.

Nincs üres tér, üres idő. Mindig van valami látnivaló, hallani való. A tény az, hogy akárhogy próbáljuk, nem érjük el a csöndet. Mint Magritte képei: minden mögött valami más van. Teszem én hozzá. És végül:

Az egyik oka, mondta John Cage, hogy a modern zenét némely ember nem szereti, az az, hogy nehezebb azon tűnődni, milyen idő is lesz holnap, ha Bartókot játsszák, mint ha egy olyan szimfóniát adnak, amelyet legalább már huszonötször hallottunk.

A hagyományos zene alatt könnyű a hallgatóknak másra gondolni. A modern zene ezzel szemben tagadja a hallgató egyéni önrendelkezésének illúzióját és a teljesség érzésétől és megfosztja.

Az emberek úgy hagyják el koncertjeimet, hogy zajt hallottak, de vártalan, nem is gyanított szépséggel találkoznak majd mindennapjaikban. Ez a zene gyógyító hatású a nagyvárosi lakosokra.

Nem csak ezeket az írásokat, a zenét is fölösleges megmagyarázni. Körül kéne írni valamit, anélkül, hogy megér(in)tenénk. Sétáljunk sokat, valami előbb-utóbb elvonja a figyelmünket. Olyan személyes legyen az írásunk, hogy senkiben se támadjon gyanú, hogy itt mi meg akarunk magyarázni valamit. Csöndben legyünk közlékenyek. Meséljünk el egy mesét, de ne mondjuk meg, miért. Aztán mondjuk azt, hogy ennek itt a vége.

Ez nagyon jó, de hát már megírták, mondta Töttös, amikor már mindenki szedelőzködött.

Miért, te különben olvastad?!, kérdezte hosszat és mélyet sóhajtva, a szomorú, magyar bajszú Miklós, és égnek emelte tekintetét.

 Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában

Temesi Ferenc: Bartók (részletek) 1.

Temesi Ferenc: Bartók (részletek) 2.

Könyvhét – Temesi Ferenc “áldokumentumregényt” írt Bartókról