„A jó irodalmat radírral írják”

INTERJÚ JESÚS CARRASCO
SPANYOL ÍRÓVAL

Negyven fölött, a Frankfurti Könyvvásáron tűnt fel Jesús Carrasco, 2013 nagy spanyol felfedezettje, akinek Kegyetlen idő című első regénye már magyarul is olvasható. Uborkatermesztésről, marketingről, Car­ver­ről és Márquezről faggattuk a Könyv­feszt alatt.

– Úgy hallottam, nincs önnél menőbb uborkatermesztő Sevilla-külsőn. Mivel feltételezem, viszonylag kevés a konkurensek közt az olyan, akinek tavaly tizennyolc nyelvre fordították le az első könyvét, az a gyanúm, a leghíresebb is.

– Be kell valljam, ebben az évben annyit utaztam a könyv miatt, hogy alig jutott időm a kertészkedésre, pedig nagyon szeretem, mert kiegyensúlyoz és kikapcsol.

– A nemrég elhunyt Gabriel García Márquez írás-szélcsendjeiben zárat és konnektort szerelt, és zöldre festette az ajtókat.

– Nekem is nagyon fontos a kétkezi munka, és ha még ráadásul szabad levegőn is végezhetem, annál jobb. Erősen kötődöm a földhöz, a szerszámaimhoz, ráadásul kitűnően tudok közben gondolkozni.

– Ugyanez a García Márquez szokta volt azt mondani, hogy kilencéves kora után nem történt vele semmi érdemleges. Tudván tudva, hogy több évtizede városban él, de a portugál határhoz közel, agrárvidéken született és töltötte ifjúságát, ez a regénye pedig egy igazi lángoló síkságon játszódik, nem lepődnék meg, ha osztaná a véleményét.

– Azért velem a gyerekkorom után is történtek dolgok… Egyetértek persze García Márquezzel abban, hogy a gyerekkor egész életre meghatározó élmény, egyértelmű, hogy az életritmusom, a vidékhez, a földhöz való viszonyom nem ugyanilyen lenne, ha nem egy faluban laktam volna húszéves koromig, és úgy gondolom, hogy az elkövetkezendő néhány regényemben sem szakadok el ettől a világtól. De ha Márquez nem is, én azért még eseményként tekintek a feleségem megismerésére és a lányaim születésére.

– A regény egy otthonról elszökött fiú meglehetősen bizonytalan célú meneküléséről szól, amiben egy idős kecskepásztor segíti. Úgy hallottam, a regény megírásához juh- és kecskepásztorokkal is készített interjúkat. Miben tudtak segíteni?

– Elsősorban technikai kérdésekben, anyagismeretben. Őszintén szólva, soha nem legeltettem nyájakat vagy fejtem kecskéket, nem dolgoztam állatokkal úgy, ahogy ők, márpedig a leírásaim hitelességére nagyon kényes vagyok.

– Ez meg is látszik, nagyon erős bennük a képiség, minden egyes jelenet erősen filmszerű.

– Remélhetőleg hamarosan maga a regény is az lesz, a megfilmesítés jogai mindenesetre már egy producernél vannak, aki Los Angelesben készíti elő a produkciót. Elég hosszú folyamatnak néz ki, jelenleg még rendezőt keresünk.

– Azt szokta mondani, hogy nem annyira a spanyol, hanem a felénk ismerősebb észak-amerikai szerzők hatottak leginkább a munkájára. Gyakran hivatkozik Carverre, Cheeverre, Updike-ra, és ami az írás stílusát illeti, ezek mellett mintha Hemingway sűrítésmániája is elkapható lenne.

– Bizony, hiszek abban a spanyol mondásban, hogy a jó irodalmat radírral is írják.

– Ami viszont a regény világát illeti, a Kegyetlen időben nehéz felfedezni az álmos amerikai kisvárosok ízig-vérig urbánus világát, ami mondjuk Updike Brewerjének annyira sajátja.

– Én is máshol látom a párhuzamot, inkább ezeknek az íróknak a lehangoló ember- és a világképében. Ha megnézzük mondjuk nagy kedvencem, Raymond Carver világát, láthatóan elég sötét tónusokat használ, ha csak az ember-ember közti kapcsolatokra gondolunk; a végét leszámítva az én regényemben sem az optimizmus dominál. Ez a mocskos realizmus: mintha az ő valóságuk – és azt szokták mondani, az enyém is – úszna a boldogtalanságban, a sötétségben, a borúban.

– És a magányban? Csak mert Carver dialógusai mintha a modern kommunikáció lehetetlenségéről szólnának.

– Persze. Mikor Carverre gondolok, mindig Edward Hopper képeiben jelenik meg előttem: az a tömény magány és üresség, ami ezeken a képeken sűrűsödik, nagyon sajátja az én regényemnek is: a főszereplők mégiscsak egy nagy, üres térben mozognak, még ha az nem is városi tér, és még ha a fiú és a kecskepásztor találkozása oldja is a magányt.

– Fokozza viszont a nők teljes hiánya a történetből. Ennek mi az oka?

– Leginkább az, hogy ebben a regényben az emberi létezés legkegyetlenebb, erőszakosabb és magára hagyottabb szegmensét akartam ábrázolni. A nők hagyományosan védelmet, biztonságot adnak, én viszont pont ezt akartam elkerülni. Ha női szereplő került volna a történetbe – aki minden valószínűség szerint a fiú anyja lett volna – azzal a gyöngédség beszüremlését és a feszültség csökkenését  kockáztattam volna, ez pedig az egész történetet kizökkentette volna a rendes kerékvágásból.

– A stílus tömörsége, a lineáris, egyszálú cselekmény, a kevés szereplő valahogy mind a novella felé mutatnak. Hogy lett ebből mégis regény?

– Gondoltam a novellaformára én is, de több olyan dolog is volt, ami miatt végül mégis regény lett belőle: főleg, mert szereplőknek egyszerűen egy novellánál nagyobb térre és hosszabb időre van szükségük, hogy összecsiszolódjanak. A történet legnagyobb része a két főszereplő, a kecskepásztor és a fiú találkozásával telik el, ezt pedig nem lehet meggyorsítani. Főleg, ha tudjuk, hogy ezek az emberek alig beszélnek, nem fejezik ki az érzelmeiket, nekem viszont fontos, hogy az olvasó lássa, hogy alakul át a személyiségük, a kapcsolatuk, ehhez pedig azt kell leírnom, amit csinálnak; azt meg igen lassan csinálják.

– Nagyon érdekes, hogy egy ilyen gyorsan avuló és mélyen urbánus világban, mint a miénk, egy ilyen vállaltan más ritmusú tájregény nemcsak megjelenhessen, de rögtön a megjelenés hónapjában háromszor is újranyomják. Ha valami magyarázatot kellene keresnem a sikerre, talán a krízist nevezném meg: egy olyan sérülékeny, magára hagyott társadalom, mint a mai spanyol, gondolhatnánk, magára ismerhet a regény magányában.

– Hogy őszinte legyek, a krízis nagyban elősegítette a mű megszületését, no nem azért, mert inspirált volna, vagy reflektáltam volna rá a regényben, hanem mert reklámszövegíróként, aki ráadásul bankoknak dolgozott, egyre kevesebb munkát kaptam, emiatt pedig rengeteg időm jutott rá, hogy a könyvvel foglalkozzak.

– Ha már itt tartunk: szakmabeliként elégedett a könyve marketingjével?

– Abszolút. A folyamat során majdnem mindenbe beleláthattam, beleszólhattam, a csapat pedig profin építette fel a kampányt.

– Márquezzel kezdtük, fejezzük is be vele: amikor a Száz év magányt egy évvel az utolsó fizetése után végül fel tudta adni a kiadójának, zálogba kellett adnia a turmixgépét, hogy kifizethesse a postaköltséget. Egyre kevesebb megbízással és túl a negyedik ikszen, biztos volt a könyv sikerében?

– Természetesen nem, legfeljebb abban, hogy egy olyan könyv lesz, ami kedvemre való. Őszintén szólva, magam is követtem Márquez módszerét, mert több féléves periódusban is csak a köteten dolgoztam.

– Ez volt az utolsó esély?

– A legutolsó. Hónapokon át rengeteget dolgozni a munkahelyeden csak azért, hogy aztán büntetlenül dolgozhass hónapokat a könyveden ingyen, nem kétgyerekes családapáknak való.

– Még jó, hogy bejött.

– Még jó.

Zelei Dávid