Fekete bojtár új életre kel

KÉT KÖTET SINKA ISTVÁNRÓL 

Sinka István: Anyám balladát táncol 

A kötet címadó verse, az Anyám balladát táncol rendkívül szuggesztív költemény. Ha Sinka István nevét halljuk, talán ez és a Fekete bojtár vallomásai jut elsőként eszünkbe. A Nap Kiadó idén két kötetet is megjelentetett, szeptember 24-én pedig Vésztőn, az író egykori lakóhelyén Sinka-emléknapot rendeztek. Sinka István Nagyszalontán, Arany János szülőfalujában, bihari ridegpásztor családban jött világra 1897. szeptember 24-én. Sorsa a pásztorok keserű sorsa volt: bojtárként, majd juhászként kereste kenyerét Nagyszalonta környékén, majd 1920-ban első feleségével együtt Vésztőn telepedett le.

A „pásztorköltő” egy időben igen népszerűnek számított bizonyos körökben, Bulányi György piarista tanár például a XX. század legnagyobb költőjét látta benne – Ady Endre, Babits Mihály és József Attila mellett. A kötet bevezetését író Pomogáts Béla arra is felhívja a figyelmet, hogy Sinka balladái „szinte elfeledett és a nyilvánosság köréből jóformán kiszorult kulturális tartományból hoztak hírt”, s az archaikus népi kultúra gyökereit tárták a nyilvánosság elé. Talán ezért fordulhatott elő, hogy olyan nagy indulatokat keltettek versei. Voltak, aki radikálisan elutasították költészetét, mások minden sorát dicsérték, jónak tartva még a kevésbé sikerült gondolatokat is. Ellentmondásos megítélése és vélhetően konok, nyakas magatartása miatt kiszorult az irodalomból.

Senki olyan mélyről nem jött, mint ő. A bihari puszták szomorú és magányos pásztorai fejében meg sem fordult a gondolat, hogy tintaceruzával csizmaszárra rímes sorokat rójanak. Sinka István megtette. Első verse, a Tizenhét szilfa alatt születésére önéletírásában így emlékezik: „Benn az udvaron egy fészer alatt darálókő állott s egy faros menyecske forgatta a követ, az öreg nagyapa meg a tornácon ült és két karján ringatott egy szundikáló kisgyereket és danolt lassú, mély monoton hangon… Úgy éreztem, mintha az én szegény kis nagyanyám ülne ott a tornácon s a két karján engemet ringatna… Alig tudtam mozdulni a kúttól. Még a pipámat is elővettem, megtömtem, rágyújtottam… és szállt, csavargott az ég felé kéken a pipafüst, s elnéztem, miként vész el a semmibe. Úgy, ahogy én veszek majd el – gondoltam – s abban a pillanatban kibomlottak előttem a verssorok. Elővettem tintaceruza-csutkám, a csizmám szárát jól letöröltem a szűröm ujjával, hogy szépen ragyogjon rajta a betű és oda írtam föl a verset… Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt szűrömön… A vers leírása után olyanná váltam, mint a felleg, ami miután kibocsátotta magából az esőt, felhővé vált.” Szemléletes képek. De vajon értjük-e, ugyanúgy látjuk-e, ahogyan ő? A XXI. század gyermekeinek már néhány szó is értelmezésre szorul, nemhogy a szituáció: fészer, darálókő, tornác, szűr…

Az Anyám balladát táncol című kötet az Egy vers sorozatban jelent meg, s méltán kapott itt helyet. Erdei Ferenc, Németh László, Rónay György, Veres Péter írása kapott helyet a válogatásban, de olvasható például Farkas Krisztina tanulmánya Sinka betyárballadáiról vagy Bori Imre elemzése Sinka mágikus szürrealizmusáról. A Sinka-versekben fellelhető mágia és a halálmítosz nyomába ered Varga Rózsa, Papp Zoltán pedig arról értekezik, vajon tudunk-e Sinka-verset írni. A népi írók és a népiesek című előadásában Sinka nagyon markánsan, küldetésének biztos tudatában fogalmazta meg véleményét: „Vajon Szent Jánosnak, hogy kereszteljen és Krisztus jövetelét hirdesse, kellett-e az írástudók pallérozottsága? Énnekem hitem van, és nem szabályom, én az élet valóságát és pirosságát hirdetem a formák dermedtsége ellen. Aki énrám figyel, a népre figyel. Én nem visszaforduló vagyok, a nép fele, hanem a nép vagyok. Egy a milliók közül, aki hírt ad névtelen, becsapott és megtagadott milliókról.” (12.)

Sinka költészete a magyar líra egyik jelentős szelete, csak bízni lehet abban, hogy nem felejtik el az utódok sem, az a generáció, amely már csak képekről ismeri a pásztorbotot vagy a pusztai éjszakában ragyogó kórótüzet.

(Nap Kiadó, Budapest, 2014. 238 oldal, 3000 Ft)

Sinka István: És elfelejtették…

Sajnos, igaz az állítás, mely egyben egy Sinka-vers címe is. A Költők a költőről sorozat új kötete azonban megtöri a hallgatást, és ismét fény vetül a „fekete bojtár” őstehetségére, küzdelmes életére. A szokásokhoz hűen a válogatott versek mellett kisesszék olvashatók Ágh Istvántól, Falusi Mártontól, Ferencz Győzőtől, Iancu Laurától, Lator Lászlótól, Papp Zoltántól, Szabó T. Annától, Szepesi Attilától, Tamás Menyhérttől, Tóth Erzsébettől és Tóth Évától. A költők megnevezték öt legkedvesebb Sinka-versüket, s választásukat alaposan megindokolták. Nemcsak játék mindez, hanem igazi szellemi kaland, hiszen a felkért költők a válogatás során saját életükről is vallanak, arról, miként hatott rájuk elődjük lírája.

Szabó T. Anna például a Tizenhét szilfa alatt című költeményt úgy válogatta be, hogy akkor még nem tudta, milyen mitikus helyet tölt be az életműben. Szepesi Attila megállapítja, úgy születhettek hajdan a népdalok, ahogy Sinka István versei, majd értekezése végén a verselésről is szót ejt: „Sejtelmem sincs, tanulmányozta-e valaki Sinka István verselését, ami leginkább tán a szintén partiumi Adyéval rokon. Megfér benne, egymás társaságában – ide-oda billegve – hangsúly meg időmérték, érdes napkelet és – Sinkánál ugyan ritkábban – bágyadt napnyugat.” (131.) A korai versek közül a megrendítő Isten őszi csillaga… címűt idézi Tóth Éva:

Minek nekem téli ruha,
Ne is adjál, én Istenem,
csak ne hagyd, hogy Sinka Pista,
sokáig éljen idelenn.
Csontja le a sárba hulljon,
a sárra nagy tél boruljon.

S néhány szép gondolattal nemcsak e költeményt összegzi, de mintegy Sinka életművét is: „Ez a jogos sértettségből fakadó negatív panasz nem istenkáromlás, hanem számvetés a sorssal. És amikor a csont, a test már sárba hull és második halálként ráborul a hó, a meztelen lélek a zsoltár szavával kéri a felemelést. Mégpedig oda, ahol nem a paradicsomi gyönyörűségek, nem a mennyország békessége várja az elholtat, csak a szélcsend, oda emelje a lelkét istene, a tejútra… ahol a szél sose zajong. Ahol a lélek csillaggá válna, őszi csillaggá, s az egykori juhászlegény megkapja, amire vágyik, (…), hogy megölelje az Isten.” (145–146., kiemelés az eredetiben)

(Nap Kiadó, Budapest, 2014. 150 oldal, 3000 Ft)

Gajdó Ágnes