Soha nem látott

A SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK
2014-ES ÉVADÁRÓL

„Soha nem látott siker”-ről beszélt a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága az évad végén. A direkciónak tökéletesen igaza van. Idén ugyanis 70 éves történetében először fordítva építették föl a színpadot, a dómnak háttal. A játék háttere az egyetemi épületek fala volt (például Szentgyörgyi egykori laboratóriumainak fala), tehát ilyent még valóban soha nem látott senki.

Finoman hozzátehetjük: idén se.

A homlokzatot az erkéllyel minden előadás díszlete gondosan letakarta, egyik sem épített rá. Még a nevezetes zenélő órát is teljesen elfedte a színpad fölött húzódó vas állványzat, pedig például a Háry Jánosba, de akár másik darabba is bele lehetett volna komponálni. Már csak azért, hogy tudjuk Szegeden, sőt pontosan a Dóm téren vagyunk. Kétségtelen viszont, hogy a színpadról a Dóm két tornya a nézőtér fölött impozáns látványt nyújt. „Sej Nagyabonyban csak két torony látszik!” – lebegett a le nem ütött labda pl. a Háry színpada fölött. Vagy:  „Hány óta lehet Bónikám? – Hát nem látod, Edvin, mind a két toronyórán fél 11! Ideje indulnunk!” . Lásd Csortos a Tragédia 1934-es előadásán: „Izóra – tíz óra!” Idén azonban nem akadt azonban olyan színházi géniusz, aki a genius locit megérezte volna.

Persze van, ami a vezetőség álláspontját alátámasztja: a nézőszám. A Játékok 26 előadását (A Dóm téren és Újszegeden) összesen 71 ezer néző látta, „ezzel az ország legsikeresebb és egyben Európa egyik legjelentősebb színházi fesztiváljává nőtte ki magát.” A színházban azonban többféle siker van. Ezt kaszasikernek hívják, nem tévesztendő össze a művészi sikerrel.

A 30-as években a Szegedi Szabadtéri Játékokat arra alapították, hogy a templom előtti szakrális helyszínen szakrális darabokat, magyar és világirodalmi klasszikusokat, operát, daljátékot mutassanak be. A Játékok történetének legtöbbet játszott prózai darabja Az ember tragédiája. Érdekesség, hogy a világháború előtt csak olasz nagyopera került színre, Parasztbecsület, Turandot, Aida. A magyar remekművek közül viszont a Háry János és János vitéz. A magyar nemzeti opera a Dóm téren Vaszy találmánya volt. 1959-ben a Hunyadi Lászlóval nyitott, majd színre került a Bánk bán és a Brankovics György is. Jó ötlet volt, mindhárom darab kitűnően érzi magát a „csillagtetős színházban”, a templom előtt. Kitűnően érezték itt magukat a jó díszlettervezők is. Például Csikós Attila és legfőképpen Varga Mátyás élvezettel tervezték a színpadot Fogadalmi templomhoz, azt továbbépítve, lendületesen alkalmazkodva architektúrájához, látványához, szín-, és anyagvilágához, egyedi, másutt megvalósíthatatlan háttereket alkottak. Az utóbbi években viszont sokszor nem vették figyelembe a templomot, letakarták, sőt még azt a csúfságot is megértük, hogy a Parasztbecsületben papírmasé templomot építettek – elé.

A szabadtéri évad rövidsége és a költségvetés szűkössége miatt mindig is gyakoriak voltak a kooperációk elsősorban a Magyar Állami Operaházzal és a Nemzeti Színházzal, később a Vígszínházzal, a Madáchcsal, és a Budapesti Operettszínházzal.

Ám a Dóm tér igazi ízét mindig a saját produkciók adták, amelyek kifejezetten ide készültek, a tér speciális adottságaira, hangulatára építettek. Persze egészen más a helyzet, ha egy produkció eleve úgy készül el, hogy a Dóm téren mutatjuk be, majd bekerül egy kőszínházba. Magukra adó, tehetséges rendezők és tervezők ezt a kettősséget úgy tudják megteremteni, hogy a nézőben nem támad a szűkösség érzete. Egészen más a helyzet, ha egy kőszínházi előadást hoznak ki ide. Ilyenkor jönnek a kiegészítő díszletelemek, a mozgás fölnagyítása, az oldalági ki-berohangálás és sok egyéb trükk, hogy az előadás vásznát valahogy széthúzzák.

Nos, ami az idei évad művészi értékelését illeti, az jelentősen eltér a gazdaságitól. Az utóbbi években szinte természetessé vált, hogy többségbe kerültek, a népszerű, könnyen eladható műfajok. A 30-as években passiót, hangversenyt, operát, klasszikus drámát, daljátékot játszottak egy 7000-es nézőtér előtt. 1959 után egy 6000-es lelátóval lényegében maradt a koncepció kiegészítve a magyar operával, időnként táncprodukciókkal, a 80-as évek közepétől rockoperával, musicallel. 1994 óta immár csak 4000 jegyet kell eladni esténként, ugyanakkor a könnyű műfajhoz tartozó bemutatók száma kettőre, majd háromra emelkedett, idén pedig többségbe került, vérmérséklet szerint három-, vagy ötötödös többségbe. Összefügg ez azzal is, hogy a Szabadtéri immár nem a város intézménye, hanem önálló cég, ugyan nonprofit, de mégiscsak kft. Bevételt kell produkálni. Ebben egyébként teljes a gondolategység a jelenlegi és az előző vezetés között. „No jó, de akkor mire veszi föl az állami támogatást?” – foglalta össze ezzel a koncepcióval kapcsolatos ellenérzéseket Nikolényi István, a Játékok korábbi direktora. A dotáció elvileg olyan művészi produktumokért jár, amelyek alig hoznak hasznot. Tuti sikeres operettet, musicalt tessenek saját zsebre csinálni!

Az idei évad első fele újrahasznosított elemekből épült föl. Ifj. Harangozó Gyula eredetileg a Győri Balett számára készítette el a Zorbát, ezt hozták most le a Dóm térre. Nem volt túl izgalmas, a szabad tér adottságaira korlátozottan épített. Az Elfújta a szél ide és az Operettszínház színpadára készült musical, egy gyönge mű ügyes előadása. A Csárdáskirálynőt az Operettből importálták, holott néhány éve a Játékok saját, bombasikerű előadásban mutatta be a Kálmán-klasszikust. Persze a díszletet valószínűleg már szétbontották, és a 3. felvonás úszómedencéit zenekari árok híján bajos is volna elhelyezni itt, a másik oldalon. A hozott anyag nem tölti ki a nagy színpadot, bár tágítására törekedtek.

A Mamma miát nehéz színdarabként elfogadni. Az Abba-rajongók elvakultabb része némi szómágiával „habkönnyű nyáresti szórakozásként” próbálta mentegetni hiányosságait. Aki így érzi, annak fogalma sincs az igazi tejszínhabról a nyári este lényegét pedig félreérti! Ráadásul az énekesek sem voltak elég erősek benne.

Az évad egyetlen igazi művészi vállalkozása a Háry János volt. Erős volt bennem az aggodalom, hogy az előadást kizárólag a híres orosz színész, Gérald Depardeieu nimbuszára fogják építeni. Ezért aztán nem is bántam, hogy nem fogom látni. Nos, a kritikák és más vélemények alapján ez nem következett be. Béres Attila eleven, érdekes produkciót hozott, amit még az sem rontott el, hogy nem sikerült elég erős címszereplőt találni. Nem mellesleg ez is az utóbbi évek Dóm téri szokása. Kissé eltúlozva: tök mindegy, hogy ki énekli-játssza Háry Jánost, Glavári Hannát, Danilót, Miska főpincért (sokszor egyáltalán nincs is rá megfelelő művész), majd a mellékszerepeket telerakjuk bodrogikkal, haumannokkal, szabógyőzőkkel, régebben bajorokkal. Ha csak két mondatuk van, majd fölturbózzuk, és ők majd szállítják a sikert. Ez a felfogás művészi szempontból elfogadhatatlan. És nem is biztos, hogy kifizetődő.

Depardieu gázsija meg nem erősített hírek szerint 100.000 euró, azaz mintegy 31 millió forint volt. Felvetődik az a kérdés is erkölcsös-e valakinek, akárkinek ilyen csillagászati gázsit fizetni egy epizódszerepért? De vessük föl inkább művészetgazdasági kérdésként. José Cura pár éve 50 milliót kapott 2 Otelló előadásért a Szegedi Nemzeti Színházban, a következő évadban már csak 25 milliót kért két Toscáért. Korábban a Dóm téren is föllépett egy koncerten – zsúfolt ház előtt. Ez 2001-ben történt, amikor a világ első számú tenorjának számított. Olyan ez, mintha idén mondjuk Anna Netrebkót vagy Jonas Kauffmant hallgathattuk volna Homonnay Zsolt helyett. A 100.000 euró már nekik is versenyképes gázsi. A fő különbség, hogy Cura, Netrebko vagy Kauffmann föllépése kiemelkedő művészi esemény, még Depardieu-é ebben a szerepben inkább cirkuszi produkció, az öregedő, híres oroszlán mutogatása – miközben a költség, és a várható bevétel hasonló! Persze ez csak egy példa, számtalan más érdekes, színházművészetileg izgalmas vállalkozásba lehetne fogni.

A Szabadéri Játékok idei évada kiemelkedő pénzügyi és magyar közönségsikert hozott. Külhoni, európai közönség számára nem akart semmit sem adni, európai színházi értelemben érdektelen volt.

Ez persze nem feltétlenül baj! Ellehetünk itt nagy összhangban a mi kis magyar, sőt alföldi közönségünkkel évekig, ölmeleg, provinciális sikerdarabjainkkal! Dúdolgathatjuk tavaszig, hogy „ O-o-oo, mamma mia!” meg hogy „Jaj cica!” Csak ne gondoljuk, hogy nem lehetne másképp! Hogy nem lehetne másféle színházat csinálni.

Talán egyszer majd visszafordul a színház a Dóm felé, s akkor valaki észreveszi, hogy a tornyok merre mutatnak. Az ég felé.

Márok Tamás

Kapcsolódó anyagaink:

Márok Tamás: Kedves Szegedi Szabadtéri Nonprofit Kft.!

Helyreigazító közlemény (A Szegedi Szabadtéri Nonprofit Kft.)