A nagy amerikai mítosz

10. RÉSZ: A SZUPERHŐSÖK HÁBORÚBA MENNEK

Érdemes összevetni a nagy szuperhősök első felbukkanásait ábrázoló borítókat. Superman a feje fölé tartott egy autót, majd hozzácsapta azt egy sziklához, Batman pedig háztetők fölött suhant, karjában egy áldozatával. Az Acélember esetében minden a kultúrsokkról szólt: az Action Comics első számát megpillantó érdeklődőnek fogalma sem lehetett róla, hogy a kék-piros ruhás, köpenyes alak hős vagy gonosztevő-e, és ez is hozzájárult a kíváncsiság felkorbácsolásához. Batmannél, noha sötétebb, komorabb színvilágot képviselt, már egyértelmű volt a helyzet, és nem csak azért, mert Supermannel akkorra elterjedt a szuperhős fogalma, hanem azért is, mert az azon a borítón virító többi alak világosan gazemberként volt ábrázolva. Aztán 1940 decemberében megjelent az első Amerika Kapitány képregény, aminek borítóján a hős rögtön Adolf Hitlernek mosott be egy hatalmasat. Itt már nem jutott hely a kételynek, az ambiguitásnak: ez egy elég egyértelmű állásfoglalás volt.

Joe Simon és Jack Kirby ideológiai okokból, mondhatni, propagandacélból teremtették meg a Kapitány karakterét. Bár még jó egy év hátravolt Pearl Harbor bombázásáig, és Amerika belépéséig a háborúba, mindketten úgy gondolták, hogy hazájuk előbb-utóbb mindenképpen belekeveredik a konfliktusba, mi több, bele is kell keverednie, már pusztán morális okokból is – a harmadik birodalom előretörését meg kell állítani. Úgyhogy, tehetetlenül a még mindig friss és virágzó szuperhőskultúra erejével szemben, Hitler rögtön állal előre szaladt bele a Kapitány öklébe.

Amerika Kapitány Steve Rogers volt, egy nyeszlett, gyenge, lelkiekben azonban nagyon is erős és határozott fiatalember, egy igazi hazafi, akit elkötelezettségének köszönhetően az amerikai hadsereg a szuperkatona-program tesztalanyává tett. A beléinjekciózott szérum rendkívüli mértékben megnövelte Rogers fizikai készségeit, és a szabadság rettenthetetlen, idealisztikus, csillagos-sávos ruhás bajnokaként született újjá – talán csak Superman volt hozzá mérhetően tiszta és gáncstalan lovagja az igazságnak és az amerikai életmódnak. Sidekickje, a tinédzser Bucky segítségével a Kapitány először hazai földön tizedelte a náci kémeket, majd belevetette magát a háború forgatagába. A Captain America Comics pedig már az első számtól kezdve egymillió körüli eladásokat produkált, és ezzel felvette a versenyt a Superman-képregényekkel is.

Amerika Kapitány azonban nem csak patrióta mivolta miatt érdekes adalék a szuperhős-mítoszhoz. Ő volt ugyanis az első ízig-vérig „legális” jelmezes önbíráskodó, hiszen kortársaival ellentétben az amerikai kormány megbízásából végezte a dolgát – és katonaként még az ölés is megengedett volt a számára. És ha már legalizálás: érdemes megjegyezni, hogy a korai megjelenéseiben még meglehetősen agresszív Superman, aki az alkotók baloldali beállítottságának köszönhetően nem egyszer szállt szembe korrupt hatalmasságokkal a dolgozó emberek érdekében, ekkorra maga is maximálisan „rendszerbaráttá” szelídült. Nem voltak többé romlott politikusok és iparmágnások a képregényeiben, nem sejlett fel a munkásosztály forradalomi hevületű hősének képe (az effélék nemsokára egyébként is a hazaárulás kategóriájába estek), Superman az amerikai életmód, a status quo elhivatott védelmezőjévé vált.

Ez már 1940 februárjában, 10 hónappal a Kapitány felbukkanása előtt is látszott: a Look magazinban jelent meg a How Superman Would End the War című, mindössze kétoldalas sztori. Az Acélember ebben áttör az ellenséges vonalakon, berobban Hitler menedékházába, és a diktátort a hóna alá csapva elrepül a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is – majd mindkettejüket leszállítja a genfi bíróságra. Ennek a sztorinak a híre eljutott Németország szívébe is, és Goebbels magának Hitlernek a parancsára állította csatasorba a propagandagépezet Superman teremtői, a zsidó Siegel és Shuster ellen.

A How Superman Would End the War persze kontinuitáson kívüli történet volt: a DC képregényeiben Superman, akárcsak Batman, többnyire a hátországban maradva, kémeket lekapcsolva harcolt az ellenséggel – emellett pedig háborús kötvények megvásárlására biztatta az olvasókat. Amerika Kapitányhoz hasonlóan a Marvel egyéb hősei, a Human Torch és Namor direktebb módon vetették bele magukat a küzdelembe: egyenesen a frontvonalakra vonultak harcolni. A második világégés ideje alatt, így vagy úgy, de szinte minden szuperhős a propaganda eszközévé vált.

És ezzel a szuperhősök még jobban terjedtek, mint azelőtt, akár a futótűz. A világ megtelt a fantasztikusra való potenciállal: szuperhős lehetett milliomosból, újságíróból, idegenből, amazonból, taxisofőrből, vasúti mérnökből, orvosból, kémikusból, kisfiúból, bárkiből, és ehhez alkalomadtán elég volt egy furcsa baleset, vagy csak egy különös tárgy, ami a sínek mellett feküdt. És ezekben a válságos időkben mindenki szívesen fogadta az inspirációt, a támogatást (főleg a fronton harcoló katonák, akiknek az olcsó, eldobható képregények tökéletes eszképizmust jelentettek), még akkor is, ha csak egy fiktív karakterektől érkezett, márpedig ezekben a képregényekben a jó mindig győzedelmeskedett a rossz ellenében. Megszületése legelső éveiben a jelmezes hérosz a bevándorlónak nyújtott reményt, és tüntette fel erőfeszítései által igazságosnak és élhetőnek az idegen új világot, most pedig a háborúval, a potenciális elnyomással szemben állt ki – és ezzel természetesen, példakép lévén, arra bátorított mindenkit, hogy tegyen ugyanígy.

Ennek a propagandának egy (békeidőből visszatekintve) némileg kevésbé szimpatikus, sőt, már-már rasszista vonása az ellenségek rendkívül sztereotip ábrázolása volt – a hősök vérben forgó szemű, gonosz nácik, és már-már torz szörnyekként megrajzolt japán katonák ellen harcoltak. Hitlert különösen szerették karikírozni, amire nem éppen árja megjelenése és bajusza bőven szolgáltatott alapot. Ahogy idő és hely, úgy szükség sem volt a finomságokra: az alkotók szívesen egyértelművé tették, hogy hőseik talpig nemesek és tisztességesek, ellenlábasaik pedig aljasok és becstelenek – belső tulajdonságaik mindannyijuk esetében világosan megmutatkoztak a külsőségeikben is.

Superman ugyan nem vethetett véget a háborúnak, de a szövetséges csapatok végül megtették helyette. Ezzel viszont Amerika egy egészen új korba lépett: a kommunizmustól és a bombától való félelem korába, amiben a szuperhősök addig szárnyaló népszerűsége hirtelen megbicsaklott, és keményen zuhanni kezdett – a képregénykiadás két-három év alatt szinte teljesen átrajzolódott, a Superman felbukkanásával elstartolt Aranykor a végéhez közeledett.

 Rusznyák Csaba

[nggallery id=441]