Medbh McGuckian versei

Bevégzett kompozíció

(Sealed Composition)

Csak azoktól tanulunk, akiket szeretünk.
(Goethe)

Olyan kicsit, mint az életbe megtérni

új gerincvelővel, melytől torkod piros,

ápolatlan neved így álmodik s kutat,

fürkész s vigasztalásért próbál be néhány

új evangéliumot.

A pelerines lány, lángsírja túl-

emberi részese

virág-olvassa a színeváltozott

ellenvárost s könyörületről szónokol, az elme

úrnője, elméje körülárkolt menyasszonya.

A szeráf második szárnya

csuklóján visszafordítja a boldogság

tűjét, kísérleti angyal,

epifánia talpig fekete szorongásban,

arcára kattintja most a sisakrostélyt.

Mennyek leglassúbbika, ahogy fel-le

lépked valaki más lépcsőjén,

angyali elefántcsont bárkájukat hűvös

s meghitt barna tónusokba fojtja:

kiszáradt ajkuk már az elért túlparton.

Hópehelyalbum

(The Snowflake Album)

Fekete, szürke járókelők,

minden madár figyel, hogy közelíti a hullám

mindjárt-elért végcélját, kötött hangjait.

Minden madár egyformán dönt

egyidőben arról, hogy

a mocsár vize

sápadtabb lehetne-e ennél

vagy még rendetlenebb,

hogy nap és árnyék a füvön

egyenlőn oszlik-e meg.

Házaink zsalufényében

a hópehely ágboga kilapul,

bárhogy intett is az angyal:

a szezonális érzelmekre

a tulipán ártatlan készültségével tekints.

A zafír munkáját

csillogásnak hívják, ezt mondja

a soros férfiisten

önfenntartó könnyedsége:

a sugarak, melyek önmagukra szemek.

Madarak, nők, írás

(Birds, Women, and Writing)

Mi volt utolsó adományom neked, e löttyedt szív,

ez a fehér pillantás? Mondd, az első zálog kettőnk közt mi volt,

barna bogyó vagy piros folyókaréj?

A horgas dombtetőn az éjre emlékszel még

a berkenyefa lábánál mikor mi ketten,

és jéghideg volt az az éjszaka?

Napjainkat éjjelekben, vajákosokban s nem állami

jószágban számoltuk. Mezítlábamra hajamból

sodortál cipőt.

Megszelídítettél egy válladra repült

szómadarat, darázs-orchideát, írarcút,

mely békén tovaszállt.

Mint homokba írt arcot, egy magasabb hullám

kitörölte a tenger peremén s én egy darabig

nem használtam azt a szót,

bárhogy imádom. Ahol a szoba sarka

csőrként lejt, egy sétára beléptél

a fülke nyitott ablakán,

legmélyebb lépted az égháttér előtt leárnyékolva

mint petefészek talán – ahogy néha egy gyerek jelenléte

csak később történik meg.

Hagyd el most az ablakot s zárd össze vérjárta

könyökén nem nyugvó kezem, mely kelletlen ír

à l’eau rose.

Dalok, melyek máshol történnek, átmennek

a megközelített ellentétébe, a végük

sosem édes.

Mikor hó födi majdnem, a templomos látóhatár

olyannak tűnik, mint mikor

valamit elvesznek:

a főnökasszony súrló mellkas-dala szerelemre

szólít, de vissza-szűziesíti a légzést.

Nem énekli nekem

jó szívvel az utolsó strófát, soványka

vigaszt a szenvedésre, mely legmesszebb utunkon

bizton elkísér.

Tegnapi fürdőző

(Yesterday’s Bather)

Sinéad Morrisey-nek

Imogen ezen a ponton könyvét

letette, illatos fürdőbe fekszik:

a szél, szem nélküli látás

szaglássza vízszerűn csomótlan vénáit

a béke hullámain.

Nem vizuális betolakodás,

a tengerpart gyöngéd hajótörés

alakjában csupaszítja le önmagát,

vagy a ház fordít a tengernek hátat,

hogy a tenger maradhasson hiány

s látványa legyen még értékesebb

így nyugalomba helyezni a hajótörést.

Vállán a hattyúbőrt nyelvek

övezik a folyás jogán,

csillagcsók, tengercsók

kél egybe ajka vörösén,

a vállához vagy ajkaihoz emelt

kéz pillanata,

a tapintás továbbgyűrűzhet

de biztos-e, hogy a férfi keze

ott még elidőz?

Örök, ahogy ez számára

lehetséges, az öröklét e kurta hetei

a világot úgy tartják, mint madarat a levegőben.

Naptól bújó madarak megtérő

hangjai a fáradtabb dagállyal, vitorláik

száradnak a napon. Halott-forma szivárvány

bordázza a födémet, falai közt

két nővér sietős hálói.

De vajon nem olyan ő, mint felhő

a viseltes égen,

mely bármilyen kagylóba bebújna

szüntelenül kinőve önmagát,

szemei szomjas kerttorokba

bújtatott strucctojások,

térdforma csatornája karcsú

terra firma gallér, ahol

a mocsári krokodil lakik az utolsó hídon túl?

Homlokában összekötve

ámbra s egy szalmapenge.

Éveit neked adta, élj sokáig.

Mihálycsa Erika fordításai

Megjelent a Tiszatáj 2014/6. számában