Káromkodásból katedrális

ÖRKÉNY ISTVÁN SZÍNHÁZ: A VIHAR

Szarjál sünt, kiabálja Trinculo az őt szünet nélkül alázó Stephanonak, miközben a Prospero elleni merényletre készül a fura kettős. Vélhetően már akkor eldőlt az előadás iránya, amikor Nádasdy Ádám fordítását választotta Bagossy László rendező. Ez a magyarítás ugyanis elsősorban A vihar szójátékokon, szlengen alapuló humorát működteti kitűnően. Nádasdy szövegében az a cseles, hogy hasonló riposztokat az utcán is hallhatunk akár, de azért az imponáló nyelvi lelemény sem hiányzik az ötletes dialógusokból.

A fentieknek is köszönhetően ritkán lehet akkorákat nevetni Shakespeare-en, mint az Örkény Színházban. Mégis, összességében csalódottan távozik a függöny legördülése után a néző, mert A vihar többet ígér annál, mint amit végül adni tud.

Az atelier-jellegű előadás kezdő képében működik vihargép, ahogy az esőgép is, a hol Prospero alacsonyabb rendű szolgáit, hol a hajó legénységét alakító díszítők vásznat feszítenek ki az illúzió kedvéért, a rendezés nem győzi hangsúlyozni azt, hogy színházban vagyunk. A magával ragadó felütésben mintha egy akciófilm kezdő képsorait látnánk, ám a későbbiekben sem engedik, hogy beleéljük magunkat a történetbe, hiszen előfordul, hogy a színpadon helyet foglaló súgó válaszol az egyik figurának, máskor az ügyelő hangját halljuk, amint a színpadra szólítja a szereplőket.

A vihar előadásai jórészt azon múlnak, hogy hogyan értelmezzük a főszereplőt, hiszen Prosperot elzavarja Milánó királyi székéből a pártütő öccse, ám ő egy lakatlan szigeten parancsuralmi módszerek segítségével olyan hatalmi struktúrát alakít ki, amely kísértetiesen hasonlít a maga mögött hagyott civilizált világhoz. Tündérek, koboldok szolgálják, lesik minden kívánságát, és ő ilyen-olyan eszközökkel, de mindig eléri a célját. Hol betartja a szavát, hol nem, néha megalázza az alattvalóit, és a leánya udvarlóját, ha az érdekei éppen úgy kívánják, simán lelibázza Mirandát. Prospero a lányáért mindenre kész reneszánsz tudós, ravasz kényúr, vagy a haláltól rettegő „akárki” is lehet(ne), ám ezúttal mindössze jóindulatú, néha dühbe guruló varázsló.

A vihar ezúttal bájos és humoros, hiszen az előadás nem vesz tudomást a darab mélységeiről, például a hataloméhség következtében kialakult személyiségtorzulásról, az álom és a valóság viszonyáról vagy éppen a főszereplő karakterének ellentmondásosságáról. Majdnem mesedarabot látunk, amelynek Prospero az írója, és a rendezője.

A Madách téren nem sokat nem kockáztattak a szerepek kiosztásakor. A produkció színészeit nem egyszer láthattuk hasonló szerepkörökben az elmúlt években. A színházi közhely szerint nem árt néha mellé osztani egy szerepet, nem árt, ha nem mindenki alakít mindig testhez álló figurákat, mert ezek a szokatlan impulzusok segíthetik a színészt. A vihar jelenlegi színpadra állításakor azonban ez a motiváció egyáltalán nem volt fontos. Mindenki a hozzáteszi a magáét az összképhez, és a rutinos művészek nem is okoznak csalódást.

Gálffi László sem először alakít rezignált bölcset, most is ezt teszi, de ezúttal Prospero jelmezébe bújik. Nincsen varázspálcája, széklábat szorongat a kezében, amelyet az utolsó jelenetben az ülőalkalmatosságba illeszt, hogy ezen mondja el az epilógust. Helyreállítja a rendet, minden megoldódik, de nehéz elképzelni azt a világot, ahol a darab játszódik. Szuggesztív játéka ezúttal sok meglepetést nem okoz, ám fontos tényezője az előadás ritmusának.

Pogány Judit Arielként a legkevésbé sem légies szellem, alakítását az irónia hatja át. A színpad legváratlanabb helyein bukkan fel, és miután gazdája végre szabadon engedi, a világ legtermészetesebb módján veszi a bevásárló szatyrát, és angolosan távozik. Kapcsolata urával és parancsolójával egy megunt házasság végnapjait idézi.

Shakespeare e darabjában nem kényezteti el egy egész társulatot. Prospero mellett a többiek legfeljebb közepes szerephez juthatnak. Trinculo és Stephano vérbő humorral átitatott jeleneteiben Epres Attila és Csuja Imre nagyszerűen él a szituációk adta lehetőségekkel.

Klasszikusok esetében a rendezők döntő többsége a konszolidált unalom elkerülésére törekszik, az Örkény István Színház produkcióját ez nem fenyegeti, ráadásul ez az interpretáció jó alkalom arra, hogy a tizenévesek bevezettessenek a Shakespeare-i univerzumba. Ám Bagossy László a mesejáték és a komédia határán egyensúlyozó rendezése a szöveg felszínét karcolgatja, így nem válik emlékezetes előadássá.

Szekeres Szabolcs