Tiszatájonline | 2014. szeptember 4.

Központosított egyetemesség

LEGÉNDY JÁCINT: KÖZPONTI ZÓNA
Legéndy Jácint költészete látszólagos bonyolultsága ellenére nagyon is egyszerű. Újszerű és gazdag szókapcsolataiban első olvasásra nehéz eligazodni, de a második vers után már elragadnak az illatokkal, formákkal és színekkel stimulált reflexiók, és ott találjuk magunkat a parkban, ahol a megannyi életjelenség sokszoros zoomban tárul fel előttünk […]

LEGÉNDY JÁCINT: KÖZPONTI ZÓNA

Legéndy Jácint költészete látszólagos bonyolultsága ellenére nagyon is egyszerű. Újszerű és gazdag szókapcsolataiban első olvasásra nehéz eligazodni, de a második vers után már elragadnak az illatokkal, formákkal és színekkel stimulált reflexiók, és ott találjuk magunkat a parkban, ahol a megannyi életjelenség sokszoros zoomban tárul fel előttünk. A szöveg igényes megszerkesztettsége nem hagyja elszabadulni a kontrollt, így lesz Legéndy költészete feszült és kimért. Mégsem érezhető rajta izzadtságszag és elfáradt lendület, pedig aprólékos, kitartó munka van mögötte.

A szerző Központi Zóna című kötete érzékenyen interpretálja a hétköznapi világ hangulatát, melyet az objektivitás látszatával tár fel. Hogy verseinek szögletes formájára utaljak, sorai egymásba áramlanak, miként a folyó hullámai, s akár egy inverz valóságban, tutajokon, szigorú, ember ácsolta hasábokon bocsátja őket elénk, mert nála ez is megtörténhet: nem a tutaj halad a vízen, hanem a víz hullámzik a tutajon, ergo a szövegtest mértana gyakorlatilag szabályozza a gondolatok csapongását, így pontosabbá válik a nyelvi kifejezés, mely alapvetően áradó és energikus. További kettősség jellemző az ábrázolásmódra, hiszen a természeti képek napfénnyel borítják az oldalakat, mintha taoista költő sorait olvasnánk, máskor azonban stroboszkóp villogása közben indulhatunk új utakra. Természetesség kontra civilizáció, öreg mesterek kontra punkok.

Az első ciklusban megnyílik Legéndy négysoros Lepkeháza, ahova belépve máris szembesülhetünk a költő szépséghez, egyetemességhez fűződő bensőséges viszonyával. Ám valójában mit is takar a Lepkeház? Lehet az ihlet csarnoka, a szerelem kastélya, vagy spirituális templom. Az alkotó versei víziók egy jellegzetes gyűjteményen belül, kiállításra termettek, így amikor kötetének nyomólemezeit oldalméretre vágja és üvegkeretbe csúsztatja, máris képzőművészeti elgondolásként érvényesülnek hasáb alakú írásai. Remélhetőleg a No­made Galéria* fennmarad, s nemsokára láthatjuk, az említett szövegek hogyan változnak át előttünk intermediális művekké, ugyanakkor a verseskötet részleteivel és grafikai kiegészítőivel együtt miképp realizálódnak egységes térinstalláció formájában. A lírai alany álmai vizuális kultúránkat gazdagítják, ahogy haladunk a költő által létrehozott nyelvi fondorlatok ösvényein  e sokféle mikrokozmoszból építkező világ legapróbb elemei közt. Nyilván szembeötlik, a Halottak éjszakája mennyire hatásos vers, a valóságfelettiség realitása, a temetői látomás pontos fotográfiája: „és többi el- / hunytam látom a ned- / ves parcella sarkán szin- / te rohamban törnek rám / mint hisztérikus rajon- / gók nagyapám a csöröm- / pölő bringán kalácsot / hoz nekem és marti- / nis szédületben karomba / pördül a régi szomszéd”. A vers alakjai megelevenednek, hozzánk közel állónak érezzük őket, mintha csak a saját halottaink lennének. Mert nekünk is vannak halottaink, akiknek körmei fluoreszkálnak. Nekünk is vannak emlékeink a rokoni körből, tehát szűkebb környezetünkből, ahol gyermekkorunk telt. A képek fekete gyöngyei ónix-nyaklánccá fonódnak.

Néhol a hasáb formájú versek tutajait felváltja egy-egy hagyományos verskeret, ahol félrímeket találunk, ezzel is fokozva a zeneiséget és a témához illő misztikus hatást. A Szédület című versben Gulácsy Lajos festményére, az Ópiumszívó álmára emlékeztetve, Legéndy drogmámorhoz hasonlítja a szerelmet, melyben összeolvad a két tudatállapot. Meghitt, közelséget árasztó miliők tárulnak elénk, a végső menedékhelyek: a virágzó természet buko­likája, barokkja, a szerelem szédülete, a női test kincstára, a rokonok emléke, az ifjúság perzselő szele, szembeállítva egy hideg, idegen, fémes csillogású univerzummal: antennák, gépkocsik, kóláspalackok, vagy konténerek fájó üzenetével. A több versben lírai alanyként megjelenő fiú ugyancsak az előbbi intim viszonyok által próbál felszabadulni a drasztikus multivilág merev és gáncsoló törvényei alól.

A kötetet záró, önreflexív írás végén egy gyöngéd, érzékeny forradalmár alakja tűnik fel, a megoldást egyfajta békés aktivitásban, illetve harcos passzivitásban: a béke küzdelmében találja. Közelítési módja alkalmanként bármennyire is radikálisnak vélhető, azt természet­közeli ábrázolásmódja is tükrözi, hogy az erőszakból nem születhet konstruktív világmegváltás, talán csak saját magunkat válthatjuk meg. És tulajdonképpen ebben rejlik a legnagyobb Kihívás. Hiszen Legéndy töltényei lepkék. E gondolat, persze, nem idegen a ’80-as évek ellenkultúrájának felfogásától, így a Berlin felett az égben filmre vitt klubok művészeitől sem. Kimondottan érdekes vonulatot képeznek a versanyagon belül az underground vonatkozású szövegek, melyek hatása talán a harmadik ciklusban érzékelhető leginkább, jelezve, hogy a kötet ilyen szempontból ugyancsak sajátos színfoltja napjaink magyar irodalmának: „A kresz- / táblákon ipari zenét komponált a szél és / mögöttünk aggszüzek zsémbelődtek. Szilaj / koncertre érkeztünk, de rögtön a tömegbe / vágtuk magunkat. Pogóztunk és tüdőre / szívtam az összetartozás cigarettafüsttel / kevert levegőjét. Kettőig buliztam és zárás / után a parkban kamaszlányok tanítottak a / szerelemre. Hazafelé a srácok egyetemes / forradalomról beszéltek de erőszak nélkü- / liről. A hold sárga pupillaként bámult / minket és szavaik visszhangzottak a házak / közötti csöndben.” (Fekete ünnepély)

Legéndy Jácint költészete tudatos tudattalanság, központosított egyetemesség, amennyi­ben arra gondolunk, hogy az egyetemesség mindenre kiterjedő világában is létezik egy központ, amely az egész felett áll, de a kozmosz minden részét tartalmazza, mint egyfajta szubsztanciája annak. Mióta Einstein relativitáselmélete bizonyítást nyert, tudjuk, hogy az abszolút valóság fogalma többé nem érvényes. Ettől kezdve a kortárs művészet új ajtókat nyithat meg bennünk. Nem egyetlent, hanem akármennyit. Nem valahogyan, hanem akárhogyan. A kötet figyelemreméltó: hol otthonos hangulatával, hol pedig az elidegenedés szürrealista vízióival kelti fel érdeklődésünket. Mindezt a mi Központi Zónánkban teszi.

(Balassi Kiadó, Budapest, 2006. 66 oldal, 1600 Ft) 

Eve Alexander

Megjelent a Tiszatáj 2014/6. számában

 


* A nyomólemez tárlat a szerző kollázsaival együtt 2012 őszén került bemutatásra a Nomade Galé­riában (Bp., V. ker., Anker köz 2.).