Tiszatájonline | 2014. szeptember 2.

Habibi

Craig Thompson Amerika egyik legnagyobb becsben tartott képregényese, pedig alig néhány mű jelzi eddig a munkásságát. Ha eltekintünk a Carnet de Voyage-tól, ami „csak” az utazásai alatt született skeccek, gondolatok, vázlatok gyűjteménye, akkor eddig mindössze három graphic novelt tett le az asztalra […]

Craig Thompson Amerika egyik legnagyobb becsben tartott képregényese, pedig alig néhány mű jelzi eddig a munkásságát. Ha eltekintünk a Carnet de Voyage-tól, ami „csak” az utazásai alatt született skeccek, gondolatok, vázlatok gyűjteménye, akkor eddig mindössze három graphic novelt tett le az asztalra: a Good-bye, Chunky Rice-t (egy megkapó ballada egy barátság elmúlásáról), a Blanketst (katartikus történet a felnőtté válásról) és a Habibit. Elvileg idén jelenik meg negyedik könyve, a Space Dumplins, amit, mint Thompson esetében általában, valószínűleg ismét nem csak a képregényes oldalak vesznek majd górcső alá, hanem az olyan illusztris újságok is, mint a The Washington Post, a The Guardian vagy a The New York Times. Thompson ugyanis egyike azoknak a keveseknek, akiket az irodalmi kritika is egyszerűen csak „írónak” tart, és nem „képregényesnek”.

Ami persze azért megmosolyogtató, mert kevesen vannak Amerikában, akik konkrétan a képregény nyelvét jobban beszélnék nála. Minden műve a képek és a szöveg történetmesélő egységének (vagyis a médium abszolút lényegének) tökéletes, kifejező és roppant erőteljes demonstrációja. Stílusa, amivel szavakat, szimbólumokat sző bele a vizualitásba, érzékenysége, amivel témáit kibontja, egészen egyedülálló. Erre a 2011-es, Eisner-díjat nyert Habibi is jó példa: már pusztán a látványvilága is csodálatos, az olvasó órákig ellehet akár csak azzal, hogy a szemeit kényeztetve lapozgatja a könyvet. Thompson mesteri rajzoló, és ez nem csak a karakterek, a mimikák, a gesztusok és a hátterek kidolgozását jelenti, hanem az egész mű képi koncepcióját, panelstruktúráját, azt, ahogy érzelmeket, szavakat, dialógusokat ábrázol, ahogy az arab világ sajátosságait beleszövi a vizuális narratívába, vagy akár csak díszítőelemnek használja azokat (mint a mesékre jellemző oldalszegélyezés).

A Habibi elvileg napjainkban játszódik, azonban nem egy létező, hanem egy fiktív, anakronizmusokkal teli (közel-)keleti világban, egyfajta misztikus térben és időben, ha úgy tetszik. E saját maga alkotta keretek közt Thompson egy modern, egyszerre szívmelengető és kegyetlen, gyengéd és erotikus tündérmesét mond felnőtté válásról, szerelemről, vallásról, kizsákmányolásról és áldozathozatalról. A Koránból vett elemekkel zsonglőrködő sztori két főszereplője Dodola, egy gyönyörű, arab lány, akit kilencéves korában eladnak nélkülöző szülei, és egy fiatalabb rabszolgafiú, Zam, aki először anyaként, majd A Nőként tekint a lányra – összefonódó sorsuk kalandokkal, álmokkal, nélkülözésekkel és tragédiákkal teli.

Thompson a tiszta és mély, bár közege okán szégyennel és áldozathozatallal teli szerelmet állítja szembe mindenféle borzalommal, amire az emberi természet képes, a vallási fanatizmustól a kapzsiságon és zsarnokságon át az egyszerű aljasságig. Dodola és Zam története bő 650 oldalon keresztül, egy döbbenetesen egyedi hangvételű, misztikus eposzként hömpölyög, és bár lendülete a repetitív motívumoknak és eseményeknek köszönhetően olykor meg-megtörik, összességében végig lebilincselő és bátor marad. A rendkívül fundamentalista kereszténynek nevelt, majd ráerőszakolt nézeteiből később kinőtt és kiábrándult Thompson már a Blanketsben is meglehetősen szabadosan ábrázolta a szexualitást, de ott ezt még egy egyértelműen ártatlan szerelem ábrázolásának szolgálatában állította. A Habibinak viszont már az első oldalai is sokkolóak: a középkorú férfinak eladott, mindössze kilencéves Dodolát férje abba a lepedőbe takarja be, ami első együttlétük vérfoltját viseli magán. És ez még csak a kezdet.

Ahogy a Blankets, a Habibi is értékelhető többek közt egy dühös és keserű vádiratnak a fundamentalista gondolkodásról, de annál azért jóval több. Thompson viszonya a valláshoz egyáltalán nem feltétlenül negatív, pusztán a radikalizmust, az emberi viselkedés irracionalitását veti el. Emellett viszont a könyv épphogy egy gyönyörű szerelmi vallomás az arab kultúrához, sőt, talán még a valláshoz is: Thompson láthatóan imádja a kalligráfiát, a közel-keleti tájakat, és szervesen bele is építi őket a sztoriba. Ráadásul érezhetően az a célja, hogy kiemelje az iszlám és a kereszténység közti párhuzamokat, a két világnézet közös szellemi gyökereit – a Habibiben bőven van erőszak (fizikai és szexuális egyaránt), de az üzenete mélységesen pozitív és emberi.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=438]