12.10.
| Nemzetközi koreográfusokkal érkezik Szegedre a Közép-Európa Táncszínház >>>
12.02.
| Magashegyi Underground szimfonikus koncert új műsorral >>>
11.29.
| Sass Sylvia a „Krinò” vendége >>>
11.24.
| „mérem a téli éjszakát” – József Attila gondolatvilága versben és értekező prózában (Konferencia) >>>
11.23.
| Rising Stars: ismét a fiatal tehetségeké a Müpa >>>
11.23.
| A gyerekirodalom nagykorúsítása >>>
11.23.
| Katona József Színház – Életrajz-változatok Takács Zsuzsára >>>
11.22.
| Megálló – Petrács Gábor Réteg, rétegződés című kiállításának megnyitója >>>
11.22.
| Ferenczi Gyuri és Lóci egy-egy kultikus lemezről szakért >>>
11.20.
| Mindig más… – Jenei Gyula verseskötetének bemutatója >>>
11.14.
| Más közösségek nyitottságára tanít a belvárosi galéria >>>
11.06.
| 11 óra álmodozás Ravel és Debussy zenéjének bűvöletében >>>
11.06.
| SZNSZ – Hernádi Judit és Kern András Szegeden >>>
10.30.
| Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede már előrendelhető! >>>
09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>

Bende Tamás, Koman Zsombor, Nemes Z. Márió, Frank O’Hara, Sylvia Plath, Szálinger Balázs, Szeles Judit, Szunyog Ágota, Tandori Dezső versei
Balogh Dávid, Bátyi Zoltán, Hidas Judit, Milorad Pavić prózája
Tanulmányok a 100 éve lezárult I. világháborúról
Diákmelléklet: Takács Zsuzsa költészetéről
Fotók Müller Miklósról

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

Viharban foganni
2014.09.01 - tiszatáj

GILLES DELEUZE: FRANCIS BACON. AZ ÉRZET LOGIKÁJA

Mielőtt a recenzens visszalapozná magát egy festői életművet nyelvi-filozófiai eszköztárral kitapogató könyvbe, javára válhat rákérdeznie egy ilyen jellegű munka létjogosultságára. Nem gőgösen, nyilván, és nem is a valóban megpróbáló penzumot hárítandó. Inkább csak azért, mert ha egy olyan, már-már frusztrálóan alapos, az esztétikai, művészettörténeti és filozófiai gondolkodás kortárs problémafölvetéseiben jártas szerzőről beszélünk, mint Gilles Deleuze, érdemes gyanakodnunk, hogy Francis Bacon életművéről írott kései kommentárja egyszersmind a kérdésfölvetésünket kiszélesítő, hallgatag válaszként is olvasandó.

„A művészetet – figyelmeztet Hans Belting A művészettörténet vége és napjaink kultúrája című, nagyhatású tanulmányában – egy olyan történet képének kell tekintenünk, amely a művészettörténelem nevű elbeszélésben kapott illő keretet. A művészettörténelem fogalmát megalkotó eszme az volt, hogy valamilyen általános érvényű elbeszélő formát találjunk ahhoz, hogy mi a művészet történelmének a lefolyása és az értelme. Az autonóm művészet tehát egy olyan autonóm jellegű művészettörténelmet keresett magának, amelyben nem állt fönn a veszély, hogy összekeveredhet az egyéb fajta történelemmel, hanem ahol tényleg saját magából volt kifejthető az értelmezése. […]

(…) csak a művészettörténelem foglalta képpé össze az átörökített művészetet, csak ő általa tanultuk meg látni, hogy ez valóban művészet. Egyedül a keret teremtette meg a művészet képének a belső összefüggéseit. Aminek ott helye volt, az léphetett elő művészetté, szemben mindazzal, aminek már nem jutott ott hely, pontosan úgy, ahogy az a múzeumokban is történik, mert itt is csak azt a művészetet gyűjtötték és állították ki, ami már bevonult a művészettörténelembe.”[1]

Kétségtelen, hogy – mint a baconi pályát szakaszoló-tagoló, méltató és értelmező kommentár – Deleuze műve sem vonhatja ki magát a vád alól, miszerint olyan keretet gyarapítana, mely megszabja, előirányozza a láthatóság, méltányolhatóság kritériumait, legjobb szándéka ellenére is egyfajta narratív-figurális működésbe erőszakolva mindazt, amit tárgyául kijelölt, s ami épp ezzel a működéssel küszködik a maga terréniumán belül. Ha azonban a képi regiszterhez fűzött verbális kommentár e transzgresszív mozgása valóban kiküszöbölhetetlen, a kérdés tulajdonképpen csak az, hogy mit tehet a kommentátor a viszony demokratizálását célzandó. Bármit is – ha megteszi, az szinte mindig ereje fölötti.

Első látásra Deleuze mintha kisujját sem mozdítaná, mintha számot sem vetne e problémával; fejezetnyi terjedelemben fejti ki, hogy Bacon fölszabadítja a festészetet a testek organisztikus ábrázolása alól, miközben, úgy tűnik, a könyv rigorózusan divizionál, strukturál, feloszt, kijelöli és rögzíti a korszakokat – az életmű szerveit, szervezetét. Arról beszél, hogy Bacon festészetében az ember mint alak képes járulékká változni, mellé- és nem fölérendelődni a háttérnek, megszűntetve egyszersmind a mélység-magasság vagy fény-árnyék hierarchikus szerveződését, miközben a könyv számos helyen Bacon-interjúkra és -önértelmezésekre, -vallomásokra építkezik. Arról beszél, hogy Bacont mint koloristát elsősorban nem a színértékviszonyok (a színek helyzete a fehértől mint nem-színtől a feketéig mint nem-színig fölállítható normatív skálán), hanem a tónusviszonyok (a vászonra fölvitt színek egymásra vonatkozásában megnyíló értéke) érdeklik, miközben a könyv már-már normatívba hajló skálán méri össze, hogy mit kezd a narrativitás, illetve figurativitás problémájával a non-figuratív festészet tisztán optikai – a tapintást a látás uralma alá hajtó – nyelve és az action painting haptikus látása.

Ám a kérdés elsősorban az, hogy mi van az üres vásznon, vagy hogy mi áll Deleuze megíratlan papírjain, s miért tartja meg Bacon az alakot, és miért ragaszkodik Deleuze a szöveg test- vagy építményszerű felépítéséhez.

„A klisék és a valószínűségek – írja elmésen Deleuze – ott vannak a vásznon, betöltik azt, méghozzá szükségszerűen, mielőtt még a festő nekikezdene a munkának. […] A vászon már annyira tele van, hogy a festőnek bele kell hatolnia. Behatol tehát a klisébe, a valószínűségek közé. Éppen azért hatol beléjük, mert tudja, hogy mit akar csinálni. Ám az menti meg, hogy nem tudja, miként éri el mindezt, nem tudja, hogyan kell csinálni, amit csinálni akar. Csak úgy sikerülhet neki, ha elhagyja a vásznat. A festőnek nem az a problémája, hogyan lépjen be a vászonba, hiszen már abban van (képelőttes feladat), hanem hogy hogyan lépjen ki belőle, és ezzel együtt hogyan lépjen ki a kliséből, hogyan lépjen ki a valószínűségekből (festői feladat). A véletlen, a kézzel ejtett vonások adják meg neki az esélyt. […] (…) ha egyáltalán létezik esély, akkor az abban áll, hogy ezek a vonások elszakítják a képelőttes vizuális összességet a maga figurativitásától, hogy kialakítsák végül a képivé váló Alakot.” (100.)

Bacon alakjai tehát – legalábbis deleuze-i megközelítésben – úgy válnak ki az ábrázolás rendjéből, hogy nem szakítanak gőgösen az ábrázolhatóval, vagy pontosabban: nem tesznek úgy, mintha szakíthatnának. A „véletlenszerű” vonások, csapások, törlések, karcolások beiktatása épp azt teszi lehetővé, hogy az alak ne pusztán ábrázatként (ha már szójáték is hívja: arcként), hanem a deformálódásnak folyamatosan kitett húsként (a szójátékhoz visszakapcsolva: puszta fejként) váljon jelenvalóvá, ilyeténképpen fölmutatva, hogy világon-léte óhatatlanul erőterek vonzásába-szorításába utalja. Csak a szervetlen hús válthatja érzékelhetővé azt a látens és merőben önkényes viszonyhálózatot, mely az alakot alakként földi létében megtartja.

Az alak húsként – azaz nyomások, benyomások, ráhatások elszenvedőjeként – való fölmutatása alapjában nem az ábrázolás egy újfajta elgondolása, hanem ennél valami sokkal elemibb, egyszersmind visszahatás is: most már maga az ábrázolt az, ami ábrázolhatatlan, ábrázat nélküli, rejtett erőterekben préselődő, szervek nélküli hústömeg. Ennek az alaknak – vallja Deleuze – az árnyéka éppoly jelenvaló, mint maga az alak.

Már maga az ábrázolható is a valószínűtlenségek rendjébe ágyazódik, még akkor is, ha ábrázolásai épp a klisék és valószínűségek tartományába rántanák. Kérdés ugyanakkor, hogyan jellemezhető az a véletlen gesztus, ami egy ilyen elemi tapasztalatot juttat kifejezésre? Hogyan méretkezhetne meg a puszta véletlen olyan évszázados tendenciákkal, mint a reprezentációesztétikai? Deleuze a következőképpen jellemzi: „A vásznon (…) egyenlő és egyenlőtlen valószínűségek egész rendje található. S akkor kezdhetek neki a festésnek, amikor az egyenlőtlen valószínűségek majdnem bizonyossággá válnak. Ám hogyan tudom elérni, hogy abban a pillanatban, amikor elkezdem, ne váljon klisévé, amit csinálok? Rögtön »szabad« vonásokat kell ejtenem a kép belsejében, hogy szétromboljam a születő figurációt, és esélyt adjak az Alaknak, amely maga a valószínűtlen. E vonások véletlenszerűek, »véletlenek«; ám látható, hogy itt a »véletlen« szó már korántsem valószínűtlenségeket jelöl, hanem inkább egyfajta valószínűség nélküli választást vagy cselekvést. Ezeket a vonásokat éppen azért nevezhetjük nem ábrázoló jellegűeknek, mert véletlenszerű aktuson alapulnak, és semmit nem fejeznek ki, ami a látható képpel összefüggésben állna: csakis a festő kezével állnak kapcsolatban. […] Bacon szerint a véletlen elválaszthatatlan a kihasználásának lehetőségétől.” (97-98.)

Ezeket a „véletlenül” ejtett törléseket, karcolásokat, zúzódásokat, ronggyal vagy seprűvel hagyott homályos zónákat aposztrofálja – Bacon nyomán – Deleuze diagramokként. Fontos hozzátenni, hogy ezek a törlések mint nyomok manuálisak, még akkor is, ha nem a puszta kéz ejti őket. Deleuze ugyanis épp azt nehezményezi, hogy a kéz a szem uralmát hirdető non-figuratív eljárások keretében csupán ujjakra redukálódik, mintegy elhatárolódva a festő lényétől. Visszatérve a diagramra: egyik legáltalánosabb meghatározása szerint – kölcsönös összefüggéseket szemléltető ábra. És valóban, Bacon esetében sincs ez másképp. Bacon három szerkezeti elemet különít el saját festményein: „(…) az anyagi struktúrát [structure matérielle], a kerekded körvonalat [rond-contour], és a létrejött képet [image dressée]. Ha a szobrászat terminusaiban gondolkodunk, azt kell mondanunk: a tartóvázat [armature], a talapzatot, amely lehetne mozgó is, és az Alakot, aki a tartóvázon előremozdul a talapzattal együtt. Ha illusztrálni kellene őket (és kell is bizonyos tekintetben, mint A férfi kutyával, 1953 esetében), azt mondhatnánk: egy járda, tócsák, személyek, akik a tócsából lépnek ki, hogy megtegyék »napi sétájukat.«” (15.) Bacon alakjai ilyen tócsaszerű diagramokból lépnek elő, ám nehezebben megragadható szintje a jelenségnek, hogy az alak mindig valamiféle kölcsönhatásban fogan, valamilyen önkényes összefüggés vagy „valószínűség nélküli választás” terménye. „A diagram – mint Deleuze írja – soha nem optikai hatás, hanem fékevesztett manuális hatalom. Olyan viharzóna, amelyben a kezet már nem irányítja a szem, hanem a kéz egy másik hatalomként nehezedik a látásra, s ez a másik hatalom egyszersmind a véletlen, a járulék, az automatizmus, az önkéntelenség formájában mutatkozik meg.” (145.) Fontos azonban hozzátenni, hogy e viharzónának minden esetben féken tartott, szabályozott, lokalizálható kitörésnek kell lennie, különben meddő, a figurativitás mindenkori másikjaként nem hordhatja ki az ábrázat nélküli ábrázatot.

Deleuze Bacon-kommentárjai tehát az életmű margóján világossá teszik, hogy semmi szükség, sőt kontraproduktív lerombolni a figurálist a figuráció vélt vagy valós bűnei ürügyén: „(…) vajon nem létezik-e – veti fel a szerző – másfajta viszony is az Alakok között, amely (…) nem narratív, és amelyből (…) nem következik semmilyen figurativitás kialakulása? Nem léteznek-e olyan különálló Alakok, amelyek egyazon tényből nőnek ki, amelyek egy és ugyanazon tényhez tartoznak, s mégsem kötődnek egy történethez, és nem is utalnak különböző tárgyakra egy figuratív együttesen belül? Vagyis nem narratív viszonyulásmódok Alakok között és nem illusztráló viszonyok az Alakok és a tény között.” (12-13.)

Érdemes hát újragondolnunk e könyv igazolhatóságát. Létezik-e vajon a felosztásnak olyan módozata, mely nem organisztikus? Deleuze – Bacon festményeire vonatkoztatva – az analóg és a digitális kategóriák bevezetésével érzékelteti a problémát: „Az analóg szintetizátorok – írja – »modulárisak«: heterogén elemeket állítanak egymással közvetlen viszonyba, s ezen elemek közé egy valóban korlátlan összeköttetési lehetőséget vezetnek be, egy olyan jelen idejű mezőben vagy egy olyan véges síkon, melynek minden momentuma tényleges és érzékelhető. A digitális szintetizátorok viszont »integráltak«: az ő működésük abból áll, hogy kódolják, homogenizálják és binárissá teszik az adatokat, s mindez egy külön, elvben végtelen síkon zajlik, amelyből az érzéki megjelenés csak egy konvertálásnak/átalakításnak köszönhetően áll elő.” (122.) Végletesen leegyszerűsítve a problémát, a modulálás nagyjából annyit tesz, hogy egy bizonyos (általában magasabb frekvenciájú) jelet egy másik (általában alacsonyabb frekvenciájú) jellel befolyásolunk, s ezek – jóllehet áthatják – nem oltják ki egymást. A digitális szintetizátorok ezzel szemben kódolják a frekvenciák együttállását, így a két frekvencia nem jelen idejűen járja át egymást, hanem egy harmadik dimenzióban – ezzel mintegy mindkét hangot berekesztve. Deleuze szerkesztésmódja az előbbi megoldásra emlékeztet. Feloszt, strukturál, tagol ugyan, de e tagolás soha nem egy harmadik dimenzióba vagy egy főcsapásba szűkíti össze a problémát. Tétje sokkal inkább valamiféle rizomatikus burjánzás – egyszersmind pedig a verbális dimenzió szinte fölfoghatatlan elsúlytalanítása. Vagy, a transzgresszió képéhez visszacsatolva: a szöveg horizontális túlcsordulása önmagán olyan leheletfinomra vékonyítja a partra szaladó vizet, hogy az már nem lepelként, hanem lencseként működik.

Ami pedig a diagramokat illeti: Deleuze mondatai a legnyugtalanítóbb viharzónákból lépnek elénk. Arról beszél, hogy az érzet eléri a testet, nyomást gyakorol rá, s ennek folytán megbomlik a test mint szervezet, átszinteződik, többfunkciós szervek nyílnak rajta, száj lesz az ánusz, és köldök a száj. De nem tudjuk, honnan érkezik az érzet, és micsoda valójában. Ennyit tudni: „(…) a szervek nélküli test eleven test és ideg; egy hullámzás járja át, amely szinteket jelöl ki benne; az érzet olyan, mint a hullámzás találkozása a testre ható Erőkkel, »affektív atlétika«, kiáltás-lélegzet (…).” (54.) Bentről, magából a testből? Akkor hogyan érheti el a testet? Miben különbözik az Erőktől? Tőlem jön? A kép felől éri el a testem?

Ugyanezt érezzük, amikor Deleuze a haptikus látásról beszél. Micsoda ez? „(…) maga a látás fedez fel önmagában egy tapintó funkciót, amely az ő sajátja, és csak hozzá tartozik, és amely különbözik az optikai funkciójától.” (164.) De kinek a szeme, és kinek a látása? A festőé, a műélvező?

Mintha viharban foganásunk bagatellé tenné ezt a faggatózást.

Serestély Zalán

(Gilles Deleuze: Francis Bacon. Az érzet logikája. [ford. Seregi Tamás]. Atlantisz, Budapest, 20014.)



[1] Belting, Hans: A művészettörténet vége és napjaink kultúrája. In: uő: A művészettörténet vége. Atlantisz, Budapest, 2006.


Címke: , , , , ,
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PASS ANDREÁVAL
Sötét folyosón ülünk a Jurányiban, Andreának nem is olyan régen olvasópróbája volt, összekuporodunk a plakátok borította kanapén. Halkan, meghitt suttogással beszélgetünk az Eltűnő ingerekről, arról is, hogyan írunk drámát, várt és váratlan kihívásokról, és a borzasztó űrről… – DRUBINA ORSOLYA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MAGYARNÉ ANTAL NIKOLETTEL
A Magyarné Antal Nikolett tollából született Répa, retek, mogyoró című könyv az óvodások szorongásait hivatott oldani a logopédiai foglalkozásokkal kapcsolatban, feladatokkal és kedves illusztrációval segítve a mindennapos gyakorlást és fejlődést. A szakemberrel új könyve kapcsán beszélgettünk, ami az idén jelent meg a Manó Könyvek gondozásában… – MAKKAI-KOVÁCS KRISZTINA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

A SZENT ÉS A FARKAS
Hiába jutalmazták az idei Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb forgatókönyvnek járó díjjal, a Csodákat dirigáló Alice Rohrwacher filmje mind hagyományos narratívával bíró dramedy-ként, mind szabálytalanságokra és főképp érzéki benyomásokra összpontosító szerzői műként is felsül. Dekoncentrált darab csírájában remek ötletekkel, ám annál slendriánabb kivitelezéssel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

SECONDHAND (SZOVJETŰDÖK) AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN
Újfent a múltfeldolgozás kedvelt színházi missziója jegyében indította az évadot az Örkény Színház. Bagossy László rendező és a köré gyűjtött, Kovács D. Dánielből, illetőleg a Színművészeti Egyetem hallgatóiból összeálló alkotócsapat Szvetlana Alekszejevics Nobel-díjjal jutalmazott könyvei alapján készítették el a Madách téri teátrum évadnyitó bemutatóját. A Secondhand – szovjetűdök című előadás az oroszországi posztszovjet létezés esszenciáját igyekszik színpadra vinni… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

A VIRÁG JUDIT GALÉRIA KIÁLLÍTÁSA
1904 és 1914 között az 1870-es és 1880-as években született képzőművész generáció a birodalmi Bécs és az elegáns München helyett inkább a kozmopolita Párizst választotta zarándokhelyéül. E nemzedék tagjai elsőként ismerkedtek meg a fauve-ok és a kubizmus fejleményeivel, használták fel művészetükben a francia főváros által nyújtott modern képzőművészeti újításokat. A mostani nonprofit tárlat nem a Magyar Vadak című 2006-os nagyszabású kiállítást akarja lemásolni, hanem a Nagybányai Művésztelep modernista generációjának első nagy sikereit szeretné bemutatni… – JUHÁSZ BÁLINT ÍRÁSA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

MOZART OPERÁJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Minél pezsgőbb, szellemesebb, érdekesebb előadás a Figaro házassága Szentendrén, annál nehezebb lesz beilleszteni a Szegedi (Pécsi, Miskolci stb.) Nemzeti Színházba. Minél jobban illik a produkció egy kicsi szabadtéri színpadra nyáron, annál nehezebb lesz alkalmazni egy nagy zárt színpadra ősszel-télen. Elsőre jó ötletnek tűnik, hogy ugyanazt a produkciót vigyük be kőszínházakba, takarítsuk meg a díszletek és a jelmezek költségét, no meg a próbák egy részét. Valójában művészi értelemben komoly vérveszteséget okoz… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2018.11.15 - tiszatáj

SZERGEJ LOZNYICA FILMJE
A Donyeci történetek egy nagyszerű ukrán rendező friss témát érintő, zavarbaejtő filmje. Szergej Loznyica a 90-es évek közepén kezdte a filmes pályafutását. A dátum talán azért tűnik most beszédesnek, mert sokat elárul Loznyica elkötelezettségéről: ekkor a harmincas évei közepén jár, több foglalkozást kipróbál, és sok országban nagyon alaposan körülnéz. Ifjúkori eszmélkedése egyébként olyan területeken folyik, amelyek azóta önálló országokká váltak: a mai Belorussziában született, Ukrajnában és Oroszországban járt iskolában… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.11.15 - tiszatáj

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ KÉPZŐMŰVÉSZ SZEGEDI KIÁLLÍTÁSA
Miklosovits a Tiszatáj Galéria falain egyedi műveket, főként tusrajzokat sorakoztatott föl. Ezek között találunk aprólékos mívességgel megdolgozott alkotásokat, nagyvonalúan, úgymond csuklóból feldobott vonalkölteményeket és lavírozott színes tus-festményeket is. Több grafikát gobelinszerű textúrával jelenített meg az alkotó, a finom vonalszövedékek szinte textil hatásúak. De érdekes, hogy a raszteres tónusokkal, térbeli illúziókat is sikerült kelteni s szoborszerű alakzatokat „faragni”… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő