Voyeur

Gyerekkoromban nagyon szerettem a tűzijátékot. Gondolom azért, mert hangos és fényes. Minden augusztus 19-én megnéztem a szüleimmel, később pedig a barátaimmal. Nem tévedés: 19-én. Törökszentmiklóson – ahol gyermekéveimet töltöttem – a mai napig az a szokás, hogy egy nappal hamarabb kezdődnek az Államalapítás Ünnepére rendezett programok, és a tűzijátékot is 19-én, este kilenckor láthatjuk. Az ok egyszerű: a városnak így van saját tűzijátéka, amit megtekinthetnek a lakosok, másnap pedig elmehetnek a megyeszékhely Szolnokra vagy Budapestre és láthatják az ottani programot is.

A tűzijáték mellett 20. a névnapi köszöntéseim napja is, mióta az eszemet tudom. Persze valójában decemberben tartom. Nem a király, hanem az első mártír után neveztek el – szoktam mondani az augusztusi köszöntések alkalmával. Jellemző – kapom a választ általában barátaimtól. Decemberben – a valódi névnapomon – negyed annyian köszöntenek, mint augusztusban.

Ma már nem szeretem a tűzijátékot. Gondolom azért, mert hangos és fényes. Nem rühellem, de nem is vágyom megnézni. Ez semmiképp nem az ünnepnek szól és nem is a tűzijátékok minőségéről mond el valamit – nincs azzal semmi baj –, jóval inkább rólam. Talán ha a gyermekemmel nézem majd, akkor újra megszeretem. Ettől függetlenül évről évre kisétálunk a feleségemmel minden augusztus 20-án a szegedi Belvárosi hídra.

Ilyenkor szoktam voyeurködni. (Elkerülhetném a szókép nehézkességét, ha kukkolást írnék, de az inkompetens ember is jobban szereti, ha államtitkárnak szólítják.) Míg az emberek a tűzijátékot nézik, mind egy irányba fordulva, én az emberek arcát. Nemre és korra való tekintet nélkül, mindig azokét, akik őszintén belefeledkeznek az égi történések szemlélésébe.

Érdemes figyelni őket. Nyugodt derű rendezi a vonásaikat. A vigyor vagy a komolyság eltűnik az arcokról és valódi, általában halvány, de azért jelenlévő mosoly veszi át a helyét. A tekintet nyitott, hogy mindent befogadjon. A koncentráció feszültsége hiányzik, csak természetes figyelem van. Szerintem ez lehet az arc alapállapota. Nagyon szeretném szentimentalizmus nélkül leírni: megszépülnek az emberek ilyenkor. Nem szoborszerű szépség ez, hanem emberszerű. A hétköznapokban a legritkább esetekben fordul elő, hogy ilyen különleges látványnak legyünk tanúi.

Még a tűzijáték vége előtt befejezem az emberek szemlélését. Több oka is van, hogy miért. Egy idő elteltével már valahogy nem tűnik helyesnek, hogy anélkül figyelem őket, hogy tudatában volnának, arcuk ki van téve a tekintetemnek. Másrészt durva indiszkréciónak tűnik a maszkjukat vesztett arcok meztelenségét szemlélni. Harmadrészt pedig nem szeretnék a tanúja lenni annak a néhány másodpercnek, amikor újra elfedik ezt a meztelenséget és a hétköznapi tudat visszaveszi a hatalmat.

Feleségemmel kézen fogva hazasétálunk. Azon kapom magam, hogy én is úgy mosolygok, ahogyan ők.

Szabó István Zoltán (Steve)