(DÍZEL BOGARAI)
Sokat gondoltam arra, hogy Dízel, a dobosunk, valójában tömeggyilkos, vagy ilyesmi. Az a szelíd, kicsit fogyatékos srác, aki az egyik orrlyukán feldugja a drótot, a másikon kihúzza és élvezi, hogy mindenki kiröhögi a kocsmában, a csajok meg elájulnak, pontosabban leájulnak a kocsmapadlóra, valójában embereket darabol a garázsban, már amikor éppen nem próbálunk ott. Túl szelíd volt, azért gondoltam ezt. Mert a túl szelíd emberek mindig gyanúsak. Aki hatványozottan szelíd, az hatalmas poklokat fojt el vagy le, nagy példamutató magánpoklokat, amelyek aztán szétzúzzák, pozdorjává törik a személyiségét, és elkezdi a darabolást, először legyekkel, meg bogarakkal. Néha saját testét csonkítja meg, kicsit a lelkifurdalás miatt, de csak annyira, amit még meg lehet magyarázni, majd jönnek az emberek. Ilyeneket gondoltam szegényről, miközben énekeltem, hogy a büdös picsába mindenkivel, meg ha részegnek nézik az embert, mindjárt tántorogni kezd, ne röhögj a pofámba, mert a fejedbe verek. Garfield írta, pont olyan idétlen volt, mint a Garfield abban az időben, de az volt az egyik sikerszámunk, tehát nem daraboltattam fel Garfield-ot Dízelllel gondolatban, inkább kerestem a vércseppeket, béldarabokat, hűvös szemgolyó-széleket a garázs zegzugaiban. Találtam is nyomokat, de mindig volt rá válasz, nyúl csirke, anyám megvágta az ujját, ilyenek. A taktusok között persze gondoltam arra is, hogy mi van akkor, ha ezek a megölt állatok és emberek, valahogy lélekhálót fonnak szépen sorozatgyilkosunk köré és csendben megfojtják, amikor már elég a darabolásból, mert eljön a pillanat, hogy elég. És nagyon elkezdtem aggódni Dízel életéért, hiszen én csináltam belőle sorozatgyilkost a fantáziámmal, és mi van, ha akkor is szövik a lélekhálót a képzeletbeli pókok, tücskök, emberek Akkor éreztem először, hogy takarékosan kell bánni a teremtő fantáziával. Itt legyen egy lemenet, itt egy meg sok cin, és a tamokat jobban üssed, gyerek. Jött, mit jött, rohant ki a Dízel nagymamája a garázsba kéthetente, hogy milyen undorító szövegeket ordibálok a mikrofonba, és hogy ki írta ezeket, meg azonnal hagyjuk abba, nem áll tőle össze rendesesen a panír a rántott húson, nem is beszélve a szomszédok, valamint a fél utca esztétikai érzékének megkarcolásától. Tudhattam volna, hogy te írod ezeket, zörgött az arcomba, látszik rajtad, hogy elvált szülők gyereke vagy, ott van a szemedben, meg, ahogy jár-kelsz itt, mint valami igazgató. A vasútállomásra bandukolva aztán nézegettem, hogy milyen rajzolatot adnak ki a lépéseim a járdán, semmi komoly: Kismedve, Nagymedve, Göncöl-szekér, meg Dalí bajusza, ilyeneket láttam, de semmi elvált szülőket, azt nem. Mondjuk a ritmusában volt valami hiányos Családi kör- motívum, az igaz. Hazamentem és anyám mondta, hogy semmi se lesz ebből a zenekarosdiból, csak az időt veszi el a tanulástól, meg amúgy is mindenki tudja az utcában, (!) hogy teljesen tehetségtelen vagyok mindenhez, meg ami a mindenen túl van, na, ahhoz aztán végképp. Már nem csodálkoztam, hogy a lépteimből is kitűnik a szülői szeretet hiánya, vaskosan kitűnt, kicsit vaskosabban, mint a strong-os népi panír a vastag malachúson. Aztán előkotortam Nietzschét, olvasgattam, míg anyám tolta a hardcore-t a konyhaközépen. Akár egy szektaelnök, húzta maga köré a romboló mentális köröket, ő nem egy körrel dolgozott, annyira mestere volt ennek, hogy több ilye is a magáénak tudhatott, ami azért nagy teljesítmény. Egy normális ember már rég szétesett, szétrobbant volna tőle.
Sopotnik Zoltán
