Játék a metróban

HÁRY JÁNOS

Nem tudom, a sok ezer nézőből hányan jöttek a Háry előadására Gerard Depardieu közvetlen szemrevételezéséért, de az biztos, hogy a tapsrendnél Bodrogi vitte el a pálmát.

A Szegedi Szabadtéri színpadán a kettős szerepet játszó Bodrogi Gyula – a jelmeztervező humorának köszönhetően – először egy sarkvidéki prémvadász képében jelent meg a zord téli oldalon álló burkus silbak szerepében, ez is helyes jelenet volt, pláne, hogy a sorompó túloldalát őrző magyar silbakot Szabó Győző játszotta a saját nevén (lévén névtelen figura a hivatalos szereposztásban). A sziporkaorgia azonban a másik szerepében, Császárnak öltözve zúdult ránk, amikor még egy halvány Süsü utalás is elillant a pódiumon – a közönség örömujjongásával kísérve –, aztán persze minden ment tovább.

Miféle Háry előadás ez – kérdezhetné a szabadtéri színház produkcióit nagy ívben elkerülő olvasó – amibe az ilyesfajta kiszólások is beleférnek? Szórakoztató – vágnánk rá, mert ugyan, szegedi vonatkozású szabad (avagy improvizatívnak tűnő) poénok máskor is elhangzanak e deszkákon, de ennyi emberközeli, szellemes bájosságot régen láttunk már itt.

És nem csak játékban és szövegben, de vizualitásban is, mert ugyan utóbbiban sem volt hiány eddig, de habostorta és habostorta között is zongorázni lehet a különbséget, s az eddigi tucat-giccsparádékkal szemben ez most nagyon is ízlett!

Béres Attila rendezése tele volt remek ötletekkel, amelyeket kollégái mind megfejeltek. Juronics Tamás nagyon ismeri ennek a színpadnak a koreográfiai teherbíró képességét, táncai és mozgástervei nagyvonalúak, hatásosak, mindamellett a Háry-fabula játékosságát (és pikantériáját) is érzékeltetők lettek. Cziegler Balázs díszlettervező egy hatalmas kártyavárat álmodott a színpadra, ami nagyon jól sikerült, mert önnön valójában épp csak beazonosítható volt, egyébként működésében és a változó helyszíneket érzékeltető funkcióiban szinte észrevétlen természetességgel teljesített. A koronát minderre Tihanyi Ildi jelmezei tették fel, aki bámulatos érzékkel öltöztette fel a főszereplőket és a statisztériát, ugyanis a könnyed eleganciát párosította a meseszerűvel, a jellemzőerővel, sőt a mai trenddel úgy, hogy közben a ruhák színpadi kompozíciót szervező feladatáról sem feledkezett meg.

Nehéz volt előre elképzelni, hogy egy Háry-előadásért lelkesedni is lehet. Hiszen a történet nagyjából közismert, de kit mozgat az ma meg? Néhány betétszám kötelező volt az iskolai énekórákon, ez se mindig jó ajánlólevél. Ráadásul „daljáték”, ami nem kimondottan az a műfaj, amire tömegek váltanak ész nélkül jegyet.

Nos, ezt minden bizonnyal tudják az alkotók is (persze kevésbé slampos megfogalmazásban), ezért kitaláltak egy keretjátékot, amitől elfogadhatóvá vált a fantasztikumokra épülő történetfüzér. Úgy döntöttek, Háry János kalandjait egy hihető figura, egy kedvesen bolondos, csöves öregúr meséli el a saját fantazmagóriáiként hasonló sorsú barátainak az éjszakai, kihalt metróállomáson – és így már mindjárt más!

Rögtön érthetővé vált a hideg nyitókép, a robotszerűen menetelő szürke tömeg, ám közben ámulva bámultuk a begördülő, élethű szerelvényt. Nem mondom, az első pillanatokban még nem voltunk teljesen megnyerve, de hamarosan igen, amikor Király Levente méltóságteljesen kilépett az egyik kocsiból. Ő volt az előkelő csöves, alias öreg Háry, aki költői fantáziájával még a kannás bort is márkás nedűvé tudta „feljavítani”. És az ő életszeretetének, roncsaiban is megőrzött emberi méltóságának hála, ettől kezdve mindent elhittünk, s olyan élvezettel merültünk el csodás világában, mint világító mellényes, kukákat gurigató hallgatósága.

Ahogy beszélni kezdett, (szó szerint is) kitárult a világ, a föld alatti sötétség fénylőbe váltott, s kezdetét vette a hihetetlen kalandok sora. Hogy kártyavár mindez? Talán igen. Hisz’ ezt sugallta a színpadkép s a jelenetek egymásutánisága, azon belül a kellékek és öltözékek mesés elrajzoltsága. De minden klappolt, mert mi is szürke és arctalan tömeg vagyunk, komolyak, sietők, örök időhiányban szenvedők, és most nem Brechtre jöttünk, hanem a nyári szabadtérire, és vevők vagyunk a legelemibb szimbólumokra.

Pláne, hogy mindez merész, de biztos ízléssel, továbbá jó adag iróniával megöntözve került a színpadra.

És persze rutinosan komédiázó, meggyőzően játszó, első osztályúan éneklő színészekkel. Homonnay Zsolt Háryja jó mozgású, deli legény, aki telve van energiával, Bordás Barbara Örzséje talpraesetten határozott, Bucsi Annamária Mária Lujzája korunk akaratos, trendi nője, Kalocsai Zsuzsa Császárnéja okosan szerető hitves. Gálvölgyi János Ebelasztinja csípőből hozott fondorlatos lüke, Bodrogi Gyula infantilis rosszcsonttá öregedett császára meg egyszerűen színházi ajándék.

Nos, ebbe a bravúrosan játszó-mókázó-éneklő népszerű csapatba csöppent a francia világsztár, akinek a második részben esedékes színre lépését igen körültekintően, szorgalmasan elszórt poénokkal és célzásokkal készítették elő a magyar kollégák. Most annak kellene következnie, hogy: és a hatás nem maradt el, de ez azért nem teljesen igaz, mert kissé elmaradozott, ugyanis a kedves óriásmackó, bár nagyon depardieu-ősen hörgött és morgott, a márkanév prezentálásán kívül csupán porhüvelyét tette a produkcióhoz.

Napóleon mondandóját (amiről néha úgy tűnt, nem egészen azonos a Deapardieu szájából kicsúszottakkal) egy dramaturgiailag jól kitalált figura fordította Zayzon Zsolt személyében, így tehát szövegileg is képben voltunk. Mondjuk, ennek a jelentősége amellett, hogy egy mozi ikon álldogál a szegedi színpadon, eltörpült, de végül is jól jött ki az egész.

Aztán a darab végére minden a helyére került, mert a spontán népítélet szerint nem ő lett a kedvenc, de neki lett kedvence: a tapsrend alatt ő is Bodrogit ölelte a keblére.

Ibos Éva

[nggallery id=425]