Évad után, évad előtt

SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ
Tartalmas operaévadot zárt az elmúlt szezonban a Szegedi Nemzeti Színház, és hasonlóan izgalmasnak ígérkezik a következő is. Érdemes számbavenni, hol tart most a társulat, és milyen helyet foglal el a magyar operajátszásban… – Márok Tamás írása

SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Tartalmas operaévadot zárt az elmúlt szezonban a Szegedi Nemzeti Színház, és hasonlóan izgalmasnak ígérkezik a következő is. Érdemes számbavenni, hol tart most a társulat, és milyen helyet foglal el a magyar operajátszásban.

A 2013/14-es szezonban 12 opera összesen 34 előadását élvezhette a közönség. Miskolcon és Győrött egyetlen darab került színre. Pécsett „másfél”, egy komplett és egy egyfelvonásos bemutató volt. Debrecenben három operát játszottak két estén: a Nabuccót, valamint, Vajda János két egyfelvonásosát. A szegedit ma a számok alapján nem lehet összehasonlítani más magyar városok operajátszásával. Ami az előadások színvonalát illeti, arról korábban az itt rendezett Armel Fesztiválokon, most budapesti a Primavera Fesztiválon a szerezhetett összehasonlító tapasztalatokat az érdeklődő publikum.

A 12 tavalyi Szegeden látható darabból 4 az Armel Operaverseny és Fesztiválra érkezett a városba, ezek csak egy-egy estén kerültek színre. Az ötödik versenyprodukció a színház saját Simon Boccanegrája volt, amelyet október 10-én, Giuseppe Verdi 200. születésnapján mutattak be. A bicentenáriumot a színház saját Verdi-fesztivállal ünnepelte. A Boccanegra mellett elővették a repertoáron lévő Traviatát és a Rigolettót, koncertszerűen mutatták be a Szegeden még nem játszott Luisa Millert. A Filharmónia koncertjén a Requiem csendült föl. A színház előcsarnokában Verdi emlékkiállítás volt látható, a Zeneművészeti Karon pedig egynapos tudományos konferenciát rendeztek a komponista művészetéről. Ide sorolható még a Classic Club Singers énekegyüttes koncertje, akik Verdi operarészleteket adtak elő könnyűzenei átiratokban. Az ötlet László Boldizsártól, a társulat vezető tenorjától származik. Az ünnepi választék rámutatott a szegedi opera másik megkülönböztető jegyére, hogy van repertoárja. Ezt most rajta kívül csak a budapesti Magyar Állami Operaház tudja fölmutatni. Ehhez a műsorhoz jön még az SZTE Zeneművészeti Kar ének szakosainak immár hagyományos vizsgaelőadása, amely ezúttal Tóth Péter Árgyélus királyfi című meseoperájának ősbemutatója volt. Májusban pedig szintén filharmóniai koncerten Kodály Háry Jánosának keresztmetszete hangzott el ugyancsak szegedi énekesekkel.

A széles kínálatot az teszi lehetővé, hogy az operajátszásnak és az operába járásnak a városban jelentős hagyománya van. Ezt Vaszy Viktor nevéhez szokás kötni, de ápolásában utódai, Pál Tamás, Oberfrank Géza, Gregor József, Molnár László és Oberfrank Péter is komoly érdemeket szereztek. A színház mostani igazgatója, Gyüdi Sándor karmester, egyben az operatagozat vezetője, aki a jelenleg első karmesteri rangban dolgozó Pál Tamással meghatározója a repertoár alakításának és az énekesek szerződtetésének. Budapest mellett egyedül Szegeden működik Operabarátok Egyesülete, amely civil hátteret biztosít a műfajnak. Ők is szerepet játszanak abban, hogy ennek a sok előadásnak van közönsége is.

img_1967

Nézzük mármost az előadások színvonalát! A Simon Boccanegra igazi érdekesség volt. Az 1881-ben milánói átdolgozott változatról ránk maradtak a díszlet-, és jelmeztervek, sőt a rendezői példány, a szcenográfiai leírás is. Pál Tamás ötlete volt, hogy készítsék el ennek az előadásnak a „remake”-jét. Az eredeti terveket Molnár Zsuzsa ültette át mai színpadra. A közönség jól fogadta az ötletet, a bemutatón például a tanácstermi jelenet díszlete nyíltszíni tapsot kapott, ami emberemlékezet óta nem fordult elő Szegeden. Az Armel két külföldi versenyzője csalódást keltett, a színház énekesei viszont kitűnően helytálltak. Az operatagozat jellemzője, hogy az utóbbi években szerződtetett tagjaiból és állandó vendégekből, valamint a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar végzős/végzett növendékeiből olyan társaság áll rendelkezésre, akikből a repertoár szinte bármely darabja kiosztható. Ráadásul a színházhoz kötődő énekesek egységes szemléletet is képviselnek. Miksch Adrienn Ameliaként formálásának összefogott eleganciájával, éneklésének poézisével hatott. Kónya Krisztina melegebb, puhább színnel énekelt. Réti Attila hangi, alkati és színészi adottságai pontosan illenek Paolo Albianihoz, jó napjain szuggesztíven énekli a körmönfont intrikust. Altorjay Tamástól viszont távol áll az az „észak fok, titok, idegenség”, ami Fiescót alkotja, ezért aztán hangjában csak időnként jelenik meg a „lidérces, mesze fény”, ami a figura nagyságát adhatná. Boncsér Gergely a fiatalság zabolátlan hangadásával énekelte a forrófejű Gabriele Adornót. László Boldizsár differenciáltabban formálta a szólamot. Nem mellesleg szerelmespárként két vonzó ifjú hölgyet, és két daliás fiatalembert láthattunk.

Pál Tamás rendezőként-átültetőként színvonalasan és sokrétűen elemzett, de az analízist nem mindig sikerült megfelelő színpadi cselekvésbe átültetni. Teljesen tradicionális előadás jött létre, semmi szokatlannal, elgondolkodtatóval, meglepővel nem találkozunk benne. Akadnak benne sutaságok (például Adorno többszöri föltámadása a tanácstermi jelentben, vagy a III. felvonásban Fiesco bénázása a kardjával), de hatásos effektusok is (ahogy Albiani mellől mindenki elhúzódik ugyanennek a képnek a végén).

A rekonstrukció arra nem terjedhetett ki, vajon a bemutató énekesei milyen stílben is adták elő a szerepeket. Azt alighanem nevetséges is volna ma lemásolni. A helyébe képzelt realista színjátszáshoz azonban Pál kevés konkrét támpontot adott a színpadiaknak. Ugyanakkor a rendezés lehetőséget adott néhány énekesnek, hogy szuggesztív alakítást fejlesszen ki. Kónya és László az utolsó, Erkel Színházi előadáson érték el legjobb formájukat. A címszereplő, Kelemen Zoltán hangjának szépsége, fölényes énektudása figurateremtő erővé vált. Romantikus hevülettel vettette bele magát drámába. Boccanegra pozitív alak, valószínűleg közelebb áll Kelemenhez, mint azok a bariton alakok, akiket leggyakrabban megformál. A tanácstermi képben elsöprő erejű énekléssel képviselte igazát, a hosszú haldoklási jelenetben pedig meghatóan veszítette el erejét. Ez a Simon Boccanegra előadás ihletettségével, megformáltságával, az énekes teljesítmények koncentráltságával a magyar operajátszás ünnepnapjai közé emelkedett.

A Verdi-sorozatban először hangzott föl Szegeden a Luisa Miller. A koncertszerű előadást Gyüdi Sándor vezényelte, biztos kézzel irányította az együttest. Nagyobbrészt a Boccanegra szereplői énekeltek. Miksch Luisaként is nagyszerű volt, László Boldizsár lassan melegedett bele, sajnos az áriájára még nem teljesen. A fináléban viszont forró szenvedéllyel dalolt. Kelemen nagy stílusbiztonsággal énekelte Millert. Altorjay Tamás Walter grófként meggyőzőbb volt, mint Fiescóként, jól érvényesült basszusának magas regisztere.

img_9284

Rossini Hamupipőkéjét a színház örökös rendezőasszisztense Toronykői Attila a Kisszínházban vitte színre. Sziporkázóan szellemes, andalítóan szórakoztató előadás kerekedett. A darabválasztás fő oka a még egyetemi hallgató Kálnay Zsófia volt, aki tavaly megnyerte a Simándy Énekversenyt. Azóta több kisebb-nagyobb szerepben állt helyt a szegedi deszkákon, s párhuzamosan A sevillai borbélyban bemutatkozott a Magyar Állami Operaházban is. Fő erényei a megejtő hangszín, a jó koloratúrkészség, a lehengerlő temperamentum. Ja, és még egy apróság: ha színpadon van, az ember nem tudja levenni róla a szemét. Az Isten is Hamupipőkének teremtette, bár azért Pál és Toronykői alaposan besegítettek a teremtés munkájába. Miközben játékos és könnyed, szeme rebbenésében ott az árva lány szívfájdító kiszolgáltatottsága. Ugyancsak felfedezésszámba ment Bognár Szabolcs ellenállhatatlanul öntudatos Dandinije, újrafelfedezésszámba pedig Kóbor Tamás, aki egy hangi krízis után könnyed futamaival és biztos C-ivel lepett meg. Évtizedekig Szegeden énekelt a világ legnagyobb buffója, és Don Magnifico egyik parádés szerepe volt. Nos, utódai nem akarják utánozni, de az örökségét büszkén veszik át: Kiss András és Cseh Antal hasonló komédiás kedvvel teszik a dolgukat, mint egykor Gregor József, éneklésük virtuóz, figurájuk szeretnivaló. A többiekről méltánytalanul csak annyit, hogy a két szereposztásnak alig akad gyönge pontja, a két házsártos nővér szerepében pedig négy fantasztikus karaktertű énekesnő lépett színre.

img_5451

A Hoffmann meséi az irodalom egyik legsokrétűbb darabja. Drámai, lírai, komikus, táncos, groteszk. Ebben a szegedi Offenbach-előadásban mérhetetlenül sok tehetség van fölhalmozva. A 11 szerep közül egyik sem tekinthető kicsinek, s két szereposztásban mindegyik megfelelő megformálóra akadt – s ez a 20 énekes szinte kivétel nélkül erősen kötődik a szegedi operához! A társulat vezető énekesei, Kónya Krisztina, László Boldizsár és Kelemen Zoltán ezúttal is főszerepekben csillognak, s ebben az évadban hozzájuk zárkózott föl Kálnay Zsófia, aki ezúttal Miklósként nyűgöz le hangjának bensőséges szépségével, megmagyarázhatatlan művészi vonzerejével. Egy másik Simándy-győztest, Szemere Zitát tavaly a szegediek emelték ki első szerepére, s Gildaként nyomban átütő diadalt aratott. Most Olympiaként tért vissza. A baba-áriát úgy énekli, mint ma nem sokan a világon. Háromvonalas asz-ig (!) kalandozó szédítő trillái egy Csala Zsuzsa kedélyével párosulnak, s a kombináció minden előadáson zúgó vastapsot eredményez. A züllött, ám szánandó költő alakjában Nyári Zoltán és László Boldizsár egymást inspirálták, a négyes baritonszerepnek legsötétebb pillanatiban a legjobb Réti, Dapertutto Tüköráriájában Kelemen nemcsak a reflektorok visszavert fényével, de felső G-ivel is elkápráztat. A két korábbi Ramiro herceg, Szerekován János és Kóbor Tamás ezúttal a négyes komikus tenorszerepben működik szórakoztatóan. Az ifjú baritontehetség, Bognár Szabolcs Nathanael és Spalanzani figurájában erősíti meg benyomásainkat tehetségét illetően, ugyanebben a szerepben a ma már inkább tanítással foglalkozó Andrejcsik István mutatja meg újra, hogy a zenedrámai tehetség nem avul. Juronics Tamás operarendezői pályáján újdonság volt, hogy ezúttal nem a díszlettel próbálta megrendeztetni a darabot. Nem is szokásos alkotótársát, Kentaurt hívta. A színház saját tervezőjétől, Molnár Zsuzsától szolid, függönyös hátteret rendelt, székekkel, asztalokkal. A színpadon kitűnően elrendez mindenkit, a látvány mindig arányos és szellős. Mélyebb lélektani elemzésekkel nem terheli nézőit, a színpadraállításban nincs semmi meglepő, a darab groteszk humora elsikkad, a katarzis habzása is fékezett.

dsc_0434

Az évad végén Rost Andrea lépett föl két estén a Pillangókisasszony címszerepében. Ő is rendszeres visszatérő, korábban Luciát és Mimit énekelte a színházban. A Pillangóban eredetileg Szegeden akart debütálni, aztán akkor mégsem vállalta. Mostani vendégjátéka az énekes alakítás kivételesen magas színvonalát hozta, amiben László és Kelemen méltó partnerei voltak. Érthető, hogy Rost Pillangóját sokan nem találják elég közvetlennek és magától értődőnek. De a hang szépsége, a szándék komolysága és a kidolgozottság magas színvonala elvitathatatlan. Egy tetszetős, izgalmatlan rendezésben.

A szegedi operatársulat városi operaházként működik. Méretében, működésében, az itt folyó műhelymunkában, tehetséggondozásban, az előadások színvonalában egyaránt komplex operaüzem. Gyüdi Sándor és Pál Tamás ütőképes alapgárdát építettek maguk köré, ki tag, ki állandó vendég. Jó szemmel és füllel válogatnak a fiatalok közül. Terhelik, de nem terhelik túl a tehetségeket. Működésük választ ad azokra a kérdésekre, amelyeket az úgynevezett vidéki operajátszással kapcsolatos nyílt levelében Bátki Fazekas Zoltán operaénekes nemrég fölvetett, hogy ugyanis vissza kell állítani az állandó operatársulatokat, állandó tagokkal. Nemleges választ. Ma egy-egy művész jogviszonya teljesen mellékes. A jelenlegi telekommunikációs és közlekedési viszonyok mellett sokkal könnyebb elérni, meghívni valakit, sokkal gyorsabban lehet utazni. A magyar operajátszó városokat autópálya-hálózat köti össze, Budapestet maximum két óra alatt el lehet érni bárhonnan. Nem a tagság a fontos, hanem tervezés, és a pontos egyeztetés. Sokkal magasabb színvonalat lehet biztosítani, ha vendégként mondjuk a legjobb magyar violetták, rigolettók, toscák, hoffmannok lépnek föl minden városban, mintha mindenből lenne egy közepes, vagy csak megfelelő „saját”. A vidéki operajátszó helyek többtagozatú színházak. A műfaj helyzetén, a zenés színház színvonalán azzal lehetne leginkább javítani, ha az operaelőadásokért plusz kormányzati támogatást kapnának a színházak elismerve, hogy egy opera előadása, zenekarral, énekkarral, esetleg tánckarral, lényegesen több pénzbe kerül, mint például egy 8-10 szereplős prózai darab.

Világosan látszik Szegeden a továbbfejlesztés fő feladata is: a színpadra állítások érdekessége, izgalma frissessége legtöbbször mögötte marad a zenei színvonalnak és az éneklés nívójának. Tegyük gyorsan hozzá: egész Magyarország híjával van a megfelelő színvonalú operarendezőknek. Érdeklődő, ám nem zeneértő prózai rendezők, vakmerő színészek, tízmilliókból blöffölők, messziről jött sokadrangú külföldiek, kifáradt egykori mesterek nem oldják meg ezt a problémát. A következő évadban Verdi Macbethjét Galgóczy Judit, Puccini Toscáját Anger Ferenc, Marco Tuttinónak Márai A gyertyák csonkig égnek című regényére írt operáját és a vele színre kerülő Donizetti egyfelvonásost Toronykői Attila állítja színre. Három szakképzett, tapasztalt operarendező, akik már Szegeden is számos sikert arattak. Megvan a remény, hogy a bemutatók színpadi megvalósítása méltó lesz a zeneihez.

„Dramma per musica.” Egyik sem megy a másik nélkül.

Márok Tamás

Kapcsolódó írásaink: