Perpetuum mobile
DOMOKOS JOHANNA: EXIL, ELIXÍR
Gyakori ihletforrás az egyén világbavetettségének tapasztalata, az igazán sehol, valamelyest mégis mindenütt otthonra találás képessége, a sokszorosan váltott másságban megteremthető egyensúlykeresés. A költő, irodalomkutató és fordító verseskötete a Pluralica és a Shiller kiadó közös gondozásában jelent meg […]
DOMOKOS JOHANNA: EXIL, ELIXÍR
Gyakori ihletforrás az egyén világbavetettségének tapasztalata, az igazán sehol, valamelyest mégis mindenütt otthonra találás képessége, a sokszorosan váltott másságban megteremthető egyensúlykeresés. A költő, irodalomkutató és fordító verseskötete a Pluralica és a Shiller kiadó közös gondozásában jelent meg.
Domokos Johanna Exil, elixír című kötete ezt a tematikát veszi alapul. A borítóról kiderül, a szerző az anyanyelvén kívül angol, finn, német, számi, román és török nyelveken beszél, számos helyen, Kolozsvár, Budapest, Helsinki, Berlin, Los Angeles városában élt hosszabb-rövidebb ideig.
A kötet a posztmodern nomadizmusból adódó nyereség és veszteség együttállásának absztrakt kifejezésére tesz merész kísérletet. Három nyelv, három kultúrkör összegződik; Kőműves Kelemen balladájának, Ingeborg Bachman Szimultán című novellájának és Charles C. Ebbets Lunchtime atop fényképének metszőpontja a háromnyelvű kötet, amelyben angol, német és magyar szövegegységek olykor egymást tükrözve, olykor folytatva helyezik új kontextusba a kultúrák közötti átjárhatóságot.
A globális sokszínűség megélésének lenyomata ez a sajátos montázs. Aa lírai én útnak indul, megfigyel, lejegyez, továbbáll, és erre szólítja fel olvasóját is. A kötet nyitásaképp kilendít a mozdulatlanságból – „go on”, zárásaképp a megkezdett út folytatására ösztönöz –„moving”, de egyaránt a folytonos állapotváltozás közbeni megfigyelést hangsúlyozza –„observe it”. A lírai utazó szükségszerűen nem csupán analizálja, hanem át is éli az utat, amely rögzítésébe nosztalgikus szentimentalizmust vegyít, épp annyira, hogy a lendületes versbeszéd hátterében egységes filozofikus szellemi tartalom húzódjon: „elárvultnak és megtaláltnak lenni úgy / hogy mindez fájó és jelentéktelen / és emberek vagyunk / s mikor elköltözünk / semmi sem mozdul” (Painful, insignificant 48.). A leíró jelleg nem jelent tárgyilagosságot, benyomások, pillanatnyi hangulatok átadására törekszik a lírai én: „költözések során vannak helyek / melyekbe beleragad a lélek/ és ezt csak utólag tudhatod/ mint némely szerelemmel félreértéssel /” (Formák, tartalom 68.).
Ez nem az az utazás, ahol van megérkezés, így haladunk tovább, a megszakítatlan mozgást a lapokon átfutó-kanyargó út szétválasztja, tördeli ugyanakkor összeköti, folytatólagossá teszi a szegmenseket. A vizuális kiegészítés nem függelék, vagy díszítőelem, a szöveg és a kép következetesen kommunikál egymással. Az örökös félutakon, az állandó változékonyságot – ugyanakkor átható bizonytalanságot – a szürke úttest felszínére írt sokszoros névváltoztatással érzékelteti: „and her name was giovanna, johanna, iohana, oana, iovanka, ivana, jane, janka, joanne, jean, joan, jeanne,” (20–22.). A születés sem egyszeri, hanem városok szerint testet öltő stáció, újabb és újabb átalakulások egy fázisa: „she was born after the flood in fog in szováta, székelyudvarhely, kolozsvár, szeged, budapest, istanbul, helsinki, oulu, berlin, los angeles, canberra, werther” (35–37.).
Az én tudatos, vagy kényszerű lebontását és újraépítését, valamint az én világhoz való viszonyának végtelenített változtathatóságát a lebontott részek újraillesztésének párhuzamával fejezi ki. Az örökös, körforgásszerűen váltakozó konstruktív, majd romboló attitűd, tudatos koncepció; a szerző következetesen, folytatólagosan szövi át sorait a felépíthetetlen építmény toposzával. Ezáltal a nyelv és identitás átszerkeszthetőségének lehetőségeit aknázza ki: „a tegnap a mával egyszerre lett / egyszerre változik egyszerre esik szét / wie groß milyen szét / magamra vett nagyságuk szétségük / súlya alatt / míg kezeket föl és le / szívtéglákat teszek-veszek” (Simultan, herz 50.). Déva várának motívumával összhangban az utószóban bemutatott amerikai fénykép is, az (ön)állapotmeghatározás átmeneti, bizonytalan, ingatag jellegére erősít rá. Charles C. Ebbets felvételén egy new york-i felhőkarcoló állványán ebédelnek nők és férfiak hatvankilenc emeltnyi mélység fölött, Ingeborg Bachman novellája pedig – mint írja a szerző – a soknyelvűség nullpont hatására figyelmeztette.
Az önkifejezésre visszatérően reflektál: „nem szólni akarok / hanem beszédben lenni / áramlani mint / fürge hegyi patak” (wechsel, rede 102.) Verseiben kúszik, hömpölyög, átfolyik, árad a szó központozás és formai kötöttség nélkül, elvétve alkalmazott rímekkel, mégis a sorok sajátos dinamikával lüktetnek. Redukált, tömör nyelvhasználata kedvez az akár távoli asszociációk összekapcsolásának, emellett a kötetre jellemző többértelműséghez a német szövegrészek esetében a kis- és nagybetű meg nem különböztetése is hozzájárul.
Nyelvi játékokban, többszörösen visszatérő motívumokban neoavantgárd megoldásokban bővelkedő műegész nehezen szegmentálható. A versek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, kétségtelenül egy nagyszabású koncepció részei, amelyek a multikulturális világ megélhetőségének határait boncolgatják, ugyanakkor az ebből fakadó feszültséget szemléltetik: „verselni idegen nyelven anyanyelvi írókkal / gyökereket ereszteni újabb és újabb helyeken / gyerekeket távoli világokkal összetartani / kulturális zónák miatt mindig jet legben lenni / csak lehetetlen helyzetek vannak / in my life” (Koan, ich 104.).
A világban benne éléssel együtt járó szüntelen formálódást a tér és idő átláthatatlansága miatt kudarcra ítélt emlékszövés esetlegességével fejezi ki: „hogy a szabadságnak és teremtésnek / erősebb legyen a képzelete /hogy az otthon továbbformázzon / és a távolban egészen szorosra költözz magaddal / hogy a lezárt múlt naponta átváltozzon / lett légyen: / exil / hogy ahol megszülettél/sohase haljál meg” (Exil, elixier 128.).
Formai töredezettsége ellenére egységes, összefüggő szövegegészt alkot a kötet, amelyben az utas fokozatos távolodik az ismerttől az ismeretlen felé, ennek megfelelően mosódnak össze a nyelvi határok is, „az ének kezdete im winter genau so / mint in summer” (Cricket, in summer 80.) az értés-megértés-nemértés koordinátarendszerében „a próbálkozás most állandó mérce / a próbálkozó mondás / a próbálkozó értés” (Gleich, gewicht 114.). Becsempészve némi önreflexivitást: „kézben/ kevésbé értett nyelven/ egy kötet (…) értetlenségével együtt / indul a gondolat / és ugyanannyira adok és kapok / mint amikor értem”.
A nyelvi korlátokra, az identitás mibenlétére rákérdező attitűd izgalmas, ugyanakkor a nyelvi és kulturális különbözőségeket vegyítő versbeszéd zavarba ejtő lehet az olvasó számára. A zűrzavaros világban a kapaszkodók utáni vágyódás mellett azonban a kötet felvillantja az ismeretlen felfedezésének sokrétű szépségét is, a végtelen útkereséssel társuló idegenség-érzeten túl, az örökös változásban rejlő otthont is.
Tóth Tünde
Megjelent a Tiszatáj 2014/6. számában