Perpetuum mobile

DOMOKOS JOHANNA: EXIL, ELIXÍR

Gyakori ihletforrás az egyén világbavetettségének tapasztalata, az igazán sehol, valamelyest mégis mindenütt otthonra találás képessége, a sokszorosan váltott másságban megteremthető egyensúlykeresés. A költő, irodalomkutató és fordító verseskötete a Pluralica és a Shiller kiadó közös gondozásában jelent meg.

Domokos Johanna Exil, elixír című kötete ezt a tematikát veszi alapul. A borítóról kiderül, a szerző az anyanyelvén kívül angol, finn, német, számi, román és török nyelveken beszél, számos helyen, Kolozsvár, Budapest, Helsinki, Berlin, Los Angeles városában élt hosszabb-rövidebb ideig.

A kötet a posztmodern nomadizmusból adódó nyereség és veszteség együttállásának absztrakt kifejezésére tesz merész kísérletet. Három nyelv, három kultúrkör összegződik; Kőműves Kelemen balladájának, Ingeborg Bachman Szimultán című novellájának és Charles C. Ebbets Lunchtime atop fényképének metszőpontja a háromnyelvű kötet, amelyben angol, német és magyar szövegegységek olykor egymást tükrözve, olykor folytatva helyezik új kontextusba a kultúrák közötti átjárhatóságot.

A globális sokszínűség megélésének lenyomata ez a sajátos montázs. Aa lírai én útnak indul, megfigyel, lejegyez, továbbáll, és erre szólítja fel olvasóját is. A kötet nyitásaképp kilendít a mozdulatlanságból – „go on”, zárásaképp a megkezdett út folytatására ösztönöz –„moving”, de egyaránt a folytonos állapotváltozás közbeni megfigyelést hangsúlyozza –„observe it”. A lírai utazó szükségszerűen nem csupán analizálja, hanem át is éli az utat, amely rögzítésébe nosztalgikus szentimentalizmust vegyít, épp annyira, hogy a lendületes versbeszéd hátterében egységes filozofikus szellemi tartalom húzódjon: „elárvultnak és megtaláltnak lenni úgy / hogy mindez fájó és jelentéktelen / és emberek vagyunk / s mikor elköltözünk / semmi sem mozdul” (Painful, insignificant 48.). A leíró jelleg nem jelent tárgyilagosságot, benyomások, pillanatnyi hangulatok átadására törekszik a lírai én: „költözések során vannak helyek / melyekbe beleragad a lélek/ és ezt csak utólag tudhatod/ mint némely szerelemmel félreértéssel /” (Formák, tartalom 68.).

Ez nem az az utazás, ahol van megérkezés, így haladunk tovább, a megszakítatlan mozgást a lapokon átfutó-kanyargó út szétválasztja, tördeli ugyanakkor összeköti, folytatólagossá teszi a szegmenseket. A vizuális kiegészítés nem függelék, vagy díszítőelem, a szöveg és a kép következetesen kommunikál egymással. Az örökös félutakon, az állandó változékonyságot – ugyanakkor átható bizonytalanságot – a szürke úttest felszínére írt sokszoros névváltoztatással érzékelteti: „and her name was giovanna, johanna, iohana, oana, iovanka, ivana, jane, janka, joanne, jean, joan, jeanne,” (20–22.). A születés sem egyszeri, hanem városok szerint testet öltő stáció, újabb és újabb átalakulások egy fázisa: „she was born after the flood in fog in szováta, székely­udvarhely, kolozsvár, szeged, budapest, istanbul, helsinki, oulu, berlin, los angeles, canberra, werther” (35–37.).

Az én tudatos, vagy kényszerű lebontását és újraépítését, valamint az én világhoz való viszonyának végtelenített változtathatóságát a lebontott részek újraillesztésének párhuzamával fejezi ki. Az örökös, körforgásszerűen váltakozó konstruktív, majd romboló attitűd, tudatos koncepció; a szerző következetesen, folytatólagosan szövi át sorait a felépíthetetlen építmény toposzával. Ezáltal a nyelv és identitás átszerkeszthetőségének lehetőségeit aknázza ki: „a tegnap a mával egyszerre lett / egyszerre változik egyszerre esik szét / wie groß milyen szét / magamra vett nagyságuk szétségük / súlya alatt / míg kezeket föl és le / szívtéglákat teszek-veszek” (Simultan, herz 50.). Déva várának motívumával összhangban az utószóban bemutatott amerikai fénykép is, az (ön)állapotmeghatározás átmeneti, bizonytalan, ingatag jellegére erősít rá. Charles C. Ebbets felvételén egy new york-i felhőkarcoló állványán ebédelnek nők és férfiak hatvankilenc emeltnyi mélység fölött, Ingeborg Bachman novellája pedig – mint írja a szerző – a soknyelvűség nullpont hatására figyelmeztette.

Az önkifejezésre visszatérően reflektál: „nem szólni akarok / hanem beszédben lenni / áramlani mint / fürge hegyi patak” (wechsel, rede 102.) Verseiben kúszik, hömpölyög, átfolyik, árad a szó központozás és formai kötöttség nélkül, elvétve alkalmazott rímekkel, mégis a sorok sajátos dinamikával lüktetnek. Redukált, tömör nyelvhasználata kedvez az akár távoli asszociációk összekapcsolásának, emellett a kötetre jellemző többértelműséghez a német szövegrészek esetében a kis- és nagybetű meg nem különböztetése is hozzájárul.

Nyelvi játékokban, többszörösen visszatérő motívumokban neoavantgárd megoldásokban bővelkedő műegész nehezen szegmentálható. A versek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, kétségtelenül egy nagyszabású koncepció részei, amelyek a multikulturális világ megélhetőségének határait boncolgatják, ugyanakkor az ebből fakadó feszültséget szemléltetik: „verselni idegen nyelven anyanyelvi írókkal / gyökereket ereszteni újabb és újabb helyeken / gyerekeket távoli világokkal összetartani / kulturális zónák miatt mindig jet legben lenni / csak lehetetlen helyzetek vannak / in my life” (Koan, ich 104.).

A világban benne éléssel együtt járó szüntelen formálódást a tér és idő átláthatatlansága miatt kudarcra ítélt emlékszövés esetlegességével fejezi ki: „hogy a szabadságnak és teremtésnek / erősebb legyen a képzelete /hogy az otthon továbbformázzon / és a távolban egészen szorosra költözz magaddal / hogy a lezárt múlt naponta átváltozzon / lett légyen: / exil / hogy ahol megszülettél/sohase haljál meg” (Exil, elixier 128.).

Formai töredezettsége ellenére egységes, összefüggő szövegegészt alkot a kötet, amelyben az utas fokozatos távolodik az ismerttől az ismeretlen felé, ennek megfelelően mosódnak össze a nyelvi határok is, „az ének kezdete im winter genau so / mint in summer” (Cricket, in summer 80.) az értés-megértés-nemértés koordinátarendszerében „a próbálkozás most állandó mérce / a próbálkozó mondás / a próbálkozó értés” (Gleich, gewicht 114.). Becsempészve némi önreflexivitást: „kézben/ kevésbé értett nyelven/ egy kötet (…) értetlenségével együtt / indul a gondolat / és ugyanannyira adok és kapok / mint amikor értem”.

A nyelvi korlátokra, az identitás mibenlétére rákérdező attitűd izgalmas, ugyanakkor a nyelvi és kulturális különbözőségeket vegyítő versbeszéd zavarba ejtő lehet az olvasó számára. A zűrzavaros világban a kapaszkodók utáni vágyódás mellett azonban a kötet felvillantja az ismeretlen felfedezésének sokrétű szépségét is, a végtelen útkereséssel társuló idegenség-érzeten túl, az örökös változásban rejlő otthont is.

 Tóth Tünde

Megjelent a Tiszatáj 2014/6. számában