A Bébi-boom hadművelet

VINKO BREŠAN: A PAP GYERMEKEI

Vinko Brešan legújabb filmjében egy horvát pap a születés­szabá­lyo­zás úgyszólván unortodox formáját találja fel: a gyermekszaporulat érdekében kilyukasztja az óvszereket. A komikus alapszituáció két­ség­te­le­nül szórakoztató, könnyed nyári vígjátékot ígér, a délszláv há­ború és a Tuđman-éra nacionalista politikája felől nézvést azon­ban a film erősen kikezdi a nemzeti ideológia tabuvá tett kérdéseit – humorral a szubverzió is könnyebben befogadható. A pap gyermekei (Sve­će­ni­kova djeca) július 17-től látható a magyar mozikban.

Úgy tűnik, Vinko Brešan nem képes szabadulni a névtelen kis dalmát sziget krono­topo­szától. Itt játszódik a délszláv háborún ironizáló Hogyan kezdődött el a háború (Kako je počeo rat na mom otoku. 1996) című fekete komédiája, valamint a turizmus fellendítésének speciális módját taglaló Tito marsall szelleme (Maršal. 1999) című filmje. A pap gyerme­keiben, melynek tér- és időbeli koordinátáit szintén egy mediterrán sziget adja, a horvát rendező korábbi munkáihoz hasonlóan vígjátéki formában támadja meg a „szent“ témákat, ezúttal a katolikus egyház és a szexualitás kényes viszonyát.

A komédia alapszituációját az jelenti, hogy a helybeli trafikos, Petar (Nikša Butijer) gyónása során azt állítja Fabijan atyának (Krešimir Mikić), hogy megöli az embereket, amiért boltjá­ban óvszereket árul. A pap, miután arról elmélkedik, hogy bűn-e a kotongumik eladása, úgy dönt, hogy kiszurkálja azokat, és ezzel felforgatja a csendes dalmát sziget lassan csordogáló életét. Ez a groteszk kiinduló helyzet kétségtelenül számos lehetőséget kínál fel humorfor­rásként, és látszólag könnyed, szórakoztató közönségfilmmé teszi Vinko Brešan munkáját. Legalábbis ezt a fesztelen nyári vígjátéki jelleget sugalmazza a magyar forgalmazó azzal, hogy a nyár közepére időzítette a film hazai premierjét. A pap gyermekeinek humoros fel­színe alatt azonban súlyosabb kérdések rejtőznek, a film a nemzeti ideológia egyes kérdéseit deszakralizálja és parodizálja, és a kilencvenes évek úgynevezett „államépítő filmjeivel” (državotvorni film) szemben határozza meg magát, ami a Tuđman-éra felől nézve nyer jelentőséget.

Franjo Tuđman egykori horvát elnök nacionalista, autoriter rendszere ugyanis erősen ultra­konzervatív eszmékre, azon belül is a patriarchális ideológiára és a katolicizmusra támasz­kodott. Utóbbi ebben a miliőben nagyrészt nemzeti jelleget öltött, amennyiben azt jelentet­te, hogy nem vagyunk ortodoxok, azaz szerbek. Ez a nacionalista ideológia kényszerítette emigrációba Dubravka Ugrešić írónőt is, miután „hazafiatlansággal” meg „idegenszívűség­gel” vádolták. A kilencvenes évek államilag támogatott horvát filmjének domináns irány­zata is ezt a katolicizmusra támaszkodó, gyakran idegenellenes és vas­kala­pos felfogást rep­re­zentálta, leegyszerűsített konfliktusokkal, fekete-fehér karakterekkel, a horvát nép áldo­zat­ként  való bemutatásával, és természetesen propagandisztikus hang­szere­lés­sel. Tuđ­man 1999-es halála és rendszerének emlékké válása után a horvát film tematikája színesebb, prob­léma­érzékenysége kifinomultabb lett, és sorra kezdte döntögetni a tabukat a leszbikus pár­kap­csolatoktól a háborús felelősségig. Élesen elhatárolva ezt az érát és mozgalmat a ko­ráb­bitól, a horvát filmtörténész és forgatókönyvíró Ivo Škrabalo a 2000-es évek hete­ro­gé­nebb, gyak­ran demitologizáló filmművészetét „új horvát filmnek” keresztelte el.

Az „új horvát filmnek” ebbe a politikai-kulturális kontextusába illeszkedik A pap gyerme­kei, amely szórakoztató csomagolásban a horvát nacionalizmust, annak egyházi szövetsége­seit és a katolikus képmutatást támadja meg. Noha a filmben nincs nyíltan kimondva, de a kilencvenes években a domináns horvát ideológia szerint a gyermekvállalás úgyszólván et(n)ikai kérdésnek számított, szó szerinti és átvitt értelemben is a horvát újjászületést szol­gálta. Azáltal, hogy a filmbeli Fabijan atya kilyukasztja az óvszereket, hogy ezzel növelje a születendő gyermeket számát, Vinko Brešan azt a gondolatot kritizálja, amely a gyermek­vállalást kizárólag a népességnövekedés „hazafias cselekedetének”, egyfajta nemzetépítő had­­műveletnek látja (hogy az erőszak és a szexualitás makavejevi összefüggésére ne is utal­jak). Nem nehéz felfedezni a párhuzamot Ceauşescu Romániájával, ahol is az 1966-ban ki­adott nevezetes 770-es rendelet (ti. az abortusz betiltása) hasonló demográfiai célokat szol­gált, de szörnyű következményekhez vezetett (lásd ehhez például a román Christian Mun­giu 4 hó­nap, 3 hét, 2 nap című újhullámos filmjét). A pap gyermekeiben a horvát rendező filmje is hasonló irányba vezeti tovább a cselekményét, amikor Fabijan atyát lelkiismeret-furdalás gyötri, és ráébred a bébi-boom nem várt következményeire, amivel a film tónusa is egyre komorabbá válik.

De nemcsak a horvát újjászületés ideológiája kapja meg a magáét, Brešan a hipokrita egyhá­zi hozzáállást és a horvát xenofóbiát is parodizálja. Az egyház pedofília-botrányaira rímel, hogy a katolikus feljebbvalónak, amikor puccos hajóján látogatásra érkezik a szigetre, csak az számít, hogy Don Fabijan lehetőleg ne fiatalkorúakkal kerüljön szexuális kap­cso­latba, de csak azért ne, mert azt nehéz eltussolni. Az idegengyűlölet elé a film Marin, a gyógyszerész (Dražen Kühn) alakjával állít görbe tükröt, aki a pap szövetségese lesz, és a patikában titok­ban vitaminokat kezd el árulni fogamzásgátló pirulák helyett. Marin karak­tere a háborús traumából fakadó xenofóbiát, mi több fajvédő ideológiát reprezentálja, amennyiben számá­ra a horvát repatriálás azért fontos, hogy az országot ne a muszlimok és az ortodoxok foglal­ják el, mintegy felújítva ezzel „a gyermekek keresztes hadjáratát”. Ebbéli disztópiáját, neve­zetesen a multietnikus és multikulturális országtól való félelmét mutatja az a komikus álombetét, amelyben afroamerikaiak táncolnak horvát dalokra albán népviseletben.

Mindazonáltal Vinko Brešan filmje nem képes végig egységesen fenntartani a groteszk hangvételt, a vígjáték műfaji mintázatait sem, és műve komédiából drámává alakul át, ahe­lyett, hogy egyensúlyozna az ellentétek határán. A pap gyermekeinek kezdeti dinamikája lelassul, cselekménye elnehezül, humora elkomorul. Amikor a kerettörténetben az idősödő, beteg papot látjuk, melynek alapján a film címe akár Meggyónom is lehetne, az a potenciá­lis nemzeti önvizsgálatot is allegorizálhatná. Az utolsó képkockák azonban a bevallott bűn alóli feloldozás helyett inkább a pesszimista végkicsengés felé mutatnak, mivel ebben a jele­netben egy új, fiatal papot és egy idősebb gyóntató papot hasonló szituációban látunk, mint ahogyan a film elején láttuk Fabijant és Petart. Ez azt a Bibó-féle „ördögi körforgást”, a vál­tozatlanságot sugallja, miszerint Közép-Európában – és a Balkánon – többször is lehet, és szokás is, ugyanabba a folyóba lépni.

Gerencsér Péter

A pap gyermekei (Svećenikova djeca)

Rendezte: Vinko Brešan

2013, 93 perc
Horvát-szerb vígjáték
Interfilm – Zillion Film