Neoplanta és Koltai Róbert

SÉTÁLJUNK KICSIT A TISZA PARTJÁN, NÉZZÜK MIT HOZ,
MIT VISZ A VÍZ

Nyári napnak alkonyulatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

(Petőfi Sándor: Tiszánál – részlet)

Ahogy a szegedi (kis) szabadtérin látott Ŝvejk-előadás sokféle színházi hatáselemmel operál, úgy az Újvidéki Magyar Színház vendégjátékában a Szegedi Nemzeti Színház kamaraszín-házában előadott, sokszorosan díjnyertes Neoplanta című előadás éppen ellenkezőleg: minimális eszközöket használ. Hagyományos díszlet nincs, a puritán színen egy hosszú asztal, tízegynéhány, egyforma szék. Megafonok és mikrofonok, feliratos táblák, zászlók. Hangszórózene, és persze, fény. No meg tizenegy játszó, szinte végig a színtelen színen. És a háttérben – minden effekt, mozdulat, hangsúly mögött – a láthatatlan, erőskezű rendező: Urbán András. Mögötte pedig – vagy talán mellette – a szerző: Végel László. Tár­sa­sá­guk­ban a dramaturg: Gyarmati Kata.

Végel László Neoplanta című regénye szolgál az előadás alapjául, vagy mondjuk inkább: referencia pontjaként. Aki a regény történéseit, hősei karaktereinek hű megjelenítését várná az előadástól – mint én tettem a Ŝvejk esetében – e tekintetben csalódna. Urbán – akit manapság sokan Szerbia legjobb színházi rendezőjének tartanak – akárcsak más, irodalmi ihletésű előadásaiban – igencsak tiszteletlenül nyúl a fel- és kihasznált szerzők eredeti műveihez. Ő is ahhoz a rendezői iskolához tartozik, amelynek tanítása szerint a rendező BÁRMIT megtehet az eredetileg is színházi előadásra szánt, vagy csak úgy „talált” más műfajú művel, szöveggel: bővítheti, csonkolhatja, kifordíthatja, elvetheti. (Megszüntetve megőrizni – emlékszünk? Vulgármarxista terminológia.) Én a magam részéről nem értek egyet ezzel a rendezői felfogással. Szerzői minőségemben mindig fájdalmasan érint a darabjaim ilyen-olyan megváltoztatása, rendezőként már inkább megértem az efféle attitűdöt, bár a magam részéről igyekszem megmaradni az általam rendezett darabok értelmezéséből fakadó, minimális szöveg- vagy struktúraváltoztatásnál. Ilyesmit mindig pirulva teszek, tudom, hogy az esetek túlnyomó részében változtatás iránti igényeim nem a szerző, hanem az én hiányosságaimból fakadnak.

Urbán esetében más a helyzet. Általam látott előadásai öntörvényű, saját színházi alkotások, előadásainak címe is mindig jelzi ezt. Mostani előadásának plakátján a cím előtt nincs szerző feltüntetve, a cím alatt viszont ez a sor áll:

A produkció Végel László azonos című regényének felhasználásával jött létre,
és valós életünk inspirálta

Miről szól a Nepolanta?

Idézzük Végel László a Noran Libro kiadónál megjelent regényének fülszövegét:

„1748-ban összefogtak a németek, a szerbek, a magyarok, a zsidók, az örmények meg a többi itt élő nemzetiség, összekaparták megspórolt pénzüket, bankkölcsönöket vettek fel, hogy Mária Terézia császárnőtől megvásárolják a szabad királyi város címet. A császárnő megkérdezte, mi a neve a városuknak, mire az alapító atyák töredelmesen bevallották, hogy nincs neve. Felkérték őfelségét, legyen városuk keresztanyja. A császárnő elővette aranypennáját, és gyöngybetűkkel írta a latin nyelvű alapító okiratra: Legyen a neve Neoplanta, és minden nép nevezze a saját nyelvén. Éljenek békében, szeressék egymást, ez a soknemzetiségű város legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének. Eltelt több mint 250 év. Neoplanta (magyarul Újvidék) népei azóta folyamatosan gyilkolják egymást.”

Erről szól Végel regénye az író prózanyelvén, és erről szól az előadás is a színház – Urbán András által anyanyelvi szinten beszélt változatának – formanyelvén. Az előadás (mondjuk így:) „eszmeisége”, akarata, „mondandója” erős, vérszerinti rokonságban van a próza­szer­ző­jé­vel, formaisága, ízlése eltérő. Végel „hagyományos” prózát ír, Urbán színháza maximum a hatvanas évek egyetemi- és amatőr színjátszói „hagyományaira” utal, és látványosan szakít a színházi teoretikusok által meghaladandónak ítélt, úgynevezett „realista” szín­ját­szási móddal. Nem kedveli a történetmesélést, darabjaiban (általában) nincs hagyományos értelemben vett „cselekmény”, „drámai végkifejlet” vagy éppen „jellemfejlődés”. Talán azt mondhatnám, hogy a „politikai” és a „szakrális” színház sajátos ötvözetén munkálkodik, mégpedig jelentős szakmai- és komoly közönségsikerrel a saját színházának tekinthető szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Mit is takar ez a Nepolanta esetében, amelyet az Újvidéki Magyar Színházban vendégrendezőként jegyez. (Valamint övé a „koncepció” és a díszlet (szerényebben: játéktér) is?

Az előadásban elhangzó szövegek nyolcvan százaléka eredeti Végel-szöveg. Igaz, hogy a prózamondatok java más kontextusba helyezve hangzik el mint a regényben, igaz, hogy a könyvben bőven kifejtett jeneteknek sokszor csak csírái maradnak az előadásban, igaz, hogy a prózamű erős karakterei csak egy-egy villanásra válnak felismerhetővé – és az előadás mégis arról szól, amiről Végel regénye.

Arról, hogyan pusztítjuk egymást. Örökké „revansot veszünk”. Rövidlátó szemünkkel hibásan észlelt, pillanatnyi érdekeink szerint cselekszünk. Nem tisztelünk semmit és senkit, csak önmagunkat. Hajlamosak vagyunk adandó esetben legyilkolni a szomszédunkat. Szerbek vagyunk, románok vagyunk, magyarok vagyunk, zsidók vagyunk. Ha netán egy külső erő – jelesül Tito Jugoszlávia-álmának fegyveresei – időlegesen képes megfékezni öldöklő ösztöneinket, a szorítás elmúltával AZONNAL egymásnak esünk, mintha egy homályos eredetű, de annál élénkebben (fel)támadó vérbosszú mindent felülíró parancsának engedelmeskednénk, miközben – persze – europerként elítéljük az ilyesmit.

Szépapáink szépapjainak idején épp úgy, mint ma – vagy holnap.

Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

(Szép Ernő: Tiszapart – részlet)

Az előadás fenti eszmei zanza-kivonata szerint ez így egy értelemre, lélekre, érzésekre egyaránt ható vezércikk lényege is lehetne. Van is az előadásban valami efféle, vezércikk-szerűség – amiként minden Urbán-előadásban jelen van a humanista lélekjavító szándéktól fűtött politikum, másként mondva: egy nagyon a máról, nagyon a mának szóló beszélői attitűd. Ettől még a színház ócska is lehetne. De nem az. Erő, vibráló vitalitás, sugárzó jelenlét teszi az előadást hitelessé, hatásossá. A Neoplanta nem olyan hatásos, nem olyan meggyőző, nem olyan hiteles, mint Urbánnak általam látott korábbi, lényegesen kevesebb (és nagyszerű!) színésszel megvalósuló előadásai. Nem tudom, azért-e, mert ezúttal javarészt nem saját neveltjeivel dolgozik, vagy azért-e, mert a sok-sok rövid jelenetre aprózódó előadásban játszó kollégáknak nincs elég terük, idejük saját képességeik teljesebb kifejtésére. A közönségnek pedig nincs lehetősége egy-egy játszó személyiségének mélyebb megismerésére, nem ŝkerülhet a színész esetleg létező „bűvkörébe”, mivel a színművészek alighogy belépnek egy-egy hagyományosan (is) értelmezhető jelenetbe, az már véget is ér. Ugyanakkor az egész sodró lendületű, fegyelmezett, puritán formanyelvét soha el nem hagyó előadás mégis mélyebben érinti a nézőt, mint akár a legnagyobb tehetséggel megírt, bármilyen lázító vezércikk.

Ó, Tisza-parti holdas éj, te mély,
Szívembe csöndet és békét zenélj.

Szödd át ezüsttel rajta a borút,
Feledjen el világot s háborút! 

(Juhász Gyula: Megint a Tiszánál – részlet)

Minden Urbán-előadásban fontos hatáselem az emberi test. A mezítelenség (vagy félmeztelenség) szexuális kisugárzásán túl az Urbán-színpadon megjelenő, gyakran erős fizikai aktivitásra késztetett emberi testek látványa már-már a törzsi beavatási szertartások atrocitásait idézik, és különös paradoxonként a színház szakrális voltát hangsúlyozzák.

„És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.”

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

(Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán – részlet)

Az előadás(ok) másnapján, szombat déli két órára(!) hirdetett közönségtalálkozót több, mint negyven érdeklődő tisztelte meg érdeklődő jelenlétével. A gyalázat-tévéből ismerhető B. Krisztiánnal nyilván százak szerettek volna találkozni a Belvárosi Moziban, de ez a negyvenes szám figyelmeztetően és örvendetesen jelzi: Szegeden van igény az efféle, nagyon a mának szóló, harcos és karcos színházra is. A beszélgetést a Thealter Fesztivál lelkes és minden tekintetben felkészült szervezője és gazdája, Balog József vezette. Kérdező volt még Orcsik Roland költő és irodalomtörténész. Végel László – első ránézésre úgy fest, mint egy nyugdíjas kertészmérnök – lefegyverző vehemenciával, a kisebbségek együttélésének egyetemi tudoraként, megélt tapasztalatokkal, komoly, európai gondolkodóhoz illő, csöndes, megengedő fölénnyel beszélt a könyvéről, a darabról, a történelemről… Gyarmati Kata dramaturg az előadás létrejöttének műhelytitkairól mesélt érdekesen és szerényen. A beszélgetés is élmény volt. Az előadás is.

Van még mit tanulnunk – önmagunkról és a világról.

Reméljük, hogy időnk is adatik rá.

Nem gyilkoljuk le egymást azért, amiért.

Megáradt a rest, magyar Tisza,
Víze Lajtától Oltig szalad.
Ujjongnak a ludak, a gémek
S azok a rabló, azok az ősi
Griff-madarak.

(Ady Endre: Megáradt a Tisza – részlet)

A Neoplantáról szóló beszélgetés napján egy egészen másféle (majdnem) színházi estre voltam hivatalos. A szegedi Art Hotel étteremében Koltai Róbert barátom tartott „vacsoraestet”. Előétel, főétel, Koltai Robi, és desszert volt az étlapon.

A színházművészet ősi gyökereinek két fő ága két merőben különböző „területre” nyúlik vissza. Az egyik a templom, a másik a piactér (és a kocsma). A templomi ág a színházi együttlét szakrális feladatát és jellegét táplálja, a piacról és a kocsmából eredő gyökerek a létezés lédúsabb nedveit szállítják: mámor, nevetés, erotika. Létélményünk e két véglete találkozik a színházban. Aki úgy véli, otrombaság hitről és szexualitásról ugyanabban a percben beszélni, az soha nem érezte még a szerelmi együttlét tudatkilobbantó, (kis)halálos gyönyörét, és feltehetően a színházzal kapcsolatosan is csökevényes élményei vannak.

Koltai Róbert színművész és filmrendező önálló estjének célja a szórakoztatás. Nem akar mást, mint a desszert előtt is megédesíteni egy órácskát az életünkből. Felejtsük el mindennapi gondjainkat, érezzük úgy, mintha minden rendben volna köröttünk és bennünk. Pihenjünk egy kicsit. Kapcsoljunk ki. Engedjük el magunkat.

Milyen gyönyörűen gazdag a mi anyanyelvünk: elengedni (ön)magunkat! Hadd menjen rövid szabadságra az, aki vagyunk! Vlagyimir Majakovszkij Lenint dicsőítő híresen hírhedett és nálunk annakidején sokat szavalt versének a gulágot megjárt Gábor Andor által fordított, két első sorát szeretném most idézni:

„Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.” 

Talán – írja a költő. Tudjuk, hogy nem lesz csönd. A nap nem megy el, nem teszi táskájába ügyeit, gondjait. Ahhoz, hogy bár időlegesen, de megszabaduljunk „ügytől és gondtól”, segítségre van szükségünk. Az ember tornagyakorlatokat végez, imádkozik, olvas, szeretkezik… vagy éppen színházba megy – kikapcsolódni, hogy elengedje magát. (A passzív pihenésnek is van értelme és haszna.)

A délelőtti Neoplanta-beszélgetésen Végel László azt mondta, a mindenkori hatalom szempontjából nézve az olyanféle színház a kívánatos, amely nem akar nézőjétől semmit, nem serkenti gondolkodásra, semmilyen tekintetben nem óhajtja aktivizálni, had érezze a néző, hogy minden jól van úgy, ahogyan.

Én úgy vélem, nem ártalmasak az efféle színházi alkalmak és előadások – ha valóban könnyedek, édesen semmitmondóak, ízlésesen butácskák, üdítően mulatságosak. Baj akkor van (ha van), ha tehetségtelen, ízlésromboló, otromba, és főleg, ha unalmas az efféle színház. (Egyébként minden színielőadást el tud felejteni az ember.)

Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.

(Áprily Lajos: Tavaszi vizek – részlet)

De vissza a Koltai-esthez!

A hetvenéves „Robi” verseket mond (kiválóan!), anekdotákat mesél (nagyszerűen!), énekel (megbocsáthatóan). Hogy miről? Erről-arról, apró-cseprő semmiségekről. Szerelem, halál, barátság… Nem akar tanítani, nem „szembesít” elégtelen önmagunkkal. Megnevettet, aztán könnyeket csal az éltesebb hölgyek szemébe. Jön-megy a pódiumon, egy-egy fél percre leszalad az asztalok közé, amelyeknél a jóllakott nézősereg poharazgat. Hallgatjuk, nézzük. Rokonszenves kisnagyember. Ízléssel mulattat. Öniróniája zavarbaejtő, lefegyverez.

Erős dohányos vagyok. A másfél órás Koltai-est végén felcsattanó taps hallatán jutott először eszembe, hogy ideje volna rágyújtanom. Mondtam is barátomnak, dicséretképpen, ezt. „Ne haragudj – mondja erre, halál komolyan – nem maradhatok melletted életed végéig, hogy leszoktassalak a dohányzásról.”

(A Tisza meg csak folyik, folyik, mossa a város szennyesét, mégis szőke marad és erős.)

Öreg Tiszám, te régi, jó rokon,
Be egy a kedvünk, sorsunk és dalunk.
Találkozunk, búcsúzunk százszor,
És végre végtelen
Idegen ágy ölén csak elhalunk! 

(Juhász Gyula: A nyári Tiszánál – részlet)

Horváth Péter

[nggallery id=415]

Fotó: Révész Róbert