A kiütés

A kicsit trottyos, némileg öreg, és nagyon nem jó formában lévő egykori bokszoló bemegy egy edzőterembe, és a tulajdonos segítségét kéri: készítse fel élete következő nagy meccsére, noha évtizedek teltek azóta, hogy (még fiatalként) utoljára ringbe szállt. Az edző hitetlenkedve néz rá, és kifakad, hogy mégis hol hagyta a méltóságát meg a realitásérzékét, mit akar ő a professzionális bokszban, az ő korában. Az ő ideje rég lejárt, most már nem ártana továbblépnie, és élnie az életét.

A bokszolót Robert De Niro alakítja, ellenfelét, akivel ringbe akar szállni, Sylvester Stallone, és sajnos egyiküknek sem vágta senki a képébe ezeket a szavakat a való világban. Vagy ha igen, csak annyira hallgattak az illetőre, mint De Niro karaktere a fenti jelenetben. Kár. Rossz érzés egykor csillogó sztárokat látni, ahogy öregkorukra bohócokká, önmaguk paródiájává válnak, bár legalább azzal vigasztalódhatnak, hogy nem csak rajtuk múlt.

A sztori tehát két, keserves rivalizálásba süllyedt bokszolóról szól, akik harminc éve, két meccsen kölcsönösen összeverték egymást, majd egyikük kihátrált a döntőből, és a szálka azóta is bennük van. Most, öregkorukban felvillan előttük a lehetőség: egy menedzser újra össze akarja hozni a három évtizede elmaradt meccset, amit egyikük bizonyítási vágyból, másikuk anyagi okokból vállal el. Megkezdődik a felkészítésük, de közben persze személyes sérelmek és magánéleti komplikációk is a felszínre törnek.

Az a legnagyobb baj Peter Segal sportkomédiájával, hogy akárcsak Stallone Feláldozhatók-sorozata, mindössze egy okos castingon alapul. Értelmes forgatókönyve, jól kidolgozott karakterei, megkapó drámája vagy jó poénjai nincsenek, az egész pusztán egy rajongócsalogató marketinges koncepcióra épül: nézzétek, itt vannak két legendás bokszfilm, a Rocky és a Dühöngő bika főszereplői, hát nem nagyszerű ötlet egymásnak ereszteni őket egy ringben? Nos, nem. Jó, maga az ötlet persze önmagában még nem feltétlenül eredményezne rossz filmet, mert a művészetben bizony nagyon is lehet várat építeni bármiből – még abból is. A dolog a kivitelezésen áll vagy bukik. Jelen esetben bukik.

Azt most hagyjuk, hogy Stallone nem tud játszani, mert az nem újdonság – afölött is hunyjunk szemet, hogy De Niro is rég túl van a fénykorán, és bár azért van még benne spiritusz (ld. Napos oldal), ez nem az a szerep, amiben villantani tud, vagy amiben egyáltalán érdemes villantani. Lépjünk túl még azon is, hogy Stallone legalább fizikálisan képes helyt állni, ellentétben De Niróval, akit ránézésre egyetlen közepes erejű jobbhorog választ el az intenzívtől (pedig mindössze három év van a két színész közt, csak hát előbbi mindig is a testéből élt, utóbbi meg nem).

Amellett viszont már nem lehet szó nélkül elmenni, hogy az egész film otromba kliséktől, fáradt humortól, nevetséges családi és szerelmi melodrámától és erőltetett szituációk sorától nyög. Az önironikus poénok a karakterek korával, De Niro hasával és lógó melleivel kapcsolatban egy ideig viszonylag szórakoztatóak, de aztán repetitívvé válnak. Ami pedig az apa-fiú drámát és a harminc évvel korábbi megcsalási mizériát illeti, azok már az első percektől kezdve kínosak, ráadásul a konfliktusok súlytalanságára, alibi-mivoltára jellemző, hogy a megoldásukhoz elég egy-két felszínes gesztus és mosoly.

De legalább a nagy meccs a két „titán” között biztos jó lesz a végén – gondolja a néző, de rosszul gondolja. Segal tehetségtelen rendező, nincs érzéke az akcióhoz, a forgatókönyv pedig semmiféle épkézláb koncepcióval, dinamikával nem tud előállni az elnyújtott bokszjelenethez. Stalonne és De Niro sokáig felváltva csépelik egymást (az utolsó percben már egészen karikatúraszerűen), aztán egyszer csak vége a harcnak, és jön a stáblista. Legalább nem kell tovább néznünk, ahogy legendák lejáratják magukat.

Rusznyák Csaba