Metablöff

VÁRÓTEREM PROJEKT – ADVERTEGO

A Thealter Fesztivál negyedik napján, kellemes nyári késő délutánon kezdődött a kolozsvári Váróterem Projekt Advertego című előadása a Régi Zsinagógában. Az Advertego „propaganda előadás”, illetve „színházi szolgáltatás” – olvasható a bemutató anyagokban.

Ugyanitt a társulat ígéreteket tesz, mégpedig olyanokat, mint hogy az előadás a meghirdetett helyen lesz megtartva, hogy nyitva lesz a kapu és az ajtó is, hogy a színészek jelen lesznek az előadáson stb. Mindebből előre sejthető, hogy a darab a színházban, a játékban rejlő lehetőségek újragondolását (is) célul tűzi ki, és ennek egyik eszköze a nézővel való kommunikáció. S valóban, az interaktív, a nézőhöz kiszóló eszköztár elemei már a darab elején, a felütésnél markánsan megmutatkoznak, és azután végigkísérik az egész előadást. Így jár körbe az egyik szereplő telefonja egy fotóval, így ül ki a színpadra egy pár a nézők sorából, így provokálja az egyik színésznő az egyik nézőt. A darab elején az egyik szereplő (Csepei Zsolt) a hangos zenét túlkiabálandó, mikrofonnal a kezében tudakozódik arról, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedett-e, jól lát, hall-e. Mikor a zene hirtelen elhallgat, mikrofon nélkül, személyes hangnemben folytatja mondandóját, a színházról, színészként civil énjét játszva. Ez a színházról való metabeszéd is az előadás egyik fő motívuma. Beszélnek a pályázatról, amiből a darab megvalósult, és ami miatt az egyik szereplőt beleírták, holott az nem is akart szerepelni, és van olyan jelenet is, amelyben egy színházi próbarészletet játszanak el a színészek. Ebben a jelenetben a munkanélkülit alakító, őszinte játékával kitűnő Vetési Nándor próbálja eljátszani a vesztest, akit egy rendezőt alakító színész dirigál. A darab felfogására jellemző, hogy a „rendezői” instrukciók között szerepel az is, hogy a hajléktalannak úgy kell meghatni a nézőket, hogy azok érezzék a társadalmi felelősségüket vele szemben. (Ez egyébként éppen addig sikerül neki, amíg a rendezői instrukciókat végre nem hajtja). A szereplő végül énekelni kezd, hiszen „ahol véget ér a szó hatalma, ott kezdődik az ének”. A zene az előadás egy újabb eszköze, a Lugosi Béla Emlékzenekar működik közre az atmoszféra megteremtésében. A zenei betétek, aláfestések a darab ritmusának megteremtésében jelentős szerepet kapnak. Ezen kívül a fokozás egyik eszközeként használják a musicales, szórakoztató dalos táncbetéteket, melyek közül kiemelkedő a hitel-ügyintézésről szóló jelenet, illetve a vérbő bunyók koreográfiája.

A darab rövid jelenetek sorából áll, melyek laza szállal kapcsolódnak egymáshoz, az átvezetés olykor teljesen véletlenszerűnek tűnik, mint például amikor Imecs-Magdó Levente és Simó Emese jelenete után keletkező feszültséget teljesen hiábavaló módon kenik el, és váltanak egy szintén hasonlóan hangsúlyos jelenetbe, a házasság témája után a hajléktalanság témájára. Szintén véletlenszerűnek tűnik, mikor egy addig háttérben lévő szereplő (Sebők Maya) elkezd verset szavalni. Persze, nyilvánvaló ellentét feszül a darab másik női szereplője, a felszínes szexuális tárgyként megjelenő szereplő (Simó Emese) és az önironikusan túlripacskodott „mély” színésznőt játszó, folyton verset szavaló, de mindig félbeszakított, ettől mindig dührohamot kapó szereplő között, de ezek az összefüggések ahelyett, hogy egységesítenék, inkább még tovább aprózzák a darab szerkezetét.

A darab témája pedig gyakorlatilag megfoghatatlan, hiszen szinte mindennel foglalkozik. A szerelemmel csakúgy, mint a devizahitellel, de előkerül még a hajléktalanság, a társadalmi felelősség, a szex, az erőszak, a testképzavar, a házasság témája is, mindez megfejelve a színház és színjátszásönreflektív attitűdjével, és ha mindez nem lenne elég, megfűszerezve némi szándékosan erőltetett humorral, ami legmarkánsabban a túljátszottságban jelenik meg. Erre példa, mikor a darab szerelmi szálában a szerelmes fiú (Molnár Bence) akit előtte már véresre vert a szerelme, giccses zene, fények és szappanbuborékok alkotta hangulatban kéri a közönséget, hogy szavazzák meg a happy and-et számukra. A humor másik formája szóviccekben ölt alakot, szintén szándékosan (és öncélúan) fárasztó módon, ami már csak abból is kiderül, hogy a darab szereplői is e szerint reagálnak a lapos poénokra.

Összefoglalva az eddigieket, amit láttunk, egy nagyon vegyes, olykor kínos, olykor erős, olykor közhelyes jelenetkavalkád, ami talán több akart lenni, mint ami végül lett. A színház a színházban motívum, az interaktivitás, a színházi metabeszéd, a szándékolt ripacskodás, az irónia és az önirónia, a kikerülhetetlen és aktuális társadalmi problémák taglalása (mint a hajléktalanság, a kisember kiszolgáltatottsága a bankoknak, bürokráciának, a hatalom, a szegénység, a magány) és mindezek mellet a szeretet, a szerelem, a vonzalom és a szexualitás témái nem állnak össze az előadás végére sem egységes egésszé. Minden egyformán hangsúlyos, a szünet és a csönd éppúgy direkt, mint a kiabálás. Folyton látjuk, hogy a darab éppen mit akar kifejezni, hogyan provokál minket, és ettől a néző kívülálló marad.  Hiába lett minden beleszuszakolva egy előadásba, a darab „nem fért bele a keretbe”. Egyszerre akart közvetlen és interaktív lenni, (ahogy erről fentebb is írtam) és egyszerre idegenített el (az előadás közben felkapcsolják a villanyt a nézőtéren, a színészek kiszólnak a szerepből, az egyik szereplő „színész” feliratú pólóban jelenik meg stb.) A súlyos jeleneteket még súlyosabb jelenetekkel erőtlenítették el, vagy túlzásba vitt öniróniával: „Köszönjük a tapsot, mivel olyan sokat nem értettek, ezt megsegítendő, előadásunknak az üzenetét ünnepélyesen átnyújtja önöknek a Váróterem Projekt és a Lugosi Béla emlékzenekar!” – köszönt el az előadás végén az egyik szereplő, s rázendítettek. Mintha a rendezőnek túl sok mondanivalója lett volna a világról, melyről végül egy teljesen szubjektív és szelektív szempontrendszer alapján próbált volna meg egyetemes érvényű, általános igazságokat kijelenteni. Szubjektívnek nem volt elég szubjektív, általános érvényűnek nem volt elég bölcs darab.

Káldy Sára

[nggallery id=407]

Fotó: Révész Róbert

Szereplők: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Molnár Bence, Sebők Maya, Simó Emese, Udvari Tímea, Vetési Nándor.

Írta: Botos Bálint és a társulat.

Rendezte: Botos Bálint.

Dramaturg: Bertóti Johanna és Csuszner Ferencz.

Koreográfus: Sinkó Ferenc.

Produkciós asszisztens, zene, hang: Sipos Krisztina.

Fények, zene: Imecs Tamás