Apa, fiú, Isten

HORVÁTH PÉTER: KEDVES ISTEN

M. S. mester története, A képíró után egy évvel, az idei könyvhétre jelent meg Horváth Péter új, önéletrajzi ihletésű regénye, amely a hatvanas években játszódik. A cselekmény két szálon fut, apáról és fiúról szól, azaz egy kétgyermekes családról, amely az 56-os forradalom után széthullott. Az apát letartóztatták, az anya kényszerűségből elvált tőle, a gyerekek ideiglenesen intézetbe kerültek.

A regényben a nagyobbik fiú, a negyedik osztályos Sormás Tibor Istennek írt leveleit olvashatjuk, s közben bepillanthatunk az állami nevelőotthon lakóinak életébe, az intézeti gyerekek kegyetlen-rideg világába. A helyszín Előszállás, ahol a ciszterci rendházból alakítottak ki gyermekotthont. A helyiek ma is kastélynak hívják az egyre rosszabb állapotban lévő épületet. Az ódon folyosókon hajdan szerzetesek lépkedtek, cellaszerű szobájukban elmélkedtek, imádkoztak.

A nevelőotthonban lakó fiúk azonban nem ismerték Istent, nem ismertek irgalmat sem. Kegyetlenek voltak egymással, s az új jövevényt – aki nem mellesleg érdeklődő, okos, udvarias és jó tanuló – azonnal igyekeztek betörni, veréssel megfélemlíteni. Tibor már az első este kokányt kapott a fejére, aztán még egyet és még egyet:

„Mindegyik fiú kopasz volt, mint a színházi klubban a biliárdgolyók. Nekem megvolt a hajam még, a szépen elválasztott, szőke frizurám. Mindegy, gondoltam, jobb hamar túlesni rajta, mint nagyapám szerint a foghúzásnál. (Igaza volt, mert az csak egy pillanatig fájt.) Behunytam a szemem, és megkérdeztem, hol szólsz, kispajtás.

– Itt! – mondta mögöttem valaki, és újra lecsapott a kokány. Azt hittem, hogy a fejemet kilyukasztották. Éreztem, hogy a nyakamon csorog a vér. (De nem vér volt, csak izzadság.)” (21.)

Az intézeti gyerekek egyforma ruhában jártak, de nem gondolkodtak egyformán. A benti hierarchia hamar kialakult. Az erősebb uralkodott, a gyengébb, ha jót akart magának, engedelmeskedett. Aki kiválik, azt meggyűlölik – tudta ezt már Stendhal Julien Sorelje is. A nagyobbik Sormás helyzete azért sem volt könnyű, mert öccséért is aggódott, és egyáltalán nem találta meg a hangot a régebb óta bent lakó fiúkkal. Garami az egyetlen, akivel beszélgetett, tőle hallott Istenről is, de később ez a fiú is elárulta. Panaszos leveleket nem lehetett a rokonoknak elküldeni, akárcsak a Matulából az Abigélben, innen sem mehetett ki segélykérés. A nevelők szigorúan ellenőrizték, mit írnak a fiúk, mégis időnként előfordult, hogy megszökött valamelyikük. A kastélytól nem messze lévő iskolába jártak, minden reggel együtt indultak, s tanítás után együtt érkeztek vissza az otthonba. A falusiak féltek az intézeti gyerekektől, nemigen álltak szóba velük.

A Kedves Isten másik fele az apa története, az apáé, aki a regényben a szegedi színház nőcsábász segédkarnagya. Sormás Jenő szinte akaratlanul lett a forradalmi események részese, amiért aztán elítélték, és börtönbe került. A regény olvasása közben eszembe jutott, miként jellemezte honlapján az író a szüleit: „Apám kommunista művész volt. A »rendszer« megváltásának álma sodorta a forradalomba, s lett annak egyik szegedi vezetője. Három és fél évet »ült« ezért az álomért. Gyerekkoromban ritkán láttam, később legjobb barátom lett. Imádta a színházat, a munkáját és a nőket. Sok gyönge minőségű szeszt ivott meg. Nem tudom, időnként boldog volt-e. (…) Anyukám színésznő lett. Nincs könnyű sorsa. A nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs időn kívül sok mindent megkapott az élettől. Nagyanyám erejét és kitartását örökölte. Sokan kedvelték és kedvelik.”

Ugyanitt a gyerekkoráról a következőket írja – e gondolatok a regényben is megjelennek: „Ötéves koromban karmesternek készültem. Egy hokedlin állva, kínai karmesterpálcával vezényeltem a szegedi színház nagyzenekarát. Rubányi Vilmos karnagytól kaptam a pálcát. Rövid időre úgy tűnt, csodagyerek vagyok. Sajnos nem derülhetett ki, mire lettem volna képes, mint dirigens, mert kitört a forradalom, apám lett a forradalmi bizottság titkára, ezért később bebörtönözték, lakásunkat elvették, anyám elvesztette az állását, én a nagymamámhoz kerültem, Budapestre, a Szamuely utcába, amit a nagyszüleim következetesen Lónyainak mondtak.” (aziro.hu/eletrajz.php – letöltve: 2014. július 19.)

Természetesen az élet és az irodalom nem egyeztethető össze, ám az mindenképp figyelemreméltó, hogy a legtöbb író előbb-utóbb visszatér gyermekkora helyszíneire, felidézi a múltbeli eseményeket. Akarva-akaratlanul feltörnek a bennük lévő, talán nagyon is mélyre süllyesztett emlékek, s formába, jól megszerkesztett mondatokba rendeződnek. Horváth Péter nagy mesélő kedvvel ír, igyekszik elfogulatlanul megítélni a múltat. Aparegénynek is felfoghatjuk tehát a Kedves Isten-t, amelyben az apakeresés ötvöződik az istenkereséssel. A hit és hitetlenség, a bűn és a bűntelenség motívuma is fellelhető, hiszen egy olyan korban járunk, amelyben az ártatlanok gyakran súlyosabb büntetést kaptak, mint a gazemberek és a köztörvényes bűnözők.

Számomra azért is különösképpen érdekes könyv ez, mert Előszálláson nőttem föl, oda jártam általános iskolába. Ismerem a kastélyt is. A nevelőotthonos gyerekektől valóban tartottak a falusiak. Durvák voltak, erőszakosak. Emlékszem, egyszer egy lángvörös hajú fiú belerondított az otthon kútjába. Bosszúból, heccből, ki tudja. Hatalmas botrány lett belőle. Persze nem mindegyikük volt agresszív. – Édesapám fiatal tanítóként kisegített az intézetben, ötvennégy év távlatából emlékszik az ottani viszonyokra. Az igazgató úrra és családjára, a nevelőkre, a tanulószoba és a hálótermek berendezésére, még a szamarakra is. És talán a szőke, szemüveges Sormás Tiborra is – 1960-ból.

Az állami gondozott gyerekek a rendszerváltás óta családi házakban, kisebb közösségekben nevelődnek. A kastély omlik, porlad. Valóban olyanok a hajdani mosdók, mintha szellemek tanyáznának ott. A földszinten helytörténeti kiállítást rendeztek be a helyiek. Az épület bejárata mellett az egykori előszállási uradalmi jószágkormányzó, Hagyó-Kovács Gyula szobra áll. „A bolthajtású kapuban mindig fúj a szél.”

(Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014. 258 oldal, 3490 Ft)

Gajdó Ágnes