Rátaláltam egy oldalra az interneten. Regisztráció után kérésre a rendszer egy vadidegen levelezési címét meg adja nekünk, mi pedig postai úton képeslapot küldhetünk neki. Cserébe valaki más nekünk küld a Föld valamelyik pontjáról képeslapot. Pofonegyszerű és érdekes ötlet, nem is részletezem tovább. Az oldalon sokan regisztrálnak olyanok, akik gyűjtik a képeslapokat, a borítékokat vagy épp a bélyegeket.
Furcsa állat az ember, legtöbb példánya meg van áldva (vagy átkozva) valamilyen gyűjtőszenvedéllyel. Valaki szalvétákat gyűjt, bizonyos arab olajsejkek gyermekei pedig autókat. Egyesek maketteket, mások babákat. És van olyan, aki vonatokat fényképez.
Egyetemista korunkban viszonylagos rendszerességgel szerepjátékoztunk egy társasággal Szegeden. Akkoriban még hetente, kéthetente hazajártunk a szülői házba. Jellemzően vonattal. Az játékülések előtt minden alkalommal megbeszéltük, hogy mi történt velünk a legutóbbi találkozás óta. Egy alkalommal valamelyikünk elmesélte, hogy pénteken hazafelé tartva, a vasútállomáson valami különös dologra lett figyelmes. Egy huszonéves figura az egyik mozdonyt fényképezi különböző szögekből. Öltözéke alapján civil, nem a vasút embere. A későbbiekben kiderült, hogy egy teljes szubkultúra létezésének nem voltunk tudatában. Vannak emberek, akik különböző típusú mozdonyokat fényképeznek,
trainspotting
és ezért hajlandóak akár órákat is vonatozni az ország egyik végéből a másikba, ha tudják, hogy valamelyik állomáson egy még le nem fotózott típus tartózkodik.
Jót szórakoztunk azon, hogy vannak effajta kockák. Majd mi, csapottvállú bölcsészek és szemüveges programozók, nekiálltunk játszani. Ez voltaképpen abból állt, hogy úgy tettünk, mintha nyomozók lennénk a húszas években és az Orient Expresszen (vonat) utazva próbálnánk földeríteni egy gonosz, mágiahasználó kultista ördögi terveit. Úgy tűnik nem volt sok érzékünk az iróniához.
A következő alkalommal a már említett barátunk egy fényképet mutatott a telefonján. Hazautazása során ismét észrevett egy vonatfényképezőt. És lefényképezte, amint a vonatot fényképezi. Lavinát indított el. Ezután mindannyan árgús szemekkel figyeltünk és amikor csak lehetett lefotóztuk a vonatfényképezőket. Annyi jóérzés volt bennünk, hogy az arcuk soha nem látszódott a képen. Így aztán az egyik legfurcsább gyűjtőtársaság lettünk. Vonatot fényképező embereket fényképeztünk. Odáig nem evolválódott a helyzet, hogy különböző típusú vonatokat fényképező embereket fotózzunk, de érzésem szerint már csak egy lépés választott el minket ettől.
Furcsa állat az ember.
Szabó István Zoltán
