Hallatlan koreai hangok

A KOREAI NEMZETI KÓRUS A SZEGEDI DÓMBAN

A Koreai Nemzeti Kórus Dél-Korea egyik büszkesége. Az együttes 1973-ban alapult az ország első professzionális kórusaként, és rövidesen nemzetközi színvonalra és elismertségre tett szert. Szerepe mind hazája számára kiemelkedő, ahol meghonosította a karéneklés hagyományát, és elérhetővé tett számos halhatatlan zeneművet, például Bach-passiókat, mind pedig a külföld számára, amely a kórus tolmácsolása jóvoltából részesévé válhatott a koreai zenekultúra gazdagságának.

A Koreai Nemzeti Kórus június hónap közepén mini turnét tartott Európában – brosúrájuk szerint a MOM Kulturális Központban és a szegedi Dómban tartott két fellépésükön kívül még Prágába vitték el impozáns programjukat. Magyarországra a két ország között fennálló diplomáciai kapcsolatok 25 éves évfordulójára emlékezve látogattak el.

Sajnálatos módon annak, aki nem tud koreaiul és még az írásjeleiket sem ismeri, nagyon nehéz a füzetkéjükön kívül információkat gyűjteni az együttesről: angol nyelven semmit sem találni róluk. A Dómban június 13-án rendezett kóruskoncertről nehéz volt értesülni is, ami nemcsak azért szomorú, mert nem tiszteltük meg dél-koreai barátainkat azzal, hogy a kórus létszámánál lényegesen többen jelentünk volna meg a hangversenyen, hanem azért is, mert aki nem jött el, pótolhatatlan élménytől fosztotta meg magát. Már csak amiatt is pótolhatatlantól, mert a kórustól csak a budapesti Koreai Kulturális Központban lehet jelenleg Magyarországon felvételt kapni, személyes átvétellel és korlátozott számban. A legszebb felcsendült darabok ráadásul a hanganyagon egyrészt nincsenek fenn, másrészt a stúdiófelvételek korántsem hasonlíthatóak a dómbéli akusztikus és atmoszferikus tapasztalathoz. A helyszínen – néhány kósza és élelmes okostelefonos nézőn kívül – nem készítettek felvételt.

A bejáratnál osztott angol nyelvű füzetbe mélyedő közönség egyszer csak színpompás tradicionális ünnepi öltözetben, hanbokban felvonuló előadókra kapta fel a fejét. A pontban hétkor kezdődő kórus első számai alatt megküzd a harangzúgással. Az együttes műsora két modulból állt. Az első részt nyugati műveknek, a másodikat koreai kompozícióknak szentelte. A kiegyensúlyozottan megszólaló csoporttól először két O magnum mysteriumot hallhattunk, amelyek fenségesen csengtek a fogadalmi templom különleges hangerősítésében. Az első közülük César Alejandro Carrillo, venezuelai kortárs komponista alkotása. A nyugalmas, fennkölt műalkotást a műsorfüzet modern harmóniavilágú darabként jellemzi. Ezt a megállapítást nehéz jóváhagyni a konszonáns mű hallatán – a produkcióba választott művek és a róluk készült leírások időnként felvetik az ízlésbeli és kulturális eltérések markánsságát. A Jézus születésének körülményeit bemutató reszponzórium második előadott változata Kevin Memley, kaliforniai kortárs zeneköltő műve volt. A dinamikában és tempóban az előzőnél gazdagabb módon megfogalmazott zene bezengte az egész teret. Habár a legtöbben bizonyára nem e művek befogadása miatt jöttek a távolról érkezettek megfülelésére, mindenki számára külön élményt jelenthetett a darabok fegyelmezett, tiszta előadása. A taps nagyon lassan ébredezett. Eleinte csak minden második mű után kezdtük ütni a tenyerünket. Nem maradt ez a műsor végéig így.

Az első rész második szakaszában három magyar kórusművel kedveskedtek nekünk koreai barátaink. Bárdos Lajos Cantemusa kezdte a sort. Az Éneklő ifjúság mozgalom keretein belül elhelyezhető, kissé etűdszerű kompozíció furcsa választásnak tűnt, és cseppet meghökkentően hatott a két professzionálisan előadott egyházi mű után. Mindenesetre nagyon is értékelésre méltó, hogy a magyar kóruskultúráért oly sokat tévő Bárdosról – akinek itthoni szerepét vélhetően közel érezték honukban betöltött, magukra vett hivatásukhoz – az együttes ennyire sietett megemlékezni. A magyar művek tematikában Kodály Zoltán mindenki által ismert Esti dala következett. Ezzel a választással a kórus megtalálta az utat a hallgatóság szívébe. Nincs olyan magyar közönség, amely e mű felcsendültével ne szeretne bele a társaságba. A szövegmondás kitűnő volt, az előadás autentikus. A performansz egyetlen szépséghibájáról nem a művészek tehetnek: a legmeghittebb pillanat közepén egy, a hangulatra teljesen érzéketlen fotós végigvágtatott a széksorok között, beállt a kórus elé, és ott kattintgatott. Lehet-e ilyenkor örülni annak, hogy a helyi média legalább ennyire beszámol az eseményről?

A magyar énekes művek válogatását a Lehár Ferenc Víg özvegyéből származó Vilja-dal zárta. E produkcióban találhattunk kivetnivalót, hiszen maga a darab nemigen illett az akusztikai körülményekhez: a zongora (Szu Mikjong) gyors futamait és a szólista (Kim Ündzsong) díszítéseit a dóm visszhangja megölte, a szóló egésze pedig – valószínűsíthetően szintén a visszhangból adódó támponttalanság miatt – ritmustalanra és elnyújtottra sikeredett. Meglehet, hogy ugyane dal a MOM-ban kifogástalanul szólt, a szegedi viszonyokat tekintve azonban nem bizonyult helyes választásnak. Felvetődhet a kérdés, miért nem nyúlt például Bartók Béla műveihez a kórusvezető, I Szánghun? Erre biztos választ nem kaphatunk, és a műsor alapján történő találgatás félrevezető lehetne. Nehéz feladat lehet ilyen földrajzi és kulturális távolságból kitalálni, mit is lenne érdemes előadni nekünk.

A nyugati muzsikának ajánlott egyveleget egy újabb háromműves blokkal kerekítették le, amely Észak-Európa a cappella kórusdarabjaiból nyújtott ízelítőt. Jan Sandström, svéd zeneszerző kétszólistás Gloriája volt az első rész zeneileg legkiemelkedőbb momentuma. A kórus hangzásába ártatlan hangon beleszólaló szoprán-tenor (Cson Mindzsu és Pak Üidzsun) kettőst mintha kifejezetten a hely adottságaira írták volna. A darab különlegessége, hogy meglepően hosszú szünetekkel tagol, utolsó ütemeiben pedig zümmögve kíséri az egymást hívogató duót. Ha eddig nem győződtünk volna meg arról, hogy ennek a karnak nemcsak a szakmai tudása nagy, de a lelke is, ez alatt a darab alatt e felől eloszolhatott minden kétségünk. Ugyan a tenor egy leheletnyit énekelhetett volna több érzéssel, az összhatás így is megindíthatta a kórushangzás szerelmeseit. A szólisták kapcsán itt kell megjegyeznünk, hogy a program majdnem minden szólóját más-más tag vállalta, méghozzá olyan válogatottan színvonalas és képzett énekhangokon, hogy a hallgatóságban az az érzés támadhatott, hogy bármelyik énekes tag magabiztosan előállhatna szólót énekelni a maga hangfajában.

David Wikander Kung Liljekonvalje (A gyöngyvirágkirály) című műve volt európai fogalmainkkal nézve a műsor legklasszikusabban csengő kórusdarabja. Gustav Fröding megzenésített balladisztikus költeményében a gyöngyvirágkirály mátkáját gyászolja. A Schubertet és Grieget idéző dallamos-romantikus melankóliát az utolsó darab komikus hangvétele ellensúlyozta. A csattanónak is beillő Pseudo-Yoik, Jaakko Mäntyjärvi, nyelvész-zeneszerző skandináv népzenét utánzó karakterdarabja olyan energiával érkezett, hogy legszívesebben táncra perdültünk volna azon nyomban. A könnyedsége ellenére sem könnyű mű egy olyan műsorrészt tetőzött be, amely egymagában megállta volna a helyét bármelyik nemzetközileg elismert kórustól. És még ezután következett az, amire igazán kíváncsiak voltunk!

A kar a szünet után koreai szerzeményekkel tért vissza. A kottás mappák szorítása lazult, és felszabadult természetesség töltötte meg az előadást. Az Onghejával (Hej-hej!), egy kórusra hangszerelt, cséplést kísérő népdallal indították el ezt a feledhetetlen programrészt. A darab alapja egy egyszerű pentaton munkadal, amelyet a komponista Cso Hjejong ABA-szerkezetben alkalmazott vegyeskarra. Az első és utolsó egység fokozott munkatempóját lírai középrész egészíti ki. A visszatérésben harsány, szuggesztív recitativo felkiáltásokkal kapcsolódik be a tenorszóló (O Jongin), ezzel a vezetőénekes és a munkások lelkes közössége rajzolódik ki a szemünk előtt. A második népdalfeldolgozás a Koedzsina csing csing címet viselte. Ezt a dalt ünnepi alkalmakkor éneklik bizonyos tartományokban. A cím egy kisebbfajta gong költői elnevezése, és ezzel a sorral válaszol a kórus a tenor (Kim Dzsongkap), az alt (Kang Munszan) és a szoprán (Dzsang Kjungim) szólóira. O Bjanghi feldolgozásában több különleges hatás is szerepel, például többször lefelé tartó glissandókat hallhattunk. Talán itt jött létre a koncert legegzotikusabb és legidegenebb hangulata: a hallgatóság ráébredhetett, hogy számára milyen nehezen megragadható az a hangoltság és rítus, amely a koreai kórustagok előadásából oly hitelesen árad.

A két kíséret nélküli népdalfeldogozást Az otthon dalai nevezetű blokk követte. Egy Dél-Koreában közismert altatóének nyitotta a sort. A Szamdzsip ági (Gyermek a szigeti házból), I Hüngjol egyszerű szerzeménye bizonyára jelentős helyet tölt be a koreai kultúrában, ám sem az eredeti dallamra, sem a kórusra adaptált verzióra (Kim Dzsunbam) nem mondhatunk több jót, minthogy funkcióját elérte, majdnem elaludtunk rajta. A sablonos és unalmas kompozíció után részesültünk még egy émelyítően édes, már-már Disney-rajzfilmeket idéző alkotásban. A zongorakísérettel előadott Mannidzsáról (Ne feledj) nehéz elhinni, hogy ugyanaz a muzsikus tette át vegyeskarra, mint a műsorrészt nyitó különleges Ongheját. Kellemes meglepetést szerzett ezek után az újból csak a termékeny Hjejong Cso által kórusra alkalmazott Szenoja (Dologra). Az elégikus dal hatalmas dinamikai fokozást megvalósító előadásában gyönyörűen kitartott magasságok (szoprán: I Dzsongmi) és telt mélységek (alt: Ju Szongi) csengtek, a filigrán pianókról már nem is beszélve. A mű alapját képező ‘70-es években keletkezett popszám a halászok életének változatlanságáról mesél, és nélkülözi az előző két számra jellemző modorosságokat, sőt, egészen autentikusként ható fordulatokat villant meg.

A hangverseny zongorakíséretes népdalfeldolgozásokkal zárult. A Hu Kuldzsé hangszerelésében bemutatott Kottárjang (Ének a virágokhoz) nem mindennapi íze befogadhatósággal párosult. A kórusban emblematikusan visszatérő gyors szarang-szarang (szerelem-szerelem) nyújtott útjelzőt a beavatatlan közönségnek a népdal versszakai és dallamai közti eligazodásban. Az e műben megszólaló alt énekes, Kim Okszan éjsötét hangszínét nem tudta megtámasztani kellő levegővel, a zongora semmit sem tudott hozzáadni a produkcióhoz, globálisan mégis megteremtődött egy szinte már erotikus légkör a szám alatt. Ebből tudott aztán még nagyobbat robbanni Korea sikerdarabja, az Ari Arirang (ez egy hágó neve). Az énekkarra átültetett szerelmes népballada eredetije felkerült az Emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. Ez az a dal, amit minden koreai és Koreát kedvelő ember ismer, valójában ez a nemzet igazi himnusza. Cso Hjejung mesteri kompozíciója a vokális est fénypontjává emelte az egyébként is kiváltságos zenei anyagot. A zongora könnyed futamai idilli tájat festenek fel, amelybe kikezdhetetlen módon libben be az első szólóénekes, a drámai szoprán Kim Kjongha hangja. A fenséges melódia expozíciója után a lírai koloratúrszoprán, Sin Jongmi belépőjét a kórus támasztja alá. Egy időre ők veszik át a hálás téma fejtegetését hol külön, hol együtt, majd a kórus elcsendesül, és a két szólista hangjai táncolnak és ölelkeznek. A darab betetőzését a koloratúra melizmatikus csúcsívei szolgáltatják, amelyeket az énekesnő olyan éterien tiszta, majdnem egyenes, csak egy érzésnyit lüktető hangon ad elő, hogy az minden bizonnyal megüti a világklasszis szintet. A diadalmas zárlat után nem maradhat el a dübörgő taps.

Az utolsó zenei darab már levezetésnek is felfogható volt, a kórus is még egy fokkal megkönnyebbülten énekelt. A Beknorét (Csónakdal) a kórus 1974-es avató koncertjére komponálta Kim Hidzso. Ezt a szerzeményt tartják a koreai népdalfeldolgozások legjobbikának. Nagyon is érdekes alkotás volt, ám annyira le voltunk nyűgözve az előző élménytől, hogy nehéz volt erre a speciális ritmusú darabra igazán összpontosítani. Az alapul szolgáló népi anyag egy panszoriból származik, amely egy hagyományos, dobbal kísért énekes színielőadást takar. A kar vokális muzsikája a tenger és az evezés hullámzását érzékeltette. A program során az egyetlen visszatérő szólista, Kim Dzsongkap egészséges tenorhangon szólaltatta meg a dal érdemi részét. A műsor végén az elragadtatott közönség állva tapsolt. Végül az együttes akkora sikert aratott, hogy a kórus három ráadásszámmal is megtoldotta a fellépését. A legnagyobb meglepetést az okozta, amikor a kórusból kilépő három tenor váltott éneklésben a Nessun Dormát vágta ki különösebb megerőltetés nélkül – sejthető volt, hogy mindhármuk képes lenne az egész operasláger egyedüli előadására. Ekkor volt a leginkább szívbe markoló, hogy annyira kevesen tisztelték meg a jelenlétükkel ezt a mondhatni rangon felüli eseményt.

A fellépés tagadhatatlanul rejtett magában furcsaságokat és kevésbé szerencsés mozzanatokat, ám a hullámzó színvonal tetőpontjai olyannyira magasra csaptak, hogy könnyedén legyinthetünk a gyengébb pillanatokra, és gondolhatunk csak arra, ami ebben a kétórás előadásban kihagyhatatlan volt.

(A koreai nyelvi segítségért, a koreai dalokkal kapcsolatos kutatómunkában nyújtott hozzájárulásért és a képekért Kéry Orsolyát illeti meg a köszönet.)

Bodóné Hofecker Zsuzsanna