Tiszatájonline | 2014. július 8.

Az eltűnt identitás nyomában

PAWEŁ PAWLIKOWSKI: IDA
Az ötvenes éveit taposó Paweł Pawlikowski eddigi életének nagy részét Lengyelországon kívül töltötte, külföldön forgatta filmjeit, mégis az Ida című 2013-as alkotása ízig-vérig lengyel. A fekete-fehér film nemcsak egy zsidó apácajelölt múltját rekonstruálja, hanem a hatvanas évek filmnyelvét is […]

PAWEŁ PAWLIKOWSKI: IDA

Az ötvenes éveit taposó Paweł Pawlikowski eddigi életének nagy részét Lengyelországon kívül töltötte, külföldön forgatta filmjeit, mégis az Ida című 2013-as alkotása ízig-vérig lengyel. A fekete-fehér film nemcsak egy zsidó apácajelölt múltját rekonstruálja, hanem a hatvanas évek filmnyelvét is.

Krzysztof Zanussi Védőszínek (Barwy ochronne, 1977) című nevezetes filmjében az egyetem egyik feje azt kérdezi Nelly Livingstone Pawluktól (Christine Paul-Podlasky, aki önmagát játssza), hogy lengyelnek vagy pedig angolnak tartja-e magát. A lány azt válaszolja, hogy brit útlevele van, mire a rektorhelyettes legyint egyet, az egyetemista szívére mutat, és azt mondja: az számít, hogy mi van itt. – Mell – válaszolja a lány. Ez az ironikus jelenet, melyben a fiatal szereplő szó szerintiként ért meg egy metaforikus jelentésű deixist, megtestesíteni látszik a lengyel filmkultúrának azt a problémáját, hogy mennyiben számít lengyelnek az a személy, akinek többszörös identitása van.

Paweł Pawlikowski gyermekkora kivételével Nyugat-Európában élt, filmjeit francia és brit támogatásból készítette, ennek folytán pedig kérdéses, hogy a rendező mennyiben része a lengyel filmkultúrának. A lengyel film fogalmának ez a kóros bizonytalansága nem előzmény nélküli, elvégre Roman Polańskitól kezdve Krzysztof Kieślowskin át Agnieszka Hollandig számos lengyel rendező dolgozott tartósan külföldön. Az utóbbi években számos kutató (például Ewa Mazierska vagy Michael Goddard) sürgette a lengyel filmtörténet-írás revízióját, annak érdekében, hogy az emigráns szerzők és azok mellőzött transznacionális filmjei is részét képezzék a lengyel film korpuszának. Ebből a szempontból Pawlikowski az Ida kapcsán jogosan tarthat igényt a „lengyel rendező” titulusra, már csak azért is, mert filmje követi a lengyel film domináns hagyományait. Aligha kezdődhetne „lengyelebbül” a film annál, minthogy az első képsorokban Krisztus-szobrot és apácákat látunk imádkozás közepette, tekintve, hogy a katolicizmus Lengyelországban önmagán túlmutató jelentést hordoz, az orosz ortodox vallással és a porosz protestantizmussal (no meg persze a zsidóval) szemben a „nemzeti” szinonimája.

Ida_film_01

Közhelyszámba megy, hogy a lengyel film nyíltabban politizál, és társadalmi kérdéseket egyenesebben feszegeti, mint a látszólag eszképista, valójában azonban apolitikusan politizáló cseh, vagy a történelmi parabolákat és a sírva-vigadó roncsfilmeket kedvelő magyar film. Pawlikowski új filmje simulékonyan illeszkedik ebbe a lengyel filmtörténeti tradícióba, tágabban a történelmi múltra, közelebbről pedig a holokausztért viselt lengyel felelősségére kérdez rá. A zsidó tematika Wanda Jakubowska A végállomás (Ostatni etap, 1947) című filmjétől és Andrzej Wajda Sámsonjától (1961) kezdve annak ellenére – vagy talán éppen azért – erős tendenciája a lengyel filmnek, hogy a háborút követően meglepő módon Lengyelországban volt az egyik legnagyobb az antiszemitizmus a térség államai közül.

A meglehetősen egyszerű narratíva szerint a hatvanas években az apácazárdában élő Annát (Agata Trzebuchowska) egyetlen élő rokonához, nagynénjéhez, Wanda Gruzhoz (Agata Kulesza) küldik, akitől tudomást szerez eltitkolt zsidó származásáról, és arról, hogy eredetileg Ida Lebensteinnek hívták. Családját a német megszállás során lengyelek ölték meg, ezért került a vidéki katolikus árvaházba. Wanda és Ida felkerekedik, hogy rekonstruálják a múltat, megkeressék a meggyilkolt családtagok sírját; útjuk kettős, egyszerre térbeli és időbeli. A film ezen fizikai és szimbolikus utazás során teremt lehetőséget a történelmi önvizsgálatra, amennyiben Ida/Anna szüleit és testvérét lengyelek gyilkolták meg, a háború utáni látens lengyel antiszemitizmust pedig az példázza, amikor Wandától a kocsmáros arról érdeklődik, hogy a keresett személyek zsidók-e. Pawlikowski munkája azonban nem annyira a múlt rekonstruálását és a nyomozás mozzanatát helyezi előtérbe, sokkal inkább az identitás keresésére és az identitásválságra fókuszál mindkét főszereplő esetében. Amíg Idának azzal kell szembesülnie, hogy – a közép-európai abszurd szép példányaként – zsidó származású katolikus apácajelölt, aki ráadásul az aszkéta és a világi életmód között őrlődik, addig az egykori államügyész Wandának a sztálinizmus kirakatpereiben való részvétele folytán saját lelkiismeretével kell szembenéznie.

Ida_film_02

Az Idát minden szinten az ellentétek egymásba tükröződő játéka uralja. Először is, a zsidó, keresztény és kommunista szálak összeszövésével a film hatásosan festi meg a közép-európai képtelen couleur localt. Másodszor, a két főszereplő homlokegyenest más karaktert képvisel. A szókimondó, alkoholista, láncdohányos és bulizásra hajlamos Wanda disszidens (feltehetően ateista) nő, úgyszólván romlott típus. Az ő megkeseredett figuráját ellenpontozza az ártatlanság és a szűzies tisztaság mintapéldánya, Ida, aki buzgó katolikus, aszkéta és hallgatag. A kettejük közötti diametrális különbséget így fogalmazza meg Wanda: „Én szajha vagyok, te pedig szent”. Mégis ez az ellentét egyszerre vonzza és taszítja egymást, és kölcsönös mintát ad a két nőnek: Wanda Ida fényében még jobban látja saját züllöttségét, míg a novícius kipróbálja a dohányzást, az alkoholt és a szexet, hogy aztán a film zárásában határozott választ adjon arra, hogy a két életforma közül melyiket választja. Az első két elemből logikusan következik a harmadik sajátosság, nevezetesen a két főhős és a film súlyos ellentéteit mintegy vizuálisan szimbolizáló fekete-fehér filmezés. Hasonlóan fekete-fehér képeket használt Wajda is a szintén árvaházi tematikával bíró Korczakban, amit egyébiránt antiszemitizmussal vádolt meg – az ebből a vádból lassan már sportot űző – Claude Lanzmann.Az Idában a kamera mindvégig mozdulatlan marad, amely jól passzol a film szikár, egyúttal lírai realizmusához. Ezeknek a rendkívül igényesen fényképezett képeknek a fény-árnyék játékai és kompozíciós módjai az arcok esetében Bergman hatvanas évekbeli trilógiájának képeire, az erdőbeli jelentnél pedig a Szekérrel Bécsbe (Kočár do Vídně, 1966) című cseh filmdráma absztrakt tagolásaira emlékeztetnek. Úgy tűnik, mintha Pawlikowski nemcsak tematikájában, hanem vizuálisan is a 60-as évek stílusát idézné, bár nem egészen világos, mi indokolta a történet visszahelyezését abba a korszakba. Ugyanakkor számos módon folytatja a lengyel film domináns hagyományát: a politizáló filmet. Az apácazárda és a potenciális szerelem motívuma Jerzy Kawalerowicz Mater Johannáját (Matka Joanna od Aniołów, 1960) idézi. Az pedig, hogy Ida végül a fiú helyett a kolostort választja, inverz módon Andrzej Wajda Hamu és gyémánt (Popiół i diament, 1958) című munkájára és Krzysztof Kieślowski Amatőrjére (Amator, 1979) emlékezet, melyekben a férfi elhagyja a nőt, jelezve, hogy a közösségi elhivatottság és a személyes boldogság nem fér meg egymás mellett.

Az utalások és a kontextusok folytán tehát az Ida kulturális értelemben lengyel film. Paweł Pawlikowski lengyel összefüggésben önvizsgálatra és a történelemmel való szembenézésre ösztökél szigorú és zord képeivel.

 

Gerencsér Péter

 

Ida
Rendezte: Paweł Pawlikowski

2013, 79 perc
Lengyel-dán filmdráma
Opus Film – Phoenix Film – Portobello Pictures – Canal+ Polska