Scene of the Crime

Ed Brubaker manapság az amerikai képregényes szcéna egyik, ha nem a legjobb krimiírója. Hammettet, Chandlert és társaikat idéző hardboiled noirjait ráadásul nem egyszer belecsöpögtette már a mainstream szuperhős-képregényekbe is, hol teljesen kézenfekvő (Batman), hol egészen meglepő módon (Amerika Kapitány). A Scene of the Crime az első komolyabb munkái közé tartozott, és két, később rendszeres munkatársává vált rajzolóval dolgozott rajta: Michael Larkkal és Sean Phillipsszel (bár utóbbi itt csak kihúzó volt, és nem is a teljes sorozaton). A négyrészes képregény 1999-ben jelent meg a Vertigónál, és hosszú éveken át teljesen beszerezhetetlen volt, mielőtt másfél éve végre újra kiadták.

Önálló minisorozatról van ugyan szó, de nem annak szánták. Már az alcím (A Little Piece of Goodnight) is azt sugallja, hogy az alkotók egy hosszabb szériában gondolkodtak, ez azonban sosem valósult meg. Részben talán azért sem, mert pont a Scene of the Crime sikerének hatására Brubaker exkluzív szerződést köthetett a DC-vel, és 2000-ben már a Batmant írhatta.

A Scene of the Crime főszereplője egy fiatal, San Franciscó-i magándetektív, Jack Herriman, akit felbérel egy nő, hogy keresse meg eltűnt nővérét. Ahogy az már lenni szokott, a rutinnak tűnő megbízás egyre inkább összekuszálódik, és mindenféle emberi mocskot tár fel. Mert Jack megtalálja ugyan a nőt, azt azonban másnapra meggyilkolják. A férfi bűntudattól gyötörve veti bele magát a nyomázásba rendőri kapcsolatai és bűnügyi fotográfus nagybátyja segítségével. A nyomok egy szektaszerű kommunához, egy régi, tucatnyi halálesettel járó tűzvészhez vezetnek – és persze vissza az áldozat nővéréhez és anyjához.

Brubaker ügyesen eljátszik a magándetektív típuskarakterével. Jack nem egy fejeket betörő, ajtókat berúgó, piát vedelő, gyűrött és életunt nyomozózseni – inkább tűnik egy átlagos férfinek, akinek egyszer kissé kisiklott az élete, és most próbálja a lehető legtöbbet kihozni a következményekből. Verekedni nem nagyon tud, fegyverrel bánni még kevésbé, és még csak nem is kirívóan okos. A legtöbb nyomra ismerősei vezetik rá, bár igaz, hogy a mindent eldöntő rejtélyt végül ő oldja meg. Frissítő egy ilyen karaktert látni a noir műfajában.

Az viszont egyértelműen látszik Jack múltjának fokozatos feltárásán és a gazdag, de a cselekményből csak kisebb-nagyobb részt kivevő mellékszereplő-gárdán, hogy ez egy bevezető sztori akart lenni egy hosszabb sorozathoz. Ironikus módon a történet emiatti aránytalanságait nagyrészt elburkolja Brubaker kissé esetlen műfaji tapogatózása – lehet, hogy manapság kevesebben értik nála jobban a noirt, a Scene of the Crime azonban még tanulópénz volt a számára (ahogy ezt ő maga is beismeri). Túl sok a szöveg, Jack tipikus hardboiled-narrációja szinte teljesen agyonnyomja a képi világot – mintha Brubaker mindent maga akart volna elmondani, mintha nem bízott volna a rajzolójában.

Ami kár, mert Michael Lark már akkor is elemében volt – főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a ’90-es évek nagyrészt egy vizuális ízlésficam volt az amerikai képregények területén. A Scene of the Crime toronymagasan emelkedik ki az akkori átlagból, képi világa egyszerű, elegáns, letisztult és realisztikus, a karakterek mimikái, pózai, a jelenetek beállításai és a panelszerkezetek mind profik.

A túlburjánzó narráció ellenére Brubakernek sikerül egy izgalmas, fordulatos és itt-ott még érzelmileg is roppant hatásos sztorit elmesélnie, aminek különösen a lezárása megkapó: nincs teljes igazságszolgáltatás, nem is lehet, és talán nem is érdemes – mert az élet már csak ilyen. Kár, hogy sosem folytatódott a sorozat, mert a karakterekben mindenképpen van potenciál. Ugyanakkor Brubaker és Phillips a 2006-ban indult Criminallal nagyjából megvalósítottak a Scene of the Crime eredeti koncepcióját: több minisorozatból álló, és ennél ráadásul sokkal jobb noir-szériát kreáltak, ami jó pár díjat begyűjtött – köztük négy Eisnert is (ami nagyjából a képregények Oscarja).

Rusznyák Csaba