„Engem sokkal inkább érdekel a kisembereknek a nagyszerűsége, mint a nagyembereknek a kisszerűsége”

BESZÉLGETÉS GULYÁS GYULA FILMRENDEZŐVEL

A Gulyás testvéreket immár négy évtizede a magyar do­ku­men­tumfilmezés leg­jelentősebb alkotói között tartjuk szá­mon. Nevükhöz számtalan emlékezetes, katartikus hatású film elkészítése fűződik. Meghatározóak a film­szo­cio­grá­fi­áik, történelmi témájú, néprajzi ihletésű műveik. A 80-as évek második felé­ben, a rendszerváltozás szellemi elő­ké­szí­té­sé­ben fontos szerepet játszottak tabutémákat feldolgozó dokumentumfilmjeik. Gulyásék megrázó erővel mu­tatják be az emberi sorsokat, legyen szó az I. vi­lág­há­bo­rúról (Én is jártam Isonzónál), a II. világháború után szovjet lágerekbe elhurcolt magyar hadi­foglyokról (Málenkij robot), vagy az 50-es évekbeli hor­to­bá­gyi kitelepítések­ről (Törvénysértés nélkül). A 90-es évektől külön dolgoznak, de valóságfilm­jeikben változatlan szenvedéllyel és érzékenységgel tudósítanak társadal­munk jelen állapotairól, az abban zajló rövidebb-hosszabb fo­lya­ma­tok­ról. Gu­lyás Gyula a napokban ünnepelte 70. születésnapját. Pályájáról két forgatás között Székesfehérváron beszélgettünk.

– Van egy kis bakonyi falu, amelyhez ön sok szálon kötődik. És e hely révén több szálon kapcsolódik Szegedhez is. Ezért kérem, kezdjük a beszélgetést Dudarral! 1987-ben, a Sze­gedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma dudari falukutatásának 50. évfordulójára szervezett táborba Pete György, a JATE kulturális titkára hívta meg önt testvérével,Gulyás Jánossal együtt. Volt ennek a meghívásnak előzménye?

– Nem tudom kapásból pontosan felidézni, de jártunk korábban Szegeden vetítéseken, ilyen közönségtalálkozókon, és azokat Pete Gyuri koordinálta. Tehát azt mondhatom, jó­ban voltunk vele, mint népművelővel. Sőt azt is meg kell mondanom, bárhogy is alakult később a sorsa, őnélküle ez a tábor nem valósult volna meg. Általában, hogyha megnézzük a nagy történeti munkákat, azokban szó esik háborúkról, békekötésekről, diplomatákról, de, hogy ki szállítja a kaját, ki veszi a lőszert, magyarán ezekről a gubernátorokról és a személyes élményekről a legritkábban. Főleg Magyarországon. Minthogyha ténylegesen mondjuk a várvédő kapitány teremtette volna elő. Bele is őrült volna, ha meggondoljuk, hogy micsoda ellátmányokra volt szükség. Na, most a filmezés hasonlít arra, mint amikor fölvonulnak a seregek. Még a dokumentumfilmezés is, ami pedig szerény fáklyásmenet ahhoz képest, amit a játékfilmesek csinálnak.

– Tehát nem érte váratlanul a meghívás.

– Igazából nem, és örültem neki. Gyuri minden bizonnyal vázolta előtte, hogy próbálkoz­nak. És valahogy sikerült is összeszednie a pénzt. Ha jól tudom, tisztán az egyetem szpon­zorálta ezt az összejövetelt. Akkoriban nem is igazán voltak pályázatok. Az más kérdés, hogy mi később pályáztunk. És a Dialóg Stúdió beszállt a Málenkij robotba (1989), a vég­legesítésbe. Mert a vágási díj, a vágókisasszony, az asszisztens, meg a felnagyítás akkor is nagy pénzek voltak. Szóval, van egy-két fázis, ami sokba kerül, és azokat nem lehet már saját zsebből bírni.

– Mi szerepelt a fölkérésben?

– Hogy rögzítsük a táborbeli élményeket, benyomásokat. Jöttek a szegedi egyetemisták, meg az egyetemi emberek, kutatók, mi filmesek pedig dokumentációt készítettünk a kü­lönböző csoportok tevékenységéről, vitáiról. Interjúkat is csináltunk. Elég sokrétű volt a munka. Fizikailag is, rengeteg tekercs készült. Éppen mostanában írom át az ott forgatott és akkor fel nem használt anyagokat is. Egészen pontosan, sikerült találnom egy volt tanít­ványomat, aki ezt, nyilvánvalóan honoráriumért, megcsinálja. És például a megszólítások alapján sikerült azonosítani a hallgatókat. Mert ilyen irányú jegyzetek nem igazán készül­tek, legalábbis nem maradtak fenn. Azt azért tudni kell, ezen a korabeli, úgynevezett U-matic technikán – amit akkor használtunk – azért igencsak látszik, hogy nem a mai napok színvonalának a legjobbika. Egy istentelen kamerával, már abban az értelemben, hogy több mint tíz kilót nyomott, és egy legalább olyan súlyú rögzítővel dolgoztunk. Amit azonban már nem lehetett az operatőrre kötözni, azt a segédoperatőr cipelte, aki eközben állította az élességet, nézte a hangot. És mint a sziámi ikrek egy ilyen köldökzsinórral össze voltak kötve. Eléggé sokfunkciós eljárás volt.

– És miközben a helybeliekkel beszélgettek, rátaláltak a dudari leventék történetére?

– Amikor az első felvételek készültek, azt hittük, ez egy szelete lesz az anyagnak. Hogy majd valahogy előadjuk a különböző családok históriáját is. De a téma automatikusan kinőtte magát, mert nagyon foglalkoztatott bennünket. Lehetséges, hogy nekem, vagy az öcsém­mel (Gulyás Jánossal) együtt nekünk, van egy ilyen megalomániás szemléletünk, ezért szí­vesebben csinálunk freskót, mint miniatúrát. Mert talán össze lehetett volna foglalni rövi­debben is, de hogy nem lett volna ilyen hatékonysága, az biztos. És még egyet mondok, bár nem akarom különösebben döngetni a mellemet: akkoriban senki más nem dolgozta föl ezt a témát sem. Senki.

– Abszolút fehér folt volt.

– Teljesen. Jól beosztott érdekek, művészeti tanácsi határozatok, engedélyek – a profi fil­mesek így működtek. Valószínű, hogy már félúton leállították az ebbéli képzelgéseket. A miénk egy félig-meddig, ha nem is partizán, de ilyen amatőrszerű akció volt.

– De pénzt hogyan szereztek rá? Mert akkor azért ki kellett derülnie, hogy miről van szó.

– Szerintem egy részét a Gyuri szerezte. Az előzetesekre, a terepszemlére, vagy mondjuk úgy a históriának a felmérésére, hogy mégis mire fog kilyukadni. És aztán mi is, mert ami­kor valamennyit leforgattunk ebből a Málenkij robotból, akkor azt bemutattuk a stúdióban, hogy kvázi támogassák. És azt az anyagot elfogadták, mert végül is jött egy filmes stáb. Tehát volt gyártásvezető, hangmérnök, mikrofonos…

– Ilyen simán ment? Mert ez, a szibériai lágerekbe elhurcolt leventék története mégiscsak tabutéma volt.

– Akkor talán már nem annyira. Mert a film – ’87-ben volt a tábor, akkor kezdtük el, és az utána következő időkben forgattuk – közvetlenül ’89-re lett készen.

– Amikor már átcsúszott a cenzúrán. Lehet, nem is az átcsúszott a megfelelő kifejezés…

– Így is fogalmazhat, mert azért mi se tudtunk arról, és nem is gyanakodtunk rá, amit a helyi vezetőnk, az akkori népművelő – aki, úgy tudom, párttitkár is volt – mesélt el egy-két éve, hogy a BM-ből kiszállt az átvilágító, egy civil ruhás irodalomtörténész, és megkereste őt.

– A tábor kapcsán?

– És a filmesek kapcsán. És különösen annak kapcsán, hogy sok külhoni volt ott. Jöttek a nagy Szovjetunióhoz tartozó Kárpátaljáról, Szlovákiából és a Vajdaságból is, ahonnan a magyarok mellett még egy szerb fickó is érkezett.

– Azt mindenképpen elmondhatjuk, a Málenkij robot ennek a ’87-es dudari találkozónak értékes eredménye.

– Igen, az egyik kihordott kincse.

– És ön azóta is visszajár ebbe a faluba. Több mint negyedszázada időről időre megjele­nik ott és forgat. Ebből az anyagból a rendszerváltás utáni Magyarországról egy nagyon érdekes dokumentumfilm születhet – már ha a körülmények engedik. Hiszen a megvál­tozott filmtámogatási rendszerben – ahol a pályázatok kifutási ideje jellemzően egy-két év – gyakorlatilag nincs arra lehetőség, hogy folyamatkövető alkotások készüljenek. Ezekből a felvételekből mikorra lesz film?

– Most éppen egy tavaly vásárolt videomagnó jóvoltából – ahogy azt említettem – lendü­letet vett ez a dolog, végre digitalizálva lesznek a régi U-matic kazetták. Ez elég nagy munka. Én is huszonhét év után most látom először viszont ezeket a legkorábbi időkben rögzített anyagaimat. Ilyen élményt nem sokan élhetnek át! Szépen átnézem a felvételeket, és ki­jegyzetelem, mi az, ami hasznos, és mi az, ami mégse az örökké-valóság irányába tart. És ha Dudaron kellő fogadtatásra találnék, akkor ott elhelyeznék egy archívumot, ahol bárki megnézhetné – a filmművészeti értékektől függetlenül –, hogy például hogy nézett ki a nagypapa, a nagynéni, és a nem tudom kicsoda. De nemcsak a rokonokat, az ismerősöket, hanem – amit szerintem máshol nem láthatna –, hogy például hogyan szőttek, a bányát, a bányászok munkáját, a saját mindennapjaikat. Az életmódjukat, lehetőségeiket, mentali­tásukat, krízismegoldó képességeiket, illetve mindennek az ellentétét is.

– Vagyis a személyes múltja egy-egy kockáját, illetve képeket a falu kultúrtörténeti his­tóriájából. Egy csomó mindent, amit az ön kamerája az emlékezetnek megőrzött.

– Így van. Amik ilyen címszavakban kvázi lehívhatóak lennének, mint egy ilyen digitális múzeum. Vagy valami hasonló.

– Erről beszélt már a faluban valakivel?

– A hajdani népművelőnek, Földesi Lacinak – aki azóta is, ha szükséges, segítségemre van az ottani munkában – említettem. Igaz, ő egy ideje már az egyik szomszédos községben dolgozik. Úgyhogy valószínűleg a polgármesterrel, vagy a környezetéből valakivel kellene felvennem a kapcsolatot. Majd meglátom. Én még abban is benne lennék, hogy át is dol­gozhatják az anyagot, akár rövidebb, hosszabb részekből bárki csinálhatna magának egy montázst. Egyetlenegy kikötésem lenne, hogy a szerzőt minden esetben tüntessék fel. Egy­általán nem az anyagiak hajtanak, de a szerzőiség nagyon is fontos számomra.

– Tehát azokat a felvételeket, amelyek nem kerülnének be a filmjébe, nekiadná a falunak?

– Az az anyag teljes egészében oda kerülhetne. De a bekerültek is, mintegy archív muszter, vagyis nem szerkesztett képsorok. A filmemet meg megpróbálom én összerakni, aminek a története jóval több, mint negyedszázadot ölel fel, mivel vannak huzamosabb részek, ahol a szereplők Dudar históriájának a Málenkij robot előtti periódusára is visszaemlékeznek.

– Ezzel a dudari bevezetővel jól előre siettünk az időben. Most szeretnék visszalépni egé­szen ’68-ig, dokumentumfilmes pályája indulásáig. 1969-ben a Balázs Béla Stúdió fiatal alkotói (rendezők, operatőrök, írók) megjelentették a Szociológiai filmcsoportot! című ki­áltványukat. Majd a Stúdióban, 1970 tavaszán, a célkitűzéseket elfogadva, kidolgoztak egy programot, amelyben szociologikus dokumentumfilmek készítésére ösztönözték a ta­gokat. Ön és még néhányan, akik a Cinema ’64 amatőr filmstúdiót alkották, már ez előtt, 1968 nyarán, Penészleken – az ott élők nyomorúságos körülményeiről – szociográfiát forgattak. A filmet pedig Valóság síppal dobbal, avagy tűzön vízen át címmel még abban az évben be is mutatták. Milyen volt a viszonyuk a profikkal?

– Mi, az öcsémmel ennek a kiáltványnak a szövegezésében részt vettünk. Csak mikor az aláírásra sor került, akkor valahol, talán Erdélyben forgattunk.

– És így nem írták alá.

– Nem. De azért, hogyha megnézi, hogy kik írták alá, és miket csináltak azokban az évek­ben, elég érdekes képet kap.

– Ebben biztosan igaza van – mert a névsorban szerepel például Magyar Dezső és Bódy Gábor is, akik talán nem is készítettek filmszociográfiát, míg nincs ott például Elek Judit és Gazdag Gyula, akik meghatározó műveket alkottak e műfajban –, de ami most engem inkább érdekelne, hogy ekkortájt önöknek miben állt a kapcsolatuk a szakmával?

– Tehát mondom, meghívtak ebbe a csoportba, és abban biztos vagyok, részt vettünk en­nek a szövegnek a frazírozásában, többszöri vitájában is.

– Vagyis a „balázsbélások” figyelemmel kísérték a munkájukat.

– Igen, de mások is csináltak filmszociográfiát. Tehát nem voltunk mi ennyire állócsillagok vagy egyedül lévők, de nem voltunk sokan, ez igaz. Nem kizárólagos a mi ’68-as produkci­ónk. Bár olyan hosszban és ilyen neuralgikus területen akkoriban nem készültek filmek.

– A penészleki film, amely – jó néhány filmetűd és kisjátékfilm után – az első dokumen­tumfilmjük, rögtön sajátos filmkészítési módszerrel született. Mert „ez a film arról is szól, hogy film, sőt, hogy film készül”–, hogy a szavait idézzem. Vagyis nem játsszák el azt, hogy a forgatás intim szituációk sorozata lenne.

– Bocsánat, nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy nem készítjük elő terepet. A lényeg: én a kérdező, tájékozatlan vagyok, mert tényleg az vagyok. Én ugyanis nem szeretem a felké­szült riportert, aki öt perc vagy öt nap alatt felkészül egy életműből, vagy bármi másból. És ma a húsgyártásról, holnap a szívgyógyászokról vannak meggyőződései, koncepciói, ami­ket mindenáron meg akar valósítani. A botladozás is benne van a történetben. A film maga a megismerés és a megértés folyamata.

– Nem játsszák meg, hogy az interjúhelyzetekben csak ketten vannak – így akartam az előbb.

– Persze, mert ez egy fenyegetett helyzet.

– Mivel az egyiknek mikrofon van a kezében.

– Nemcsak az: a lámpák, a kamera, és minden ördög. A kamera túloldalán pedig ott áll legalább 4-6 ember, ezek előtt fesztelenül viselkedni, ez egy színészt is próbára tesz.

– Amikor először láttam a filmet, nagyon furcsa volt számomra, hogy az éppen forgató stáb is jelen van a felvételeken. Időnként annyian állják körül ott az interjúalanyt, hogy én – a néző – is szinte zavarba jöttem.

– Az lehet, hogy furcsának tűnt, és nemcsak önnek – voltak nagy filmtörténészek is, például Nemeskürty tanár úr is, akik kifakadtak –, mert ezt soha senki nem mutatja. Min­dig csak ilyen álomgyári szövedékek jelennek meg, mivel a dokumentumfilmek is a játék­filmhez akartak hasonulni.

– Hogy eleve módszerváltoztatással indulnak el, ez kinek volt az ötlete?

– Már nem tudom. Ezért most nem akarom magamnak vindikálni. Biztos, a testvéremnek is tetszett ez így. Mert ebben benne van az a felelősség is, hogy azt is dokumentáljuk, hogyha mondjuk tévedünk. De az is, hogy a mi számunkra is ott és akkor világosodik meg az, amit először hallunk, megismételhetetlenül!

– A másik jelentős újításuk, hogy kevés vágóképet használnak.

– A lényeg, hogy belső vágás van, hogy a kamera mozdul el, és ez értelmezi a helyszínt, a szituációt.

– Minek a hatására döntöttek így?

– Persze, láttunk előtte dokumentumfilmeket. És a dolgok között mindig lehet választani. Számunkra az nyilvánvaló volt, ha az ember fölugrik egy ilyen a gyorsvonatra, akkor kell valami nóvumot produkálnia, hogy egyáltalán odafigyeljenek. Tehát nem azt kell csinálnia, vagy nemcsak azt, amit már mások sikeresen végigbrusztoltak. Kell, hogy legyen benne valami egyedi.

– Ebben azért az is benne van, hogy nem lehetünk biztosak a sikerben.

– Az nem is érdekelt bennünket. Abban viszont biztos voltam, hogy ez így legalábbis is hiteles. És én a dokumentumfilm legfőbb értékének a hitelességet tartom. Ott a legsérülé­kenyebb, és ott baromira kiderül, ha bármiféle manipuláció megy a másik oldalon. Ez pe­dig egy nagyon komoly biztosíték, szerintem. Mert a vágóképekkel azt csinálnak, amit akarnak, és ezren csinálják ma is. Én nem tudom, úgy látszik, még mindig nem nőtt be a fejem lágya, mert még a közelmúltban is összevesztem ezzel kapcsolatban a Cinemásokkal.

– A Cinemának nem lett vége?

– Összejövünk a mai napig – ebben ez az érdekes. Ilyen társulat nincs sok Magyarországon. Sőt talán bizonyos értelemben fél évszázada a párját ritkítjuk a sokat emlegetett, nem iga­zán támogatott közösségi szellemnek.

– Erről később majd szeretném kérdezni, de még maradjunk ’68-nál. A Tanítványok kis­játékfilmjét – ami egy diáklázadás története –, 1965-67 között forgatta, és a mű 1968-ban került bemutatásra Miskolcon az Egyetemi és Főiskolai Művészeti Fesztiválon. Ezzel a mozijával is elébe ment az eseményeknek. Miért foglalkoztatta ez a téma?

– Nem tudom megmondani, miért érdekelt ennyire. Az kétségtelen, hogy nekem is kellett gimnáziumot váltanom. Kvázi külső kényszer hatására. De ez legfeljebb egy motiváció le­hetett. Nagyon sokáig fabrikáltam a forgatókönyvet. Ugye a film arról szól, hogy volt ko­rábban egy középiskolai lázadás egy diktatórikusabb tanár ellen. És kirúgták a főkolompost, aki most visszatér a kisvárosba. Egyébként Óbudán meg Angyalföldön forgattuk a képeket. A tanárnak működik egy besúgóhálózata, akik karszalaggal ott járkálnak a gimnáziumban. Már teljesen önjárók. És a végén magát a tanárt is kicsinálják. Sok napon át forgattunk, mire nagy nehézségekkel, iszonyatosan rossz technikával összeállt a film. Megjegyzem, a főszerepet egy szegedi ifjú titán játszotta. Merthogy Szegeden akkoriban kiváló amatőr színházi előadások voltak. Például olyan abszurd drámák, amelyeket nem lehetett nyom­tatásban olvasni. És Racsmány Mihály – aki annak a Paál István vezette társulatnak a sztárja volt, s aki azóta is barátom –, autóstoppal járt föl a felvételekre. A film pont ’68 tavaszára készült el, amihez azért szerencse is kellett. És lement ezen a főiskolások és egye­temisták fesztiválján – ami a festők, szobrászok, bábosok, fotósok, táncosok, színházi em­berek, filmesek összejövetele volt –, ahol Jancsó Miklós volt a zsűri elnöke, aki ennek a filmnek akarta adni a fődíjat, de „üzentek neki”. Ezek után nem ment el a központi ünnep­ségre – ahol a rektor osztotta ki az elismeréseket –, és a filmeseknek tartott külön egy díj­kiosztót, ott ezt el is mondta. Szerencsére volt egy másik kisjátékfilmünk is – egy Szakonyi Károly novellából –, és az kapta meg a díjat.

– 30 év múlva miért vette újra elő a Tanítványokat?

– Mert úgy élt bennem, hogy ahhoz képest, amennyi kraft van benne… Mert akik foglal­koztak vele – akik akkoriban rendszeresen vagy ritkábban lejártak a mi amatőr filmstúdi­ónkba –, például Jancsó Miklós, Szabó István, Zsombolyai János, Lohr Ferenc hangmér­nök, és még mások is, hadd ne soroljam, ők ezt kellőképpen értékelték. És mert – mondjuk így – az akkori eljárásban az amatőrfilmes létnek, és általában az amatőrségnek egy súlyos megszégyenítését véltem megmutatkozni. Ezért arra gondoltam, fel kellene újítani és újra bemutatni. Majd iszonyatos körülmények között, egy az egyben rekonstruáltuk a dialógu­sokat. Újravettük a hangot. És sikerült találnom egy profi stúdiót, amelyik viszonylag ba­rátságos áron, a szokásos szinkrontechnikával a szupernyolcasról felnagyított kópiát meg­hangosította.

– Gondolom, elégtételt jelentett, hogy a film 2001-ben a Filmszemlén elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját.

– Az még hagyján, de előbb még 2000-ben megkapta a Mediawave Nemzetközi Fesztiválon a rendezői díjat. Persze, hogy az volt. Naná! Ezzel úgy helyreállt számomra a rend.

– Olvastam az életrajzában, hogy a testvérével együtt, 1959-ben kezdett el amatőrfilmeket készíteni. Honnan jött az ihlet?

– A szüleink rendszeresen járattak egy tánciskolába. És volt ott egy Ofotért bolt, a kiraka­tában pedig kamerák. Hát csak néztük… Mert azt tudni kell, az áruk nagyjából az akkori átlagos havi fizetés duplája volt. Másrészt, ért bennünket két olyan élmény, amelyek engem megleptek, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Az egyik, hogy valami távoli rokonunknál vol­tak ilyen – még háború előtti, amatőr – vetítőgépek. És egyszer az egyiken levetítettek egy Chaplin filmet. Egy kis burleszket. Chaplin, mint pincér, fagylalttal a kezében rohangált, azt beejtette a nők dekoltázsába, aztán őrületes üldözés, lámpaernyőt húzott a fejére… Min­denre emlékszem, de azóta sem láttam. Pedig megvettem, megnéztem legalább ötvenet már. Ezt valahogy nem forgalmazták. Szóval nekem az, hogy otthon mozit lehet nézni, elég fantasztikus vágyképnek tűnt! Én csak ahhoz bírom hasonlítani, hogy mi is vadul diafil­meztünk. Mivel a szüleink gyakran megleptek minket diafilmekkel. Egyébként én is, azóta is, sokaknak – vásárolok az ószeren – diavetítőt, meg filmeket adok nászajándékba, gye­rekszületéskor. Mert látom, a kicsi gyerekekben még mindig van erre fogadókészség. Arra, hogy ő vetít, ő csavarja… Nem kell hozzá különösebben értelmesnek lenni – ha tetszik neki, és ha az úgy van kiválasztva –, ezeket a 3-4 soros szövegeket gyorsan megtanulja. A másik hatás szintén egy ilyen oldalági rokonnál ért. Nekik volt felvevőgépük is, és csináltak is felvételeket. Egyszer levetítettek egyet egy ilyen sporteseményről. Ahol éppen a rúdugró nekiszaladt, átugorta a nem tudom hány métert. És akkor a pasas, azt csinálta, hogy el­kezdte visszafelé kurblizni, és a rúdugró fölkelt, szaladt hátrafelé, elkapta a rudat… Ez ugye ma semmi, így leírva…

– És akkor?

– Én ilyet sehol nem láttam! Nyilvánvaló, jártunk moziba, de ez más volt. Ezek ilyen alap­löketek voltak.

– Amelyek önt elvarázsolták…

– Tökéletesen. Úgy gondoltuk, veszünk egy felvevőgépet. Kölcsönkértünk, és a nagy­nénénknél Kassán ugyanazt az Admira felvevőgépet, mint az Ofotértban, egyharmad áron megkaptuk, mivel csehszlovák előállítású volt. Aztán beiratkoztunk egy filmklubba. Ott én nagyon sokat tanultam. Volt ott egy Bundics Zoltán nevű bácsi – aki akkoriban nagyjából 40 éves lehetett –, olyan volt ő nekem, mint az első tanítóm, aki megtanított olvasni. Rá­adásul egy baromi precíz ember volt.

– És a technikai dolgokra nagyon pontosan megtanította.

– Így van, de feladatokkal is megbízott. Egyszer csináltunk egy úgymond referenciafilmet, magyarul egy propagandafilmet, a XI. kerület borítékolható szépségeiről, mivel a tanács volt a fenntartó szervünk. Nekem az a megbízás jutott, hogy a Gellért Szálló előtt a külföldi gépkocsikat vegyem föl. Erről az jutott eszembe, ezekből a rendszámtáblákból jó montázst lehet csinálni. Csak kétszer vagy háromszor vittek el a rendőrök, hogy mit akarok az anyag­gal, még jegyzőkönyvek is születtek. Aztán ezt a filmet benevezték egy amatőr filmszemlére, ahol kiemelték ezt a montázst. Van róla két sor, hogy igazán jól sikerült az, amikor… Ez volt életem első komoly elismerése.

– Akkor hogyhogy a bölcsészkarra ment, és miért nem a filmművészetire?

– Próbálkoztam én. De, egyrészt a középiskola vége felé jó atyám éppen megint elővette a makarenkói tanulmányait, és azt mondta, kell valami tisztességes polgári állás.

– Édesapja mivel foglalkozott?

– Apám tanár volt.

– Mit tanított?

– Magyar-német-történelem szakos volt, egyetemi végzettséggel. De voltaképpen általános iskolai igazgatóként munkálkodott, meg a dolgozók esti iskolájában is tanított. Másrészt, volt egy tanárnője, aki ismerte Hegedűs Gézát, aki tanított a Filmművészetin. Ezért el­cipeltek hozzá, és ő beszélgetett velem erről-arról. El lehet képzelni, milyen jól exponálhat­tam magam. Évekkel később apám egyszer elmesélte, azt mondta neki az öreg, kedves uram, erre a pályára csak lánykereskedők és anyagyilkosok adják a gyereküket. Komolyan.

– Mármint a filmes pályára?

– Igen. De hogy miért mondta ezt? Azóta gondolkoztam rajta, mert ez azért kicsit kínos. Kettő: nem tudom, hogy mit állapíthatott volna meg, mert Hegedűs Géza szerintem a film­hez – most így utólag gondolva – maximum a szüzsé vagy a librettó szintjén érthetett.

– De az édesapja miért hozzá vitte el?

– Mert nem volt más ismerős.

– És mit akart pontosan megtudni tőle?

– Hogy alkalmas vagyok-e, megállom-e a helyem a felvételin, van-e valami tájékozottsá­gom a filmről.

– Ezek után az apja lebeszélte róla?

– Ekkor jegecesedett az ki, hogy kell valami komoly dokument. Tehát a középiskolából nem is adtam be a filmre, hanem végignyomtam az egyetemen a magyart és a művészettörténe­tet. Ami annyiban volt kínos, hogy a magyar akkor szabályosan két szak volt. A nyelvészetet is ugyanolyan krafttal tanították. Ott ráadásul – elég romantikus körülmények között – sikerült is megbuknom. Sőt még finnugor nyelveket is kellett tanulni. Tehát kicsit sok ener­gia ment el rá. De sokat visszapótolt az Egyetemi Színpad a varázslatos, nemcsak filmes programjaival, és a „Puskin Tanszék”, ami megegyezett az azonos nevű mozgóképszínház­zal.

– A művészettörténet jobban érdekelte?

– Érdekes módon mind a kettőt szerettem. Egyszer régi magyaron írtam egy olyan dolgo­zatot, hogy jutalmul elvittek egy felvidéki túrára.

– Miről szólt ez az írás?

– Gyöngyösi Istvánról és a Márssal társalkodó Murányi Vénuszról. Akkor azon a túrán nem, de később sikerült is elmennem oda, és megnéztem azt a várromot. Hát tényleg meg­áll az emberben a lélek.

– Az egyetem után volt katona?

– Igen, akkor vittek el.

– Mennyi időre?

– Akkor már csak félévre.

– Hol töltötte le a szolgálatot?

– Debrecenben. Kivakartam volna a térképről is, olyan állapotok… Erről például akarok egy filmet csinálni. Ezt a katonaság témát, A dolgozó népet szolgálom címmel többször beadtam már. Elég sok pénzem el is ment a pályázatokra.

– Mikor pályázott?

– Mondjuk az elmúlt hét vagy nyolc évben.

– És senkit nem érdekel?

– Nem. És egyszerűen nem értem, hogy miért. Vagy fafejűek, vagy más emlékeik vannak… Nem tudom. Pedig ez egy hihetetlen gazdag anyag, mert a katonaságnak külön stúdiója volt. Volt a minisztériumnak is, és volt egy katonai filmstúdió is. Na most, hogyha azt az arzenált sikerülne megszerezni, és lehetőleg baráti áron, hát abból egy fergeteges filmet lehetne csinálni. Meg azokból az élményekből, tapasztalatokból, amik akkor, ott nekünk jutottak.

– Régi felvételekből szeretné összeállítani a filmet?

– Nemcsak. Teszem azt, valaki beszél, mondjuk, hogy ilyen-olyan tankkal ment, vagy én például elmondanám azt, hogy a kétéltűvel. És akkor lássuk a tankot, vagy a kétéltűt, hogy hogyan megy, mendegél, s hallhatnánk a szubjektív emlékek mellett a hivatalos zenés kom­mentárt…

– Vagyis adott helyekre bevágná a megfelelő archív felvételeket.

– Nagyjából. Ráadásul kíváncsi vagyok, például vannak-e olyan képek, amikor a kétéltű az árvízben megy. Mert biztos vannak, csak azok szidolozottak. Csak hogy ezt az egy mozza­natot kiemeljem: amikor mi ott voltunk az árvízen, hoztak Ercsiből, föl Csenger környékére 12 kétéltűt, és másnapra már csak kettő maradt.

– Mi történt a többivel?

– A többi… Például volt úgy, hogy mentettük a lakosságot, az állatokat, és a kétéltű elkez­dett süllyedni. Az embereket, minket kiskatonákat is, kikapkodtak onnan, mentőcsónakok­kal kimenekítettek, az állatok meg – mivel oda voltak kötve – ott fulladtak meg. Nem sok mindent mondtak még erről, pedig ez volt a rögvalóság.

– És ön szeretne beszélni róla.

– Jó lenne.

– A Bölcsészkar után pedig jelentkezett a Filmművészetire.

– Igen, háromszor is… Azok legendásak voltak. Végiggyúrtam, lediplomáztam, és utána egyből beadtam, pontosabban mindketten beadtuk öcsémmel. Az első felvételin eljutot­tunk a harmadik szűrővizsgáig. Kilenc hónapig tartott. Erre az utolsó körre tizenhárman maradtunk, akik filmet is készíthettünk. Ott például csináltam egy kicsit szürrealista fil­met, ami arról szólt, hogy a főszereplő, aki amatőrfilmes társam volt a Cinemában, egy terepszínű köpenyben, kicsi magnóval – ami akkoriban azért kuriózumnak számított – ro­hangált kvázi a természet lágy ölén. És titokban szerelmes párok, öregemberek diskurzu­sait rögzítette, aztán üldözték, és így tovább… És mit tesz Isten, később kiderült róla, hogy jelentéseket produkált a Cinemáról. Semmit nem tudtunk erről a tevékenységéről a kra­peknak. Egyébként a sztorit egyszer beépítettem egy másik filmembe. Ez volt az első alka­lom. Másodszor…

– Bocsánat, még csak ott tartunk, hogy eljutottak a 13-as körig.

– És abból fölvettek nyolcat vagy kilencet, akik közé én nem kerültem be.

– Tudja, hogy miért nem?

– Egyszer ezt már elmondtam másutt. Valamikor a 90-es években Herskó János, aki 1970 körül disszidált Svédországba, és akkor a stock­holmi filmfőiskolának volt a rektora – becsületére legyen mondva – meghívott oda János­sal minket előadást tartani. Utána vacsora volt, kaja, pia. Természetesen valahogy szóba került ez a szerencsétlen, de emlékezetes első felvételi is – ugyanis annak idején nála star­toltunk –, és akkor ő azt mondta, higgyem el, a felvettek közül többeknek szól­tak az „érdekében” a Központi Bizottságból. Engem meg máig gyötör – pedig igyekszem mindent megvenni –, hogy miket nem láttam, nem hallottam. Na de a második felvételim még érdekesebb volt, amit 2-3 év múlva hirdették meg. Ott az volt a záró-, vagy az eggyel előző tétel, hogy levetítették De Santisnak, egy neorealista olasz rendezőnek, a Róma, 11 óra című híres filmjét. Ami na­gyon röviden és zanzásítva arról szól, hogy ugye az átkozott kapitalizmusban, a totális munkanélküliségben meghirdetnek egy gépírónői állást. Majd a helyszínre, egy bérházba, olyan sok hölgy jön el, hogy leszakad a lépcsőház. És mi írtunk róla ezt, azt, amazt. Utána következett a szóbeli, ahol ott ült az egész magyar filmtörténet élőben. Én nagy zavarban voltam. És akkor Simó Sándor föltette nekem a kérdést – akivel én utána nagyon jóba let­tem, és később kompenzálta is ezt –, hogy Gulyás úr (vagy elvtárs, már nem emlékszem), hát hogy képzeli maga ezt? Mert valami olyasmit írtam az elemzésben, hogy ez a mi társa­dalmunkban is előfordulhat. Hát – mondtam –, hogyha a VII. kerület a társadalmunk szer­ves része, és mivel ott lakozom tudom, ott öregasszonyok potyognak ki az erkélyről. És tudok szerelmes párt is, akit a vakolat vágott agyon mielőtt eljutottak volna az anyakönyv­vezetőhöz. Köszönjük szépen. Ennyi. A harmadik volt a legrövidebb. Mert akkor meg azt írták, nagyon – hogy mondjam – fifikásan, hogy más szakon szerzett diploma előnyt jelent. Nyilvánvaló, hogy beírtam. Ezek után azt válaszolták, túlkoros vagyok. És Várkonyi Zoltán – megvan még a levél – sok sikert kívánt a polgári élethez.

– Akkoriban mennyi volt a felső korhatár, amíg jelentkezni lehetett a felsőoktatásba?

– 28-ra lenyomták akkor. De még ezt is elviseltem. Azt viszont nagyon nehéz volt, amit sokkal később tudtam meg, nevezetesen, hogy egy középiskolai évfolyamtársam, aki egy­idős volt velem, felvételt nyert akkor.

– Nem gondolt rá, hogy nem is akarják fölvenni?

– De gondoltam, mert addigra már csináltam egy-két amatőrfilmet, amik finoman szólva is… Már túl voltam a Penészlek filmen, a Tanítványokon…

– Amikor a testvére az operatőrire járt, önben milyen érzések kavarogtak?

– Azt ő abszolúte megérdemelte! Görbüljek meg, ha valaha is éppen tőle irigyeltem volna.

– Én ezt nem is kérdőjeleztem meg…

– Voltak rossz érzéseim, persze… Nyilvánvalóan fájt, hogy én nem…

– A harmadik sikertelen próbálkozás után mi alapján döntött úgy, hogy többször már nem jelentkezik?

– Akkor már családom volt. Már megszületett az első fiam. Más volt a helyzet.

– És arról is döntött – Várkonyi tanár úr levelével a zsebében –, hogy mégis, diploma nélkül is filmes lesz?

– Nem én döntöttem így. Azért alapjában véve szerencsés voltam, ha végigtekintem a dol­gokat. Csináltunk Erdélyben, Széken egy amatőrfilmet, ami megnyerte a nagydíjat itt Szé­kesfehérváron. És akkoriban a díjnyertes amatőrfilmeseket meghívták a Balázs Béla Stú­dióba. Nekünk is fölajánlották, hogy fölvesznek oda tagnak. Hát az nekem olyan volt, mint­hogyha az oltáriszentségnél helyet cserélnék a pappal. Mert ugye, most már én is az egye­temes egyház aktív, cselekvő tagja lehetek.

– Ez mikor történt?

– A hetvenes évek közepén. Nagyon nagy, óriási lehetőség volt.

– A tagság szakmai lehetőséget jelentett, de fizetést nem. Miből éltek?

– Dolgoztam az Országos Műemléki Felügyelőségnél.

– A „műemlékesség” is szerelem volt?

– Nagyon is. Nagyon is belehabarodtam. Pedig azt nem én találtam ki. Nekem eszembe se jutott volna.

– Akkor hogyan került oda?

– Volt egy kedves tanárnőm, Dr. Zádor Anna – mindenki mamának becézte joggal, nekem kiváltképp az volt –, aki csípett engem. Ő mondta: fiacskám meg kell ragadnia ezt az alkal­mat, hogy most van egy üresesedés a Tervtárban. Mert az pont magának való, ott lehet sokat olvasni, nézelődni. Komolyan mondom, hihetetlenül hálás vagyok neki! Igaz, előtte dolgoztam már félállásban a Nemzeti Galériában, meg az Akadémia Művészettörténeti Csoportjában is, de itt státuszba kerültem.

– És rögtön elkezdett terepmunkákra is járni?

– Nem, a tervtáros nem ment terepre. De egy idő után azért csak bekerültem ilyen csapa­tokba, és én is részt vettem műemlékkutatásokban, -helyreállításokon.

– A munkájának abba a részébe szeretett bele?

– Is. De már magában az, hogy amikor a különböző helyreállításokra jártunk, annak kap­csán megnéztünk a környéken más műemléket is. Nem azt mondom, hogy az összest, de a döntő többségét, talán 90 százalékát ismerem a történelmi Magyarország műemlékeinek.

– Akkor ez a munka még egy szabadegyetem volt az egyetem után.

– Ez biztos. És hát összejöttem egy csomó emberrel, építészekkel, régészekkel, művészet­történészekkel.

– E mellett a munka mellett hogy tudott forgatni?

– Az egy idő után már nem ment. Előbb még fizetés nélküli szabadságot kértem, de az­tán ’79-ben végleg föl kellett adnom a műemlékes munkát, amikor a Papp Laci (Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni) filmet forgattuk. Mondjuk – mai szemem­mel nézve – az egy nyögvenyelős film. Mi sem soroljuk a legsikeresebb közé. Pedig abba anyait, apait beleadtunk. Érdekesebb is lett volna, de abból azért vágtak, vágattak ki ren­desen részeket. Mert abban a sztoriban benne van – tetszik, nem tetszik –, ami különben is a levegőben volt, hogy ugye a sport és a politika, ezek elég furcsa mésalliance-ban létez­nek.

– Megcsinálták a filmet, és nem az került a mozikba?

– De, lényegében az. Sajnos, hogy annyi eszünk nem volt… Igaz, nem is lehetett. Mert a korabeli technika külön kezelte a hangot és a képet. És csak a standard kópia esetében, tehát, amit jóváhagytak véglegesítésre, nyomták egybe azokat. Na most, ami előtte kivá­gásra került, azt sehol másutt nem lehetett már megnézni. Nem volt az azért olyan nagy áldozat. Egy ékezetért nem érdemes meghalni – mondták az okosak.

– Ez a politikai kontroll pontosan hogyan működött?

– Vannak kötelező stációk, amiket be kellett tartani. Első szinten a stúdióban, utána a Filmfőigazgatóságon. És hát voltak ilyen láthatatlan sugallatok is, amik jöttek telefonon, meg a fene tudja hogyan. Mindenesetre a magyar filmtörténetben én eddig soha nem ol­vastam még dokumentumszerűen ilyen jegyzőkönyvet. Pedig ezek elkészültek. A magyar filmtörténet arra hasonlít, minthogyha a geográfiában mindig csak a csúcsokról írnának. Mert például a Nagyalföld és a környéke nem is létezik. Csak a fesztiválok és a díjak, mintha az úgy magától jönne. Pedig tudok azért más történeteket is, öngyilkosságig bezárólag. De ezekről hallgatnak.

– Az Én is jártam Isonzónál (1987), illetve az egész első világháborús sorozatuk története számomra jól példázza, mit jelentett egy dokumentumfilmesnek a Kádár-korszakban olyan történelmi eseményről vagy társadalmi jelenségről filmet csinálni, amiről nem le­hetett nyilvánosan beszélni. A filmet 1982-ben kezdték el forgatni és iszonyatos küzdel­mek árán csak ’86-ban sikerült befejezniük, és a következő évben bemutatniuk. Pontosan mi minden volt az, ami ehhez a kálváriához hozzájárult?

– Nagyon röviden a társadalmi konstelláció volt az. Ugyanis először nem akarták elhinni nekünk, hogy találunk résztvevőket. Majd pedig, amikor terepszemlén begyűjtöttünk jó párat, akkor azt mondták, ezt a históriát nem lehet kronologikusan szerkeszteni. Mert – nem kimondva ugyebár, de – az első rész a keleti frontokkal, illetve Szerbiával és Oroszor­szággal foglalkozott volna, akik a szövetségeseink voltak, és a Varsói Szerződés tagállamai. Ugyanígy nem lehet a sorozat végét sem megcsinálni, túl azon, hogy a trianoni békekötés diktátumához idéztük Lenin elvtársat – az is a címe, a Rabló béke –, mert ott meg a nap­nyugati államok lettek volna érzékenyítve. És foglalkozna Károlyival, a Tanácsköztársaság­gal… Ezért a legbiztosabb, csináljuk meg az olaszokról szólót, mert azok ugyanúgy az el­lenséges táborral voltak, vannak – gondolom, ez volt az ideológusok legfőbb motivációja. És így nagyon sok idő elment. Mert a forgatásokon mi ezt nem tudtuk akceptálni. Tehát hogy akkor gyűjtjük be az egykori frontharcosok további emlékeit, ha majd engedélyezik azt. Akkor, amikorra esetleg százévesek lesznek már. Tehát mi mindent egyszerre fölvet­tünk. Ezért nagyon későre készült el az Isonzó. Mert ebben szót fogadtunk, hogy akkor legalább csináljuk meg a középső részt. Zanzásítva ennyi.

– A késésben szerepe volt annak is, hogy közben stúdiót kellett váltaniuk. Emiatt egy ideig le is kellett állniuk.

– Igen, az is közrejátszott.

– Kérem, beszéljen róla!

– Nem szeretek panaszkodni… A Társulás Stúdió megszüntetése pedig egy önálló beszél­getés témája lehetne… Nagyon röviden: a Társulásnak – a stúdió vezetője Schlett István volt – az volt a specialitása, hogy a konzultációs tanácsa csupa társadalomtudósból állt. Akiket most hadd ne soroljak föl, mert félek, hogy valakit kihagyok és megbántom. És az biztos, hogy amíg a stúdió működött, én rengeteget tanultam ezektől az emberektől. Hihe­tetlenül élénk megbeszélések és viták folytak ott, amikbe mi filmesek is beleszólhattunk. Föl is keltette az ottani munka, mind a szakma, mind az elfogadók figyelmét. És nagyon körmönfontan megszervezték azt, hogy öt év után maguk a filmesek oszlatták föl úgymond kizárólag szakmai alapon. A história azóta is a szőnyeg alá van söpörve. Az Isonzó eredeti­leg a Társulásnál indult el. Annak megszűnése után – hosszas tárgyalások után – átvette a produkciót a Budapest Filmstúdió. Ahol – hogy úgy mondjam –, több mint támadás volt a film elfogadási procedúrája. Ugyan nem engedték meg, hogy szó szerint rögzítsünk – mag­nóval, vagy netán kamerával –, de azt nem lehetett megtiltani, hogy jegyzeteket ne készít­sünk – mert valamihez igazodnunk kellett. Így valami kevés írás maradt róla, hogy mi min­dent vágtak és vágattak ki abból az anyagból. Valahogy azért keresztülment. És bár néhány dolgot sikerült megmentenünk a jelentősebb figurákról, a vágások java része a szokásos szemétkosarakba került. De ami a legmegrendítőbb volt a számomra, hogy amikor lement a film, egyetlenegy kritikusnak, történetesen egy bolgár kritikusnőnek volt arra – mondjuk úgy – mersze, hogy azt mondja, az egész filmszemle legmeghatóbb pillanata az volt, amikor a vetítés végén fölsorakoztak ezek a nyolcvan és kilencven éven túli veteránok és állva ün­nepelte őket a közönség. Ezzel együtt semmilyen díjat nem kaptunk. Pontosabban egy jó félév múlva – amiről nem értesítettek bennünket – volt egy fesztiválmeghívásunk Nyonba. A film ki is ment – szintén nem tudtunk róla –, és ott megosztott második díjat nyert. Ami azért volt különösen jelentős, mert akkor éppen nem adtak ki első helyezést. Mi erről csak utólag szereztünk tudomást, amikor berángattak bennünket a Filmfőigazgatóságra, és ad­tak ott valami plecsnit. És volt pár hasonló esetünk.

– Amikor ’86-ban eldőlt, hogy a filmet be lehet mutatni, akkor milyen ígéretet kaptak a többi részre vonatkozóan?

– Semmilyet. Sokkal később, valamikor a kilencvenes évek első felében sikerült befejez­nünk a munkát.

– A teljes sorozatot a Duna Televízióban játszották le.

– Ott egyszer-kétszer lement, valamikor éjnek évadján.

– A moziforgalmazásra reményük sem volt?

– Akkor már nem, mert addigra már azok az emberek, akik korábban odafigyeltek a doku­mentumfilmekre is – és öntevékenyen art-mozikba, klubokba, itt-ott meghívásokkal ke­csegtettek –, már nem voltak abban a helyzetben és pozícióban, hogy ezt megtehették volna. És bizonyos értelemben – amit szoktak is mondani – ténylegesen megváltozott a nézői at­titűd is. De nem is történt semmiféle erőfeszítés ebbe az irányba. Többek között annyi sem, hogy akár DVD-n megjelenjen. Ami azért egy kicsit – hogy finom legyek – cseszi a csőrö­met, mivel nekünk egyetlenegy filmünk sem jelent meg DVD-n. Mert nem kell hozzá film­esztétának lenni, hogy el tudja dönteni az ember, egyébként pedig ki mindenkinek milyen minősíthetetlen filmjeit terjesztették ezen a jól elérhető technikai színvonalon.

– Ön szerint ez kin múlott?

– Biztos, hogy nem rajtunk. Többek között talán azon is, hogy nem loholtunk utána. Nem nyaliztunk, nem telefonáltunk, nem tettünk ígéreteket, és így tovább.

– Szerencsére elérhető forrásként ott az internet, ahol meg lehet találni és nézni az összes részt.

– Nem tudom, ki tette oda föl, és azt sem, hogy milyen a minősége. De eredeti forrásként azért nekünk van egy ilyen master DVD, vagy valami hasonló.

– Szeretnék visszatérni még a terepmunkáihoz! Önnek nemcsak dokumentumfilmesként, műemlékesként, hanem később a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékének tanáraként is – az antropológus hallgatókkal közel két évtizeden át – volt alkalma terepre járni. Meg tudja mondani, hogy nagyjából mennyi időt töltött a külön­böző terepeken?

– Ez meghatározhatatlan… De ha jól belegondolok az egyetemi gyakorlatoknak utána lehet számolni: a kollégáimmal évente minimum 10-12 napot mentünk, ezt kellene az említett húszassal megszorozni. Én azért terepmunkának tartom például még azt is, hogy amikor elkészültek a filmek, akkor azt vetítettük. Tehát részben azoknak, akikről készült. De ez még hagyján volt ahhoz képest, amennyi ilyen programot például a Balázs Béla Stúdió tar­tott.

– Közönségtalálkozókat.

– Igen, ilyen művész-közönség-vetítéseket, úgynevezett társadalmi forgalmazást. És külön az egyedüli filmterjesztő, a Mokép is, akinek rendkívüli hálózata volt. Tehát nagyon sok helyen megfordultunk.

– Szeretett ezekre a találkozókra járni?

– Igen, mert sok emberrel találkozhattam, vitatkozhattam, meg lett sok haver, néhány ba­rát és szerelem is. Volt olyan, amelyikről magnófelvételt is csináltunk, és beleírtuk a követ­kező stúdiófüzetbe, mert rendkívül érdekes vélemények hangzottak el. Nyilvánvaló, a né­zők nem filmtörténészek vagy filmesztéták, de pont ez volt a jó, hallani, ami a filmről spon­tán eszükbe jutott. Egyáltalán maga a véleményformálás. Ez nagyon fontos volt. A ki­beszélhetőség határainak a feszegetése. Olyan dolgokat is kimondhattak ott, amiket addig nem. És ez nemcsak a mi vetítéseinken volt így, hanem sok mindenki másén is megtörtént. Szerintem ez egy elég komoly aknamunka volt. Mondom még egyszer, kiváltképp a kollé­gáknak is a közreműködésével.

– A film hatása alatt olyan érzelmi szelepek nyíltak meg a nézőkben, amelyek egyébként más módon nem. És nyilván ezek az egyes érzelmi reakciók is nagy hatással voltak a többiekre, illetve újabbakat indukáltak.

– Persze. Jártunk az egyetemi központokba, különböző klubokba, szinte rendszeresen. De a legegyszerűbb helyekre is eljutottunk. Volt úgy, például a pécsi Szemlék kapcsán, hogy ott a környéken elvittek gyárakba, falusi mozikba, ide-oda… Meg – hogyha közvetlenül megkerestek bennünket – saját magunkban is mentünk. Talán nem is volt olyan meghívás, amit lemondtuk volna, legfeljebb másik időpontot kértünk.

– Vagyis a filmek utóélete során is jelentős terepmunka zajlott.

– Ez tényleg érdekes, mert hogyha ezzel számot vetünk, egészen biztos, hogy több száz helyen járhattunk.

– A rendszerváltás után ez ugyanúgy működik, mint annak előtte?

– Nem, a rendszerváltást követően azért ezek az alkalmak elég erősen megcsappantak. Egyrészt, én általában – tehát nem csak a filmre vonatkoztatva – úgy látom, hogy a civil kezdeményezéseknek nem volt igazi folyamatos terepe a kultúrában. Tehát nem lettek kel­lőképpen támogatva. Mint ahogy – tetszik, nem tetszik –, azért az átkosban mégiscsak akadt egy-egy népművelő, könyvtáros, tanárember, hadd ne soroljam, de még a szocialista kollektívák is ugye penzumnak beírták, hogy találkoztak ezzel, azzal… És ezek sem voltak mindig balul sikerültek. Sőt voltak akik nem is a plénum előtt, hanem külön jöttek oda hozzám. Minden ilyen beszélgetés egy-egy gyónás volt. És azért az nagyon különös, amikor valaki a sorsát egy másik emberre rá meri bízni, mert valamit látott, ami ezt úgy hitelesíti a számára. Bizakodik, hogy talál egy rezonánst.

– Kérem, mesélje el egy ilyen élményét!

– Amit most elmondok, azért volt kirívó, mert a magyarországi esetekhez képest, amelyek – hogy mondjam – nagyjából mindig így zajlottak, ahogyan az előbb említettem, ott valami egészen más történt. A Törvénysértés nélkül (1988) filmünkkel külhoni magyarok meg­hívtak bennünket az öcsémmel együtt, talán Brémába. És ott a vetítés után odajött hozzám egy pasas, aki azt mondta, áruljam már el, hogy minket a KGB pénzelt. Mert ilyen filmet a béketáborban biztosan nem lehet megcsinálni. Közben annyi kiderült róla, ’56-ban ment el az országból, és hogy azóta nem is járt itt. Komolyan gondolja? – kérdeztem tőle. És ő azt válaszolta, hogy ez egy propagandafilm. Mi ebben a propaganda? Kérem, mondja meg, mi? Az, hogy verték az embereket? Bármit kérdeztem, ő csak hajtogatta a magáét. 35-40 éve őrzött magában egy képet, és nem hitte el amit akkor látott. Iszonyú veszekedés kere­kedett belőle. Annyira megmaradt bennem ez a történet.

– Kunt Ernő antropológus 1992-93-ban hozta létre Miskolcon a Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéket, ahová önt és a testvérét is munkatársául választotta. Mi alap­ján hívta oda?

– Ismerte a filmjeinket. És akkoriban működött a Videográfia Egyesület Gödöllőn – ami ilyen öntevékeny csoportunk volt a Soros Alapítvány támogatásával –, ahol elég rendesen dúlt az élet. Fiatalokat oktattunk, akikkel filmeket forgattunk, vágtunk, vetítettünk… Az Ernő pedig eljött oda, két-három foglalkozást megnézett és aztán előadta, hogy indulni fog ez a képzés, meg hogy rám is gondolt. Én akkor azt mondtam neki nagy balgán, hogy ez baromi megtisztelő, csak az a kár, hogy Miskolc, ha nem is az egyetlen város az országban, de az egyik legkirívóbb, ahol a még létező műemlékeket, amiket én nagyon sokra tartok, gyakorlatilag kiirtották. És az így hogy néz ki. Erre az Ernő azt válaszolta, mert ő ott lakott – és nem villant át bennem, hogy ez azért sértés –, hogy igen, de tudod, ott is csak emberek élnek. Ezen akkor annyira elszégyelltem magam, hogy megfogadtam, végigviszek egy év­folyamot, nem lehet az olyan borzalmas. És nem is lett.

– Mit tanított?

– A vizuális ágazatban dokumentumfilmet, főleg elemzést, illetve annak az antropológiai kutatásban való hasznosíthatóságát. Talán mondhatjuk úgy, hogy a képi kultúrának ez a mozgás-ágazata miben áll. Nagyrészt a magyar filmkinccsel foglalkoztunk, de azért az úgy­nevezett egyetemesből is Nanuktól a Shoahig sok szeminárium zajlott. Csináltam egy olyan órát – talán az volt a legérdekesebb, amiről most könyvet is szeretnék megjelentetni –, ahol meghívtunk szemeszterenként 2-3 rendezőt. Ők előzetesen elküldték az általuk kiválasz­tott – kvázi tipikusnak vagy jónak tartott – filmjüket. Ezeket előre megnézték a hallgatók, és akkor jöttek az alkotók: volt egy félnapos beszélgetés, amit rögzítettünk is. Ezt az anya­got most éppen legépeltük, én kicsit átjavítottam, és megkapják a szerzők, akik természe­tesen átírhatják. Ha minden jól megy, akkor a könyvben benne lesznek ezek a szerzői val­lomások, valamennyi kérdéssel, és az elkészült hallgatói dolgozatok. Az például nagyon ér­dekes, hogy olyan hallgatók, akik addig alig láttak dokumentumfilmet – és nem kevesen – hihetetlen szemléletre és nyelvezetre tettek itt szert. Merném mondani, hogy nemegyszer a filmkritikusokat meghaladó gondolatok, korszerű, tudományos fogalomtárral és nyelve­zettel jelentek meg az elemzésekben. És az igazi az lenne, ha a könyv végén ott lenne egy DVD is. Meg mellette fotók is, mert én azt katasztrofálisnak tartom, hogy az ilyen filmes könyvekben – amiket elég rendesen vásárolgatok – maximum a borítón vannak képek. Na most ez a dolog marha nehezen akar összejönni, mert a DVD-s változat szinte megfizethe­tetlen. Illetve van egy másik elképzelés is. Lehetséges, hogy új tankönyvként kellene rá fi­nanszírozó partnert keresni. Csak akkor meg beszűkülne a piac, és nagyon kevés emberhez jutna el ez a munka.

– Végül is Miskolcon több évfolyamot is végigvitt. Örömét lelte a tanításban?

– Én azért elég furcsán tanítottam, ezt pontosan tudom. Utóbb találtam a nagy Galileitől egy idézetet, sajnos nem tudom szó szerint citálni, de a lényege a következő: tanítani, meg­tanítani nem igazán lehet sokat, de az érdeklődést fel lehet kelteni a tudásra. Én is így lát­tam célravezetőnek. Mert nem az a jó, ha én elmondom a hiszekegyet, és a hallgató ponto­san bevágja, hanem az, ha ő önjáróvá válik. Nem azt mondom, hogy ez minden esetben teljesült is, de akadtak páran. Főleg amikor még ötéves volt a képzés, mert úgy volt egy jó ráfutás azzal a szerény technikával. És az igazi nóvum az volt, hogy itt engedélyezték az akkreditációban az úgynevezett videofilmes szakdolgozatot. És voltak, akik ilyet írtak.

– Filmet készítettek szakdolgozatként.

– Gyakorlatilag igen. De azért ezek antropológiai filmek voltak.

– De az antropológiai film és a dokumentumfilm között van átjárhatóság. Időnként nehéz is a határvonalat meghúzni közöttük.

– Persze hogy van. Sőt nagyon sok olyan közös lépcső van, amit nem kellett újra föltalálni. Elmondok két helyzetet. Az egyik az, hogy a dokumentumfilmeknek a javarésze, ha nem is kizárólagosan, de mégiscsak a különböző interjúkra alapozódik. Ezeket köti sorba. Például nyilvánvalóan nem lehet azt kérni valakitől, hogy meséljen az első világháborúról, de lehe­tőleg ne szavakban. Hát hogyan? És ott mégiscsak a gondolatok, azoknak a mélysége, a szereplő személyisége az, ami dominál. A másik, hogy az antropológiai kutatásnál azt mondják, ez egy résztvevő megfigyelés. Ez azt jelenti, hogy odamegy az antropológus, de nem avatkozik bele, tehát tőle függetlenül zajlanak a dolgok. Maximum ő maga is beáll – ha képes rá – például kaszálni, és nem vágja le a lábát, de azért inkább megfigyel. Hát ez tökéletesen és tipikusan azonos a dokufilmben a szituációs filmezéssel. Legegyszerűbben egy esküvőnél: odamegy a filmes és megcsinálja a felvételt. Nem avatkozik be, nem mond­hatja azt a papnak, hogy jöjjenek még egyszer, és adja újra az áldást. És hát vannak ezeknek a kombinációs, eklektikus megvalósulásai.

– Szóval szívesen csinálta?

– Jó volt, mert volt egy nagy felszálló ága. Teljesen, mint egy család, az első évfolyamok még úgy szerveződtek. Közülük lettek tanártársak is. Bár be tudnék számolni sok keserű­ségről is, de számomra mégsem az a döntő.

– A keserűség mögött milyen kudarc húzódott meg?

– Például az, hogy bizonyos pályázataink az istennek sem jöttek be. Vagy ahogy az egyete­men belül általában a bölcsészekkel bántak. De nem akarok nagyon belemenni… Mert még azt is mondhatom, hogy talán itt-ott joggal is. Mert azért voltak olyan tanszékek is, ahol több volt az oktató, mint a diák. És ez sokáig nem tartható fenn. De az, hogy akkor az egé­szet egybemossák és általánosítanak.

– Önöknél sok hallgató volt?

– Amíg ötéves volt a képzés, voltak szépen. De – bár én nem vagyok szakmabeli – ez a bolognai mártás, ez halálos lehet, és sok helyen. Mert szerintem az nem normális, hogy a mesterképzésre be lehet jönni más intézményben, más képzésben szerzett diplomával is. És az sem, hogy ezt a szószt ellenállás, kritika nélkül lenyelték, és egyből lehetett redukálni. Ráadásul pont fordított a hatása, mert akik elvégzik a hároméves szakot, azok egyből el­foglalják az álláslehetőségeket. Míg a másik két évig még gyötri magát. Mert olyan nincs, hogy értékbecslés alapján majd őt hamarabb megfogadják, vagy megvárják.

– Nyolc éve – amióta nyugdíjba ment – nem tanít már. Vannak most ön körül fiatalok, akikkel együtt dolgozik?

– Igen, van két tanítványom is.

– Milyen feladatokat szokott rájuk bízni?

– Hát ők az operatőrök, vágók, vagy a hangi utómunkákat csinálják, mindenfélét.

– Élvezetes velük a munka?

– Élvezem, mert ráadásul az egyikük kifejezetten innovatív. A szónak abban az értelmében, hogy a saját maga által – mindenféle bérmunkákból – megkeresett nem kevés összeget folyamatosan a felszerelésére költi. És vesz például egy optikát, aminek a megszállottja, vagy egy sínt, amin a kamerát lehet ide-oda tologatni. Én ebben egyébként nagyon partner vagyok. Vagy beszállok pénzzel, vagy bérelem tőle, vagy elmegyek vele, és akkor együtt né­zelődünk. Ott tartunk, hogy két azonos gépünk van, elég modern és komoly optikákkal. És ez a kettő szinkronban már ütős. Eddig is dolgoztunk két kamerával, csak különbözőek voltak, és állatira látszott a különbség. Mindenki belekötött, különösen a szakemberek, hogy ez így exponált, az úgy exponált.

– És belőlük igazi dokumentumfilmesek válhatnak?

– Ha győzik, és ha kapnának támogatást.

– Milyen képességekkel, készségekkel kell rendelkeznie a jó dokumentumfilmesnek?

– Deklaratíve? Ezen még nem is gondolkoztam. De az nyilvánvaló, hogy valamiféle társa­dalomtudományos jártasság, ismeret, olvasottság szükséges – legalább a szociográfiáknak a szintjén, amiben hihetetlenül gazdag és lenézett a mai irodalom. És legyen személyes motivációja is, hogy képes legyen valamiféle fantáziára, újításra. Nem feltétlenül csak a más formanyelvre, hanem olyan területekre tévedjen, amikre addig még nem volt tekintet. Mondok konkrét példát is, teszem azt, a Jánó testvérek, ezt egy ifjú hölgy, Makó Andrea első filmjeként forgatta. Hát az tényleg megrázó. Vagy ugyanígy mondhatom a Három hi­ányzó oldalt is, amit egy úr, Schuster Richárd készített. Ezekben a filmekben a hihetetlen ifjúi elszántság és minden vágyás megfelelő mértékben és tökéletes dramaturgiával benne van. Amiket én nagyon fontosnak tartok. Továbbá legyen önkritikája, tehát ne bízzon csak abban, hogy ő egy személyben minden egyes hangszeren játszhat a zenekarban. Mert ezt meg lehet csinálni digitálisan, és így tovább, de az olyan is. Tényleg el kell dönteni, hogy ki a karmester, ki a szólamvezető, mit játszik. Én tudom pontosan, hogy napjainkban ezer és egy eszköz van. És reklámozzák, hogy gyorsan, röviden, minél mókásabban, ilyen telefo­nokkal és olyan fogkefékkel – és a fene tudja, mi lesz a következő stáció –, de arra azért nem árt odafigyelni, hogy az eredmény másoknak is nyújtson valamit. És legyen tétje, hogy miért csinálja, ne csak a siker domináljon vágyképként!

– Még valami, ami fontos?

– Empátia és tolerancia, és ezeknek magától kell jönnie. Mert hogyha ezekre tanítani kell, akkor megette a fene.

– Mert egy dokufilmes alkotóval gyakran előfordul, hogy rövidebb-hosszabb időre ré­szévé válik a szereplői életének.

– Legalábbis jobban ki van téve a direkt érintkezésnek. Mondhatjuk úgyis, hogy sérüléke­nyebb. Vagy ahogy Papp Laci mondta, hogy a férfiembernek csak a lelke fáj. Ezt nagyon át tudom érezni.

– Mostanában – a dudari projekt mellett – min dolgozik még?

– Hát nagyjából tizennégy história futkos, amikkel az utóbbi 10-12 évben foglalkozom, de nincsenek még befejezve. Illetve pont van egy filmem, ami nagyon közel áll a bejezéshez.

– Mi a témája?

– A történet Haris László fényképészről szól. Ez egy hihetetlenül gazdag anyag, szóval nem egy egyszerű portréfilm. Mert azt általában úgy csinálják, hogy leültetik az interjúalanyt és ő mondja a szöveget.

– Ez a film mitől más?

– Maga a szituáció is különös. Legalább nyolc vagy kilenc helyszínen forgattunk. Szerteszét, kiállításokon, meg ahol ő fotózik. És a művész élete is rendkívül érdekes. Épp a végső vál­tozat javítgatására kell majd mennem, mert ebből a munkából már egy verziót le kellett adnom. Ezt a projektet ugyanis a Magyar Művészeti Akadémia pénzelte, és ott ragaszkod­tak az 52 perces terjedelemhez. De 52 perc nagyon kevés, tehát komoly részek kimaradtak belőle. (Sőt a televízióban a nézők szokásait baromira ismerő szerkesztők 26 percre akarják redukálni az átvételt, miközben számos többórás adás szerepel ott hétről hétre.) Volt is egy vetítés az Akadémián, ahol úgy nekem estek a többiek – és joggal –, és akkor ott elmond­tam, hogy essenek már neki az elfogadónak is ugyanígy, mert ezekről a hiányokról én is tudok. És nemcsak hogy tudok, föl is vannak véve. Most pedig el fog készülni a rendezői változat is, ami kb. kétszer 52 percnyi lesz. Nem akarom nyújtani, de az egész nagyon iz­galmas. Például az, ahogy ő részt vett a korai avantgárd mozgalmakban, és amiket elmond róla. Ilyenekről kevésszer hallottam. Tényleg kevésszer. Szóval van még vele egy kis apró­lékos utómunka, mert szeretem azt, hogy utóbb már tényleg ne kelljen hozzányúlni.

Egy másik hősömmel, a domokosi Szász Jánossal Biczó Gábor tanártársammal és have­rommal együtt még az egyik egyetemi terepmunka során találkoztunk – valaki mondta ezt az ötletet, hogy van ott egy ilyen őrült ember, aki rengeteg könyvet vásárol, meg olvas, és még ír is. És ez azért mégiscsak…

– Róla született a Csillagok vándora.

– Igen, a könyv, amelyet a Gábor lanszírozott. És ahhoz van egy DVD melléklet, amit pedig én abriktoltam, de a film, az még nem készült el. Rengeteg anyag van. Közelesen most már 50 óra felé sétálnak ezek a felvételek.

– Ezt a filmet pontosan mióta forgatja?

– Hát ezt több is mint 12, legalább 15-16 éve. Ez egy nézhetetlen film lesz, a szónak abban az értelmében, hogy nem is akarom olyanná formálni, mint egy szokásos mozit, hogy első felvonás, második felvonás. Hanem – elmagyarázták már a számítógéphez nálam jobban értő haverjaim, ami egyébként nem nagy kunszt, mert nálam mindenki jobban ért hozzá –, hogy föl lehet telepíteni a filmet úgy a winchesterre, hogy – teszem azt a végső változat, ami nagyjából négyórányi lesz – folyamatosan megy. Amibe bárhol be lehet kapcsolódni, és ki lehet szállni.

– És ezt így szeretné forgalmazásba adni?

– Forgalmazásba? Én ezt a filmet különböző kiállításokon vagy értekezleteken tudom el­képzelni. Esetleg forgalmazásban is érdekes lenne, ha vállalkozna rá egy ilyen art-kino, hogy például hetente egy nap délután 6-10-ig ez a mozi menne. És akkor bárki beülhetne rá valamennyi időre. Az egyik néző kevesebbre, a másik többre.

– Megnéz egy részt, aztán fölkel és elmegy?

– Így van. Vagy végignézi kétszer, ha lenyűgözi.

– Tudomásom szerint ilyen nincs is.

– Nincs. Még nincs. Ez volna olyan újítás, mint a sztereó, vagy a kvadrofón, szerintem leg­alábbis.

Aztán van egy marosvásárhelyi dokumentumfilm-sorozatom (Szembesítés – adalékok egy pogrom természetrajzához), amiben az 1990 márciusában történt események részle­tes dokumentálására, elemzésére vállalkozom. Az eddig elkészült és bemutatott nyolc rész után a befejező epizódok forgatására mostanában nyertem el egy pályázati támogatást. Eb­ben az utolsó etapban most a románokat szeretném, hogyha meg tudnánk keresni. Tehát azokat az úgymond „látogatókat,” akik bejöttek a Görgény-völgyi falvakból. Illetve az ő ve­zetőiket, a pópákat, a polgármestereket, meg a városi román vezetést. De hát ehhez az kel­lene, hogy akadjon egy olyan – mondjuk úgy – riporter, aki tökéletesen beszéli a nyelvet. Én ezeken a felvételeken nem is akarok jelen lenni. Mert egyrészt feszélyezném az interjú­alanyokat, másrészt rögtön kiderülne, hogy ez egy magyarországi film, és ez akár konflik­tust okozhatna. De ezeket a riportokat kellő odafigyeléssel meg lehet csinálni, az operatőr meg is van hozzá, de riportert még mindig nem találtam. Mert akik vállalták – többel is tárgyaltam –, később meggondolták magukat. Most azt fontolgatom, elutazom és az ottani rádiónál keresek egy kollégát.

Na de elmesélek még egy másik történetet! Az idős urat az egyik tanártársam ajánlotta a figyelmembe, aki Tiszaújvárosban él egy református szeretetotthonban. És aki a tiszalöki – ott volt tanító – lapba csinált, vagy csináltatott egy interjút magával. Jelentkezett és be­számolt róla, hogy hogyan lett besúgó és miért. Ilyen ember azért nem sok akad az ország­ban. És visszaadta a városnak a díszpolgári plecsnijét. Nem sértettséggel, hanem mert úgy érezte, hogy az neki nem jár. Teljesen magától. Nagyon jó állapotban van a bácsi, pedig már 92 éves.

– Vele mennyi anyaga van?

– Nagyon sok, hál’ Istennek. Őt is legalább 5-6 éve kísérgetem. Elmesélek két lényeges mozzanatot. Az egyik – ami pozitív –, hogy időközben ő ilyen kvázi helytörténészként Bor­sod-Abaúj-Zemplén megyében, illetve Kecskeméten is kifigyelte azokat a táborokat, kény­szermunkahelyeket, ahol ilyen elítélt rabokkal ment a létező szocializmus építése. És amik­ről addig nem jelentek meg semmiféle monográfiák. Nagyon kalandos a história. Aztán ő elég aktívan bekapcsolódott a munkába, a feltárásai hihetetlenül érdekesek. Ezekről jelen­tek is meg publikációi. A másik az, hogy egy idő után elmentem az állambiztonsági levél­tárba és ott kikértem a jelentéseit. Elég vaskosak. És kiderült, hogy – ahhoz képest, hogy részt vett ’56-ban, de csak „szájbelileg” – ’57-re, mire beszervezték, leadta a helybeliek tel­jes listáját arról, hogy kik voltak az ellenforradalmárok. És én ezt a szöveget felolvastattam vele. Utána mondta, ilyet azért ne sokszor csináljunk, mert aznap alig tudott elaludni. Azt válaszoltam neki, hogy én ezt elhiszem, de ebben a filmben azért ez egy megkerülhetetlen jelenet. És tényleg kell bele. Két operatőrrel vettem föl ezt a részt, az egyik a közvetlen re­akciókat rögzítette. Nem mindenki értett velem egyet, de én azt gondolom, olyan ez, mint a sebészi beavatkozás, vér nélkül nem megy. Hangsúlyozom, nem azért csináltam, hogy pálcát törjek felette, sőt. Mert azt ő is – és más is – beláthatja, hogy én őt egy hősnek tartom a maga nemében. És azt is, hogy az igazi aljasok azok a BM-es tisztek voltak, akik tartották őket. Mert azok, egyrészt pénzt kaptak a tevékenységükért és haladtak föl a ranglétrán. Másrészt ők találták ki az egész „bábszínházat”. Na de ezeket nem lehetett szóra bírni. Egy­szer utolértem egyet egy egészen más ügyben. Tényleg csodálatos módon. A Ne sápadj! (1981) filmünk befejezése az lett volna – mivel a forgatás során, 1981-ben a Felvidéken jártunk, ahová Medve Alfonzot, a főszereplőt kísértük el egy rokonlátogatásra –, hogy ahogy megy az autónk az úton, látszanak a különböző várak és a sarló-kalapácsos beton­emlékművek. Egyszer csak megjelenik egy katonai oszlop – éppen akkor zajlottak a len­gyelországi események –, és elhalad mellettünk a menet, tankok, kétéltűek, minden ördög. Pokoli jó záróképek lettek volna. Ezt akkor levetítettük a stúdióelfogadáson. Őrjöngtek a többiek, hogy ilyen jó, olyan jó. Egyébként annál a filmnél is, az eredeti változat négyórás volt, és megvágatták kettőre, a moziforgalmazás miatt. Azt az anyagot viszont tényleg el kellett volna rakni akkor.

– Semmi nem maradt meg belőle?

– Várjon még! Ezután a vetítés után, elmentünk talán kávézni, vagy enni. És mikor vissza­értünk, azt mondja a vágókisasszony, itt járt C elvtárs, és kivágatta ezt a katonai izét. Mon­dom neki, nagyon jó! És A elvtárs, meg B elvtárs is jönni fog? És válaszolt a hölgy, hogy ez most komoly. De ő mondta neki, hogy ez egyébként hülyeség, mert ez a munkakópia, és a negatív a laborban van. Erre a pasas azt felelte, arról már intézkedtek. És tényleg kivágták. Na most ahhoz képest, hogy azon a vetítésen voltunk nagyjából húszan, onnan is ment egy információ. És amiért elmesélem most ezt a sztorit: sokkal később megtudtam ugyanis a telefonszámát. A neve tényleg Czéh volt, és én fölhívtam. Mondom neki, ide figyeljen, tu­dom, hogy mivel foglalkozott korábban, és nem számon kérni, leleplezni akarom, de na­gyon érdekes lenne, ha beszámolna arról, és megmondtam, minek kapcsán keresem. Erre ő annyit felelt: nem tárgyal erről. Nem azt, hogy ez nem igaz, hanem hogy, nem tárgyal, és levágta a telefont. Szóval hiába van az, amit én is szajkózok – Brecht is megírta az igazság megformálásának 12 passzusát, amik között a számomra legérdekesebb a hatodik, ami úgy szól –, hogy kellő furfanggal kell kimondani…

– Erről az jut eszembe, amit Csiki László költő – aki a Fény hull arcodra filmjének a társ-forgatókönyvírója volt – írt önnek ajánlott versében: „… jár az igazság után tovább, mintha létezne olyan, felvérző cserepeit gyűjti boldogan, de inkább konokan.” Mert ön sze­rint mégiscsak létezik olyan, hogy igazság.

– Nem tudom, hogy a Laci – meghalt azóta szegény – pontosan mire gondolt. Azért az igazság az létezik. Az más kérdés, hogy milyen mértékben és mikor ismerjük föl, vagy tény­leg fölismerjük-e. De az biztos, hogy nem egy fantom, amiről le kellene mondani, vagy el kéne hessegetni. De hozzáteszem, sokféle igazság van. Pont az az érdekes, hogy nem egy és csakis egy kitaposott ösvényen mendegélnek a dolgok. Erről én fogalmilag nem annyira szeretek, meg talán nem is tudok elég plasztikusan beszélni, de adott helyzetekben azért úgy ki tudom vesézni, azt hiszem.

– „Konokan…” – ön is így érzi?

– Legalábbis elég sok energiát feccölök bele. De biztos meg lehetne csinálni egyszerűbben, flottabbul, rövidebb idő alatt is.

– Tucatnyi projektje fut párhuzamosan, és szinte folyamatosan dolgozik. Több esetben anyagi támogatás nélkül, saját zsebből finanszírozva a munkát. Ilyenkor nyilván a ké­szülő film megjelenésének a lehetősége is kétséges. Mi az, ami hajtja?

– Leginkább az hajt, hogy ha én nem kezdtem volna bele ezekbe a munkákba, ha nem fil­mezném le ezeket az eseményeket, ezeknek az embereknek a történetét, amikkel, akikkel éppen foglalkozom, senki más nem tenné meg. Mert ebben biztos vagyok, hogy elvészne. És én szegényebbnek érezném a világot, ha ezek a sorsok, történések nem lennének meg­örökítve. Engem sokkal inkább érdekel a kisembereknek a nagyszerűsége, mint a nagyem­bereknek a kisszerűsége – hogy ilyen poétikába hajlóan határozzam meg. Pedig az utóbbi is érdekes lenne.

– Ha visszatekint a pályájára és számvetést készít, mi a mérleg?

– Nem vagyok elégedetlen, bár volt sok csalódás is, és egyéb megalázások… És hát kivált­képp nagyon sok energia ment el arra, hogy valahogy nagyjátékfilmet csinálhassunk, rész­ben az öcsémmel, részben másokkal. Ami sajnos a rendszerváltás előtt – tucatnyi más pró­bálkozás mellett – még abban a két esetben sem jött össze, amikor pedig a stúdióban elfo­gadott forgatókönyvünk volt. Sőt az egyik alkalommal, már a terepszemlén is túl voltunk, amikor egyik pillanatról a másikra fejre állt a dolog, és leállították a munkánkat. Néha még ma is, ilyen rémálomszerűen rám tör, hogy mi lehetett volna, ha akkor… És persze máig érzem a főiskola hiányát. Akkoriban legalább háromszor végigjártam a TIT József Attila Szabadegyetemének különböző filmtörténeti kurzusait. Amit lehetett, azt megnéztem, de azért ez nyilván nem ugyanaz. Vannak olyan nagyon is fontos filmek, amelyeket soha nem láttam. És nemcsak az, hogy nem láttam – mert a nagy részüket azóta begyűjtöttem DVD-n –, de az egészen más, amikor egy közösséggel nézem meg, és utána beszélgetünk róla. Mert akár vitázva, akár egyetértve, de meghallok más véleményeket is, olyanokat, amiktől megnyílik egy másik világ. Egy személyben ez olyan, mint a ping-pong, ütögethetem a fal­nak, csak minek.

– Azt mivel indokolták, hogy bár volt elfogadott forgatókönyvük mégsem kezdhettek el forgatni?

– A Császár István novelláiból készült forgatókönyvünk megnyerte az első helyezést az éves pályázaton a BBS-ben. Császár is akkor még volt olyan állapotban, hogy közreműkö­dött a munkában. A BBS arról volt híres, hogy mindent beindítottak és legföljebb a forgal­mazásba szóltak bele. De itt ezt rögtön megállították. Akkor a vezetőség lement az aligai pártüdülőbe, ahol éppen a fáradalmait pihente ki az összekötő elvtárs. Aki csak annyit mondott: hiába is ugrálnak, ezt nem ő döntötte el. Kész. Mert volt benne egy ilyen – mond­juk mai ésszel azt mondanám, hogy japán sztrájk –, hogy a főhős, aki fűtő és látja maga körül a különböző anomáliákat – de inkább csak életérzésről volt szó –, egy új székház átadásánál betartja a szabályokat és maximális energiával fűti a kazánokat, és fölrobban az egész. Mert pontosan tudta, hogy mi mindent loptak el. Ez ugye nekik mindjárt a rendszer robbanását jelentette. Úgyhogy a filmet még legyártani se lehetett. Azt hiszem, nem vol­tunk egészen észnél, hogy hogyan és miként…

– Ma másként csinálná?

– Nem nagyon tudnám másként, az a baj. Nem azért, mert én egy ilyen grál-lovag vagyok, hanem, mert szégyellném magam előtt is, hogyha össze-vissza smúzolnék, hazudoznék, és akkor valami egészen mást csinálnék meg. Annak nincs értelme. De ma ennek pont a for­dítottjáról szól a dolog. Mert szerintem ma bármit meg lehet csinálni. Kérdés, hogy ki hon­nan szedi össze rá az anyagiakat.

– Akkor annak, hogy nagyjátékfilmet a rendszerváltás után is csak egy alkalommal, a Fény hull arcodra (2001)című mozija esetében sikerült készítenie, leginkább az az oka, hogy másikra nem tudott pénzt szerezni?

– Valószínű, hogy rossz az érdekérvényesítő képességem. Vagy nem rendelkeztem hozzá elegendő kapcsolati tőkével, vagy csak nem tudtam működtetni azt. Nem tudom, ezt vala­hogy én sose tanultam, és alkalmazni sem bírtam. De még egyszer mondom, mindent egy­bevetve, ha a végső eredőt meg kell húzni, szerencsésnek tartom az életemet is, a pályámat is.

– Amikor a testvérével – a 90-es évek idején – szétváltak az útjaik, és elkezdtek külön filmezni, annak mi volt az oka?

– Hát csak az, mint mikor egy házasságban szétválnak az utak… Neki is voltak önálló el­képzelései, amiket mindenképpen meg akart valósítani, meg minden bizonnyal bennem is munkálkodtak ilyen vágyak. Ez nem feltétlenül kurválkodást jelent. El kellett dönteni, hogy ki a kormányos és ki a kapitány. Nagyjából erről volt szó mind a kettőnk részéről. Van ilyen. És szerintem attól nem tökéletlen egy házasság – talán mondhatok ilyet, mert én is elvál­tam –, hogy válással ér véget. Mert nemcsak arra kell koncentrálni. Nyilvánvaló, sokáig megvolt benne a hajtás, az inspiráció, de megöregedtünk, és már más helyzetben vagyunk. Én például jó ideje két kamerával forgatok. Akkor is, hogyha tudom, jóval többe kerül. Vagy én magam és még valaki, így dolgozunk ketten. És nem azért, merthogy innen meg onnan vesszük, hanem mert egészen más vágástechnikát tesz lehetővé. Ugyanis akkor – mert ott nem folyamatot kell mutatni –, amikor a felvétel az egyik gépről a másikra vált, rengeteg fölösleges dolgot ki lehet hagyni anélkül, hogy sérülne maga a kanavász. Tehát a folyama­tosság élménye nem sérül. Továbbá, ketten eléggé inspiratívak is tudnak lenni, hogyha jól dolgoznak együtt, akár velem, akár mással. János azt mondja, hogy egy személyben kell megoldani. Ő tényleg ebben nevelkedett, hogy belső vágás és így tovább. És az sokáig új­donság is volt, de szerintem afölött eljárt már az idő.

– Harag nélkül váltak el?

– Biztos volt bennünk akkor ilyesmi is, mert azért nem akarnám teljesen kimosdatni a né­gert. De mint mondtam, nem a válás a lényeg. Inkább az addig megtett közös út, mely leg­alábbis nekem meghatározó része ma is a munkálkodásunknak.

– Korábban említette, a Cinemások a mai napig összejárnak. De a közös munkának ré­gen vége van már.

– ’64 végén alakultunk, de nem volt semmilyen anyagi támogatottságunk, mivel nem tar­toztunk semmilyen szervezethez. És ’71-ben – tehát nem olyan sokáig működtünk filmstú­dióként –végképp tarthatatlanná vált a helyzet, mert már csak lakásokon tudtunk össze­jönni. Ezért a közös filmezést abba kellett hagynunk. Azért a korábbi időszakban történt sok jó is.

– Kérem, említsen néhány nevet, akik e társaságból szakmabeliek lettek!

– Sokan lettünk filmesek. Például Csányi Miklós, ő – sajnos már meghalt – televíziós lett. Sólyom András a másik, aki számos dokumentum- és játékfilmet készített már, a Szegény Dzsoni és Árnika biztosan ismerős. Tímár Péter szintén neves filmrendező lett. Dékány István, ő főleg dokumentumfilmeket csinált. És hadd ne soroljam tovább.

– És számon tartják egymást?

– Néha előfordul, hogy van valami filmezés is, de inkább ilyen laza baráti társasággá ala­kultunk át. És rendszeresen – évente három-négy alkalommal – összejövünk. Most éppen megint lesz egy találkozónk, ahol Jancsóra emlékezve – aki annak idején lejárt hozzánk, és nemcsak sátoros ünnepeken díjkiosztásra, hanem ilyen köztes foglalkozásokra is – felidéz­zük a vele kapcsolatos élményeinket.

– Kamerába?

– Ezt nem tudom. Lehet, hogy jó a spontán szöveg is, de úgy nem biztos, hogy minden eszébe jut az embernek. Én mindenesetre előre leírtam.

– A barátságai jellemzően hol kötődtek, a szakmán belül vagy inkább azon kívül?

– A barátságaim java része a filmek által jött létre. Ahogy már említettem, a Tanítványok révén ismertem meg Racsmány Mihályt, akinek szerintem jóval nagyobb karriert kellett volna befutnia. Vagy például Horváth Iván – hogy megint egy „szegedi kapcsolatot” mond­jak, aki sokáig tanított ott –, akivel a Vannak változások (1978) kapcsán ismerkedtünk össze. Ő akkor írt egy nagyon jó tanulmányt abba a könyvbe, amely a filmről jelent meg. És már egy ideje, Pákozdon egymás mellett is lakunk. Szóval a barátságaim régről valóak, és egy kezemen meg tudom számolni az igaz barátaimat. Mert sajnos néhányan, akikkel még a középiskolából való volt a kapcsolatom, már elmentek.

– A dokumentumfilmjei főhőseivel később is tartotta a kapcsolatot?

– Igen, szoktam tartani jó darabig. És volt akivel, mondjuk úgy a haláláig. Például Medve Alfonzzal is. Csalog Juditnál (Kísérleti iskola 1976-77) is éppen a közelmúltban is voltam.

– Általában ön érdeklődik a sorsuk iránt, vagy ők jelentkeznek, ha történik valami külö­nös esemény velük?

– Ez kölcsönös szokott lenni. Sőt, egyik-másik majdhogynem személyes kapcsolatba is át­fordult. De voltak ilyen vágyaim is, amik nem valósultak meg, hogy teszem azt, például harmadszor is visszamenni Penészlekre, és megnézni, mi is ott most a helyzet. Meg én so­káig azt hittem, hogy lesz majd egy csapat, vagy egy műhely, vagy a fene tudja mi, vagyis hogy majd a tanítványaim közül lesznek, akikkel összeverbuválódunk és adott esetben egy általam kiválasztott helyre visszavetődünk majd.

– Egy-egy hőse sorsa mennyire érintette meg?

– Mindig elgondolkoztam rajta. És citáltam is, hogy gondoljuk el, amikor búbánatosak va­gyunk, vagy amikor – esetleg joggal – megalázottnak tartjuk magunkat, hogy mi mit csi­náltunk volna itt és ott. És föl tudok sorolni, nemcsak az idők végtelenjében, hanem nap­jainkban is, a velünk létezők sorsából is konkrét példákat.

– Már hogy időnként mi mit teszünk másokkal?

– Nem erre gondoltam. Hanem, hogy mi mit csinálnánk az ő helyükben és abban a szituá­cióban.

– Mert ha az ember bánatos, vagy éppen megalázottnak érzi magát, akkor abban a hely­zetben segít(het) neki, ha elképzel egy ilyen szituációt?

– Nekem segít. És jobban, mintha például meginnék egy üveg bort. Bár kétségtelen, időn­ként az is jólesik. De az csak egy elterelés. De ha úgy végiggondolom bármelyikük történe­tét, elég nagy az arzenál, lehet választani, akkor azért nem nyithatom panaszra a számat. Különben sem szeretek panaszkodni, és nemcsak azért, mert nem elég férfias dolog, hanem mert tudok még más példákat is vastagon.

– Milyen zenéket kedvel?

– Én a komolyzenét szeretem rendkívüli és őrült módon. Gyűjtöm is, járok is mind a mai napig hangversenyekre. És mellette szeretem még a népzenét, a táncházi muzsikát is.

– Vannak kedvencei?

– Hát ez érdekes… Elsősorban nem a zeneszerzőkről, hanem az előadókról van szó. Sőt az előadóknak is bizonyos periódusáról. Például tagja voltam a magyar Furtwängler Társa­ságnak, ahol voltak ilyen mindenféle közös megnyilvánulások. Amik sajnálatos módon egy idő után abbamaradtak. Pedig nagyon érdekes programok voltak ezek az összejövetelek. Szóval Wilhelm Furtwängler, nem tudom, látta-e Szabó Istvánnak a Szembesítés című filmjét? Maga Wilhelm Furtwängler volt az egyetlen a létező karmesterek közül, aki nem volt a náci párt tagja a Harmadik Birodalom Németországában. Most hadd ne soroljam föl, de tudom, hogy ki, mikor, hogyan. Na most Ronald Harwood-nak, ennek a közepes szer­zőnek a darabja – amit előadtak a Madách Színházban is, mi is elmentünk megnézni ezzel a társasággal –, egy hihetetlen hazugságra épül. Kiválaszt ugyanis valakit, akiről halvány fogalma nincs. És ez több mint gyalázat. Én azon csodálkoztam, hogy az özvegy, aki akkor még élt, hogy nem zúdított egy pert a nyakába. És a film ugyanezt a csőlátást tükrözi. Mert azt gondolom, nem kéne pálcát törni valaki olyan felett, aki ilyen súlyos időkben igenis ellenállt. Ilyen egyszerű a dolog. Egy fénykép van, amin Göring kezet fogott vele – azt hi­szem Hitler születésnapján, vagy valami hasonló ünnepen –, és amit Furtwängler nem tu­dott kikerülni. És persze ott voltak a kamerák mindenütt, rögzítették, és azóta is ez terjed. De, hogy például mi volt akkor a műsor, azzal nem törődnek.

– Furtwängler mellett említene még mást is, akinek kedveli a művészetét.

– Garmadányit tudnék mondani. Attól függ, hogy kit óhajt kedvencnek, vonósnégyest, he­gedűst, pianistát…

– Szerzőt, ha választhatok.

– De a darabot eljátszhatja egy tűzoltó zenekar is, meg nagy kínnal és keservvel esetleg én is. Bár már nagyon régóta nem vetemedek ilyenre. És az messze nem ugyanaz.

– Milyen hangszeren játszott?

– Zongorán. De nem voltam nagy csoda.

– Hol tanult zongorázni?

– Magántanárhoz jártunk. Egész pontosan apámnak volt egy unokaöccse, egy vak ember, aki annak idején a rádióban is föllépett. Ő jött hozzánk hosszasan. De maximum ez lett belőle, ami azért nem kevés, hogy megszerettem, vagy rácsodálkozhattam ezekre a furcsa dallamfűzésekre, összhangzattanra, meg ilyesmikre. De például a billentéstechnika, azért azok távol voltak. Nagyon sokat adnék egy ilyen hangfelvételért – hogyha azok rögzítve lettek volna – hogy mit összebotladoztunk ezzel a szegény Pista bácsival.

– A pályáján volt olyan döntése, amiről később úgy gondolta, tévedés volt? És akkor a komolyzenei kedvenceiről nem is faggatom tovább.

– Az valószínűleg rossz döntés volt, hogy a 60-as évek végén nem mentem ki Lengyelor­szágba. Miként voltak olyan kollégáim, akik éltek a lehetőséggel. A legendás Lódzi Filmfő­iskolán azokban az években más szellemiség uralkodott. De egy ilyesfajta filmes stúdiumot gyakorlat nélkül nem lehetett volna elvégezni. Nekem pedig akkor már családom volt, gye­rekeim, ezért nem lett volna ez egyszerű.

– A kimenni azt úgy gondolta, kimenni, tanulni és utána visszajönni.

– Hát persze.

– Az nem merült föl önben, hogy kimenni és nem visszajönni?

– Nem. Lengyelországot nagyon szerettem mindig is. Mind a mai napig van ilyen tervem, egyre kevesebb realitással, hogy szeretnék egy koprodukciós filmet a lengyelekkel.

– Nem feltétlenül Lengyelországra gondoltam.

– Nem. Tényleg nem. Elég pontosan tisztában voltam a képességeimmel. Valamikor a 70-es években az öcsém a Balázs Béla Stúdióval kint járt Brüsszelben. Ahol fiatal filmesekkel találkoztak, akik 5-10 éve végeztek. Az ottani ifjú titánok csak nézték ezeket a BBS filmeket és szó szerint csorgott a nyáluk, mert ők egyszerűen a fotókig nem jutottak el. Különböző filmekben ugrabugráltak, sokszorosították a forgatókönyveket, hordták a kávét, diszpozí­ciókat egyeztettek. És ez nagy valószínűséggel így volt egész Európában. Csak néztek, hogy ennyi film ilyen taknyosoktól hogy jöhetett létre. Tehát a BBS valami rendkívüli lehetőség volt, amire nincs, nem hiszem, hogy csak az a normál magyarázat, hogy szelepként műkö­dött.

– Melyik díjára a legbüszkébb?

– Az amatőrfilmesekre is elég büszke vagyok. Sőt, mikor a legelsőt megkaptam valamikor a hatvanas évek közepén – úgy emlékszem éppen a Jancsó Miklóstól – a Hurok teszt című filmemre, akkor tényleg úgy éreztem, hogy enyém a világ.

– És ezt az érzést később egyik sem írta fölül?

– De voltak örömteli pillanatok, csak azokhoz már sok keserűség is tapadt.

– Pákozdra pihenni megy?

– Hát ha ezt mondanám, akkor az egy őrültség lenne, mert ott többet dolgozom, mint Pes­ten.

– A filmezéssel kapcsolatos munkák mellett mi az, ami ott adódik még?

– A házat is, a kertet is rendben kell tartani. Szeretném olyanná varázsolni, hogy a fiam is minél gyakrabban eljöjjön oda az unokámmal. Mert most azt mondja, ott nem lehet élni, mert tele van a ház a filmes dolgaimmal, DVD-kel, CD-kel, s könyvekkel, valóságos raktár­bázis. És most szeretnék egy toldalékot építeni, amibe meg nem akarnak beleegyezni.

– A hatóságnál?

– Nem dehogy, a família.

– Mi a kifogásuk ellene?

– Hogy őrült vagyok, eladósodok, végrehajtanak, lebontják, és így tovább.

– Volt már ott az unokája?

– Hogyne, igen. Hál’ Istennek, nagyon egyetértünk.

– Hány éves?

– Lassan három lesz. Elvittem egy könyvesboltba, illetve el akartam, mert ő látott már va­lahol olyat, de véletlenül már csak egy antikvárium volt nyitva. Hát az maga volt a menny­ország. Egyből megtalálta a gyerekkönyveket. Oda leült, és lapozgatta őket. A végén kap­tunk még tíz százalék kedvezményt is.

– Budapesten is jól érzi magát?

– Jól. Sőt! El merem mondani a fordítottját is. Amikor lent vagyok Pákozdon, 3-4 naponta be kell jönnöm ide Fehérvárra, mert különben megőrülnék ott. El tudom foglalni magam, nem arról van szó. Meg előfordult már, hogy két hétig is ott maradtam, de azért egy város­ban, különösen Pesten, olyan kulturális kínálat van, ami nincs másutt. Különösen a zenei felhozatal egyedülálló és ritka kvalitásos, permanensen.

– Szóval a kulturális élet, ami a fővárosban annyira vonzza?

– Igen, az is, mert az számomra nagyon fontos dolog, de a közeg is. Én tudok Pesten is élni. Főként, mert ott laknak a barátaim, már akik élnek még, és a rokonaim is. De leginkább a változatosságot szeretem, úton lenni, kint lenni a terepen.

– Köszönöm a beszélgetést!

Juhász Ági

Fotó: Ale Éva