Pollágh Péter versei

 

A Dédi

Látom a májfoltos fát,

az ősz koronát.

Látom a Dédit,

és mindent, ami volt már.

A szél krémje bekeni a Dédit,

míga sakk-fehér síroknál

elszív egy koporsószeget.

Nem mondja meg,

miért, nem hajlik el,

csak tűri, hogy kenje a szél,

tűri, hogy ne értsem még.

„Tükröt fogok.” Dicsekszem vele.

Talán egy sírról tört le,

fekete keretes, fehér képű,

üvegszínű benne a Dédi;

tapsolok neki, mosolygok vele.

 

Körme alatt gyászkeret:

nézi, míg tartom a tükrét,

elmerül, elszédül benne,

mint egy fülkében, ruha-

vagy rokonpróbában.

Nem is esik, a tükörben mégis

az én saram dagad. Virágok

vannak a sár felett vagy alatt.

Meg pár sáros kis család.

Pár letaposott világ, de engem

csak egy érdekel,

elég egy világ.

A talpak alatt sok puhaság,

halott a kert, s láb alatt a Dédi,

a harmadik anya;

mert minden Dédi

anya és nagyanya.

Három az egyben. Mátrjoska.

Baba.

Ő felfelé a harmadik,

s már csak lefele felel.

Nincs följebb a Dédinél.

Csak az ég.

 

 

Az ég vele

A Dédi öreg édesség. Baba.

Az égben játszanak vele,

ott nem számít a kor,

nem kell semmit kidobnia,

annyi téglát rak az ágyba,

amennyit akar. A Baba.

Házat épít. A takarók alatt.

Meg kocsit, s nem baj,

ha nem lesz ki mind

a négy kereke. Elgurul-

hat úgyis, mint sírról a név,

de nem kell szöknie.

 

 

 

Sárgaváros

Nyál volt a szememben: már esett,

a házak összeszürkézték az eget:

letört a visszapillantóm, észre se vettem,

hideg volt, mint egy tükörben.

Az utolsó rongyomon vett Budapest-

kiskanállal a zsebemben

bekopogtam a saját ajtómon,

persze nem voltam otthon,

csak ő duruzsolt:

„Feljöttek Pestre,

és eltűntek az éjszakában,

csak a cukrot látták a Hold fényében,

és feloldódtak a feketében.”

Torkomon akadt a szálka,

amit a szemében láttam,

folyt az orromból a vér,

iszonyatosan testi voltam.

Többet nem fekszem le pénzért,

fogadkoztam.

 

„Betépve tudok minden szót”,

ezt is mondta, vagy majdnem ezt.

Lekarmoltam róla a garbót,

tiszta vér volt a háta

a mentőautónak.

„A Hold szemetében minden

arany, ami annak látszik.

A vodkának sincs íze,

ő meg az ősz olyan, mint a semmi:

az orromon folynak ki.

Lassan kihirdetik:

az öngyújtó is káros,

rókák lepik el a várost”:

így tanítgattam a mentőst,

mielőtt megütött,

és utána is.

„Libabőrös, sárga város:

nem tudtam, mit csinálok.

Arcot cseréltünk: annyira

fájt, hogy nem is látszott.”

Ezek csak szavak,

szavak a városból:

nem jelentenek semmit,

hiába zongorázom a különbséget

pest és a maradék közt,

csak a négyes-hatos lifttel

juthatok el Sárgaföldig.

A vidéki mire felér

a szavával, meghal, és a szó itt marad.

Lemond a szaváról, ami a városé lesz:

így épül, amit nem értesz.

Tőlem is kérte,

mikor már szirénáztak,

de mondtam, nem adom az enyémet,

én még talán kellek apa tükrének.

 

 

Színes lift

A Dédi azt mondja, rám bízza

majd a nippeket, főleg az ennivaló,

málnahátú, tejszínképű rókát;

ha már nem lesz, mert felment

az égbe a színes lifttel, s onnan integet.

Fázom, ha ezt mondja,

de cukrot ken a számra mosolya,

ahogy ad valami meleget, mindegy

mit, de púpos kanállal, mint mindig.

Tanuljak meg „gyorsan írni”:

s nekem adja az írógépet is,

azt a kopogós, varjúfeketét.

Nem tudom, miért nem jó lassan,

s mért vacog a fogam,

ha a sütő szája tátva van.

Sose sajnáljam, mondja, ha már nem lesz,

majd leküld egy színes liftet,

amiről én, kis hülye, azt hittem: szivárvány.

 

 

Amatőr áron

Sziveri Jánosnak és k. kabai lórántnak

„Piszok jól utánzod magad”
B. E. Ellis

„Tedd tönkre azt, ami tönkretesz”
Kamondy Ágnes (hangján)

Tökéletes testű rém, új szerelem

jön felém, én meg süllyedek

a négyes-hatos lifttel egyre lejjebb.

De ki vagyok én, hogy érezzek?

Amiről írok,

annak ülnek a helyén,

de neve az nincs neki,

„csak szerelme, éteri”.

Mi a fasz az, hogy éteri,

nem tudom,

de itt ilyeneket írnak,

itt mindenki kozmikus,

meg olyan, mint más.

Múltkor egy lány

itt vágta meg magát,

de mások parái nem –,

ami mindenkinek van,

az nem érdekel.

Ha az önismétlő költészet sikerülne,

az jó volna, mert ki tud itt többet,

mint elődökre farkat rázni?

Ki megy ingyen tönkre,

kit esz meg önnön röge,

írd és mondd: hülye rögeszme.

Én a józan eszemet járok elveszíteni

a versbe, mi másnak olcsó,

szemináriumi feladvány,

kibaszott lecke csak,

múlttükröző mutatvány.

Mi az, hogy proli, öregem:

írók közt láttam a legtöbbet,

prolivá itták maguk, de nem örültek,

aztán eladták, hogy „európa”, eladták,

hogy van kijárat.

Egy bejárat, már az jó volna,

kedvenc szavam a frusztra

az idegenek közül,

na, onnan kilépni

minek, idegen maradok

úgyis a testem kell csak,

a nyelvem túl deviáns.

– „Te mi a faszt szedsz?

Jelölhetlek ismerősnek?”

A szocreál szebb a barokknál,

ezt meg úgysem érted,

„több s kevesebb, mint művészet”.

Anyádat is eladnád

egy giccs ígéretéért,

és feljössz, hogy bámulhass:

fülönfüggők, ezek maradtak

nők után, meg csekkek,

meg terhességi csíkok,

narancsbőrös kekszek.

Meg rovátkák a falon,

meg halotti márka a csuklómon.

Nekem, tükör, te vagy a legszebb,

de nem áll ki a sorból miattam senki,

mert pénzből élünk, péter,

én meg amatőr áron megyek el.

A kézben cigi, meg bőrönd,

középsúlyos: ez itt péter,

ez megy neki

a halálnak,

aminek már kinyújtóznál,

tudod, az oldalán,

Attilázó vadbarmok között.

Itt ennyi köcsög hogy fér be

egy szekrénybe?

Elmegyek innen, ne lássam

benned a magam mását,

amatőr áron megyek el,

de hazajövök.

Haza messze.

Hogy én mennyire téged,

ahhoz te kurvára kicsi vagy,

s nyálcsorgatás meg mozi,

meg tükröd iránt honvágy,

az nem lesz.

Itt nem az, hogy szórakozás,

itt a megszűnés az alap.

(Ki a fasz az, ki játékból iszik?)

A hétköznapok és az a kurva,

nagy magyar ország,

ez az egész annyira untat már,

fogd be végre a közös szádat,

legyél meddő és nimfomán,

ne nézz rám, mint egy képre,

én leírom magam a lexikonról,

s kiélem neked  a nagy arcomat,

hogy gyáva rágód beleköphesd,

de aranyos nem leszek,

mert egy életünk van kábé,

elbaszni én azt szeretném édesen, hosszan,

a te hibátlan mosolyodban.

A te orgazmusod,

meg az én versem,

így kerülünk egálba ketten.

De olyan ember nincs,

akinek én akarnék lenni

éppen az apja.

Én le fogok vetkőzni,

és nem érdekel a minőség,

amit tőled kapok,

a fekpadra úgysem krisztusért

fekszem fel,

aztán nem elmondható

tóba bukok: merülő

bizsu – ha vagyok.

Bár a szád baszottul nem zsoltár,

arra jó, hogy bevarrjam

vele azt a kaput,

amin a nálad ápoltabbak bejöhetnek:

„Új szerelem a fellegeknek”.

Szoknya mögött mért nincs

hely egy szoknyapecérnek?

S ha nincsen,

hát rúzst konyhamalacba

minek lökött?

Cattani meg Marlowe érdekel,

nekem a Sekszpír az elmehet

a skanzenbe vagy a Sikerkalauzba:

Én unatkozom a hasad szélén,

unatkozom a morálodon,

vagy min, mint egy mólón,

unatkozom rajta.

Nő vagy, tudod, attól

diszgráfiát lehet kapni.

Nem tudom, mi az: udvarlás,

azt tudom, ha reped az üveg,

meg ha egyszerre mozdul

két nyelvhegy,

két darab hús

egyszerre sül.

A Tiszatáj folyóirat 2012-ben a szomszédos országok folyóirataival együtt­működve elindította a Csomópontok átkötése című, fiatal lírát bemutató csereprogramját. A Tiszatáj eddig horvát és szerb válogatással jelentkezett, cserébe a Tiszatájhoz kötődő fiatal magyar költőket bemutató összeállítás megjelent vagy megjelenés előtt áll horvát, szlovén és a szerb folyóiratokban (és folyamatban van a román, a szlovén csere is). A válogatást mindig az adott folyóirat versrovatának szerkesztője végzi.A Tiszatáj Online most a külföldi lapokban megjelenő magyar anyagot közli. A sorozatot Szegő János bevezető esszéjével indítottuk útjára, melyet Áfra János, Balázs Imre József, Csehy Zoltán, Csobánka Zsuzsa, Deres Kornélia, Gerevich András, Győrffy Ákos, k. kabai lóránt, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Nemes Z. Márió, Orcsik Roland, Polgár Anikó, Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Szálinger Balázs és Turi Tí­mea szövegei elé írt.