Az emlékezet vászna

Kéthavi diákhitelből vettem egy fényképezőgépet. Volt egy időszak, amikor a kelleténél egy kicsit szentisebb voltam (a Makró szóhasználatával); fényképet szerettem volna készíteni Újvidék minden fontos szegletéről. Akkoriban olvastam Parti Nagy és Tolnai rádióinterjús könyvét (Költő disznózsírból), abban mondta/írta Tolnai, hogy mielőtt elhagyták volna a Virág utca hármat, akárha süllyedő hajót, kamerával körbejárták Újvidéket, dokumentáltak mindent, s talán, ha elkészülne a Nuno Teixeira által megálmodott szagos tévé, és arra ráköthetnénk ezt a kamerát, bizonyára a készülődő balkáni háború dögszagát is kiérezhetnénk belőle.

Kalandozásaimat újdonsült Nikon gépemmel én is a Telepen kezdtem, a Virág utca 3-mal, a vajdasági magyar irodalomnak eme fontos helyszínével. Örömmel vettem tudomásul, hogy bár a környék jelentős mértékben megváltozott – felhúztak itt néhány papundeklifalú épületet –, a Virág utca 3. megmaradt annak, ami volt; erődnek a külső hatásokkal szemben, melynek falairól, akár a vakolat, lepereg a szemközti kávézóból kiáradó zene, a narodnjak. Lefényképeztem a Vardarska tizenhetet is. Itt élveztem ugyanis, életem talán egyik legmeghatározóbb periódusában, L. E.-ék vendégszeretetét. Innen jártam be a Szabadkai sugárúti építkezéshez, és figyeltem a munkagépeket, hogyan vájnak mélygarázst a jól termő telepi földbe, mely több mint száz éve idevonzotta a kishegyesi, szenttamási, bácsföldvári agrárproletárokat. Mert bizonyára a „jóízű föld” vonzotta őket. Ettől a jóízű földtől kellett elszakadniuk minden reggel, amikor a zajos gyáraikba igyekeztek ROG kerékpárjaikon utódaik, és ehhez tértek vissza a gyársztrájkokról az őket követő generáció munkásemberei.

Így haladtam hétről hétre fényképezőgépemmel, kémlelve az eget, mikor megfelelőek a fényviszonyok, itt lenn, a Mindenható műtermében mikor kapok ajándékba egy-egy jó szögben eső fénycsóvát, mely kiemel az egészből egy részletet, egy nem mindennapi árnyalatot, egy rejtett élet, egy origót: talán épp a világ köldökét.

Elmúlt a fejem fölött két évszak, mire kikecmeregtem a Telepről. Közben lakást kellett váltanom, alkalmi lakótársaim ugyanis lemorzsolódtak mellőlem: az egyikük magányra vágyott, a másiktól a szülők vonták meg a támogatásukat, bizalmukat, a szobatársam pedig anyagi megfontoltságból jobbnak látta, ha kollégiumba, a studentski domba költözik. Ekkor vetődtem az orosz blokk közelébe; pontosabban a Csehov, a Puskin és a Tolsztoj utca háromszögén kívüli pontként, mintegy a geometriából kicsapottan éltem kétszer három méteres hiperma(n)gán(y)omban[1] a Lázár cárról elnevezett sugárúton.

Innentől kezdve az óvárost, Újvidék magját, plantáját vizsgáltam, és örökítettem meg Nikonommal, és ekkor került komolyabban látószögembe a péterváradi vár is. Pedig, jaj, éltem azelőtt Péterváradon is (Podunavskog odreda); nap, mint nap elsuhantam a kilences busszal a várkapu ívei alatt, mégsem izgatott, nem vetettem rá kíváncsiságom hálóját. Évek múltán is átkoztam magam ezért. Most csak azt sajnálom, hogy csak később, midőn én már idegen felségvizeken hajóztam, jelent meg a város egyik legértékesebb kalauza, a Kinek Észak, kinek Dél.

Néhány nappal azelőtt, hogy megkértem volna Zsuzsu kezét, szintén egy ilyen felfedezőútra indultunk. A Szabadság téren szerettük volna körbejárni, bemérni azt az épületet, ahol – ha jól emlékszem – 2006-ban rendeztek kiállítást Andy Warhol személyes tárgyaiból, és néhány festményéből; ott láttam először Warhol citromsárga sétálómagnóját (nem tudom, használják-e még ma ezt a kifejezést egyáltalán), mely pont olyan sárga volt, mint a Monroe-festmény sárgája, Marilyn haja. Akárha a walkmanjéből vonta volna ki, belőle párolta volna le ezt a színt. Ám kanyarodjunk most vissza a lényegi mondanivalónkhoz! Zsuzsuval tehát kirándulni indultunk, táskája mélyére süllyesztettük a Nikont, és a Limáni piacnál felpattantunk a 12-es buszra. December huszonnegyedike volt, a busz ablakán át úgy tetszett, mintha egy szakajtó lisztben utaztunk volna. A Báni palotánál, a buszmegállóval szemben, egy graffitire hívtam fel Zsuzsu figyelmét. Elmeséltem, hogy minden alkalommal, amikor erre járok, megnézem magamnak ezt a graffitit, amely mintegy tüntetőleg adja a járókelők tudtára, hogy a punk beváltotta nagy ígéretét, és nem halt meg, nem szívódott fel más, harmatgyenge irányzatokhoz képest.

Midőn a Szabadság térre értünk, besiklottunk legkeskenyebb öblén át (az egykori Grill 13 felől, melynek a helyén ma a McDonald’s áll), Zsuzsu hátrahőkölt. Te nézd – mondta, a Miletić szoborra mutatva –, követ hajít a katolikus templomra. Mi tagadás, vannak ilyen interpretációk is – válaszoltam mosolyogva –, fényképezd le, úgy, abból a szögből, ahonnan ezt látod, ahonnan így látod. És miközben ő a táskájában kotorászott, kereste a Nikont, én egy előadásba kezdtem Miletićről, az általa megfogalmazott Újvidék-metaforáról, tudniillik, hogy Újvidék a „szerb Athén”.

Nincs meg – nézett rám kétségbeesetten Zsuzsu –, nincs meg a gép, ellopták, kikotorták a táskámból a telepi buszon! És mint valami varázsige, úgy hatottak ezek a szavak, mert onnantól kezdve képtelenek voltunk megmozdulni – ellenálltak az izmok az akaratnak.

A hó meg csak esett, lassan betakart minket, miközben néztük a teret, tekintetünkkel végigtapintottuk a környező épületek homlokzatait – képeket pingáltunk az emlékezet vásznára.

Barlog Károly


[1] hipermangán vagy hipermagány – a metafora értelmezéséről lásd: BARLOG Károly 2011. Egy mondat Újvidékről (kisesszé). = Híd, 12., 40–43.