Tiszatájonline | 2014. június 24.

Az olvasó „öntőformái”

OLASZ SÁNDOR KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA
Olasz Sándor utolsó, a posztumuszként megjelenők között második kötetének bemutatójára június 20-án került sor a Somogyi Könyvtárban. A 2011-ben elhunyt irodalomtörténész 1996-tól haláláig volt a Tiszatáj főszerkesztője, 2007-től az SZTE-BTK Modern Magyar Irodalmi tanszékének vezetője […]

OLASZ SÁNDOR KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA

Olasz Sándor utolsó, a posztumuszként megjelenők között második kötetének bemutatójára június 20-án került sor a Somogyi Könyvtárban. A 2011-ben elhunyt irodalomtörténész 1996-tól haláláig volt a Tiszatáj főszerkesztője, 2007-től az SZTE BTK Modern Magyar Irodalmi tanszékének vezetője. Az ezen az estén rá emlékezők az utolsó kötetbe rendezett esszéi, irodalomkritikái közt szemlézve idézték fel az irodalomtörténész alakját és kutatói habitusát. A szóban forgó gyűjteményt, a Kalliopé útkeresései: Mai prózánkrólt a közreadó Nap Kiadó szerkesztője Sebestyén Ilona, valamint Gróh Gáspár és Pál József irodalomtörténészek, Simai Mihály költő és Beslin Anita előadóművész, újságíró mutatták be az érdeklődőknek, az alkalomra írt rövid megemlékező előadásokkal és az új kiadvány esszéiből válogatott részletekkel tisztelegve a hivatásos olvasóként is a befogadók és a szövegek közelében maradó kutató előtt.

Sebestyén Ilona Olasz tanulmányainak jellegét vizsgálva a „gondolkodó” természetű magyar irodalmat töprengő és elmélyült olvasással felkészülő tudós alakját idézte fel. A még a szerző életében és intenciói alapján összeállított, ám már csak közvetlenül halála után napvilágot látó „első posztumusz” kiadvány, a Németh László életművéről szóló válogatott írásokat tartalmazó A nyugati igény: Németh Lászlóról (2011) Sebestyén találó megfogalmazásában a kedvenc íróinak alkati karakterét kényelmesen magára öltő professzionális olvasó portréját megrajzoló darab. A Kosztolányi Dezső, Halász Gábor, Németh László, Somlyó György, Domokos Mátyás esszéírói tevékenységét értelmezői mintaként, meg nem tagadott előképként is használó, utolsó alkotói időszakában az esszéírásban otthonra találó Olasz Sándor tágas, ám etikai, ideológiai koncepcióiban nagyon is körülhatárolható tartományra lelt a műfajban, játszótársakra e virtuális szellemi közösségben.

Simai Mihály emlékező szövege „az alkotásért élő, az életért alkotó, a fizikai test lázadó sejtburjánzásának” állapotában részben a saját hangját hangsúlyosan megszólaltató, részben a szintézis igényével fellépő tudós alakját villantotta fel. Olasz Sándor tanári és szerkesztői viszonyulását, tanulmányírói attitűdjét a közérthetőség és a minőség egyensúlyának keresése jellemezte. A Simai által felidézett, az Olasz-féle kritikában, tanulmányban, esszében gyakran „megolvasott” szerzők ehhez kapcsolható mondatai tudósi ars poeticaként rögzültek és állnak az immár lezárt életművet vizsgálni vágyó hivatásos és amatőr olvasóközönség előtt. A Szerb Antal-féle „Nem az a tudomány, ami érthetetlen” mondatfoszlányt, ezt Olasz tanítványai és munkatársai is sokszor megtapasztalhatták, a professzor szerkesztői elvként is következetesen alkalmazta. Ezt az elképzelését a Tiszatájban publikáló szépírók, kritikusok, tanulmányírók a közös munka mindennapjai során is átélhették.

Gróh Gáspár visszaemlékezése ezt a vonalat folytatva a Kalliopé útkeresései utolsó írásával, Márkus Béla Olaszról szóló portréjával azonosulva a „látásmód egysége”, a „kivételesen igényes szakmaiság” kategóriáival véli leírhatónak pályatársa tevékenységét. Olasz Sándor következtetéseinek Gróh megfogalmazásában „hatalmas fedezete” volt, a jórészt a klasszikus irodalomtörténet írás módszereivel létrehozott tanulmányait ez az objektivitás jellemezte, miközben esszéiben a műfajhoz elengedhetetlenül társuló morális állásfoglalások ajánlattételei is ott szerepelnek. Az Olasz írásait ismerők számára nem meglepő hogy szellemi közösségének tagjai közt a modellek, rendszeralkotó struktúrák iránt érzékeny, az esszé erre alkalmas terepén ugyancsak szívesen barangoló figurák (Szentkuthy Miklós, Németh László) kiemelt helyet foglalnak el.

Az est résztvevői közül Pál József részben a tudós ezen oldalához hozta közelebb az érdeklődőket, amikor az Európa elrablása című esszét mutatta be a szóban forgó „második, immár utolsó posztumusz kötetből”, annak leglényegesebb summázataként a „gondolat megmentését”, a 20. század korszakváltásai során veszélybe kerülő, eltűnő, elfáradó, pusztuló európai gondolat konzerválásának igényét emelve ki.

Az este során Beslin Anita tolmácsolásában az utolsó három kiadvány fontos írásainak részletei hangzottak el. Így hallhatták az érdeklődők a Jegyzet a boldogságról, Az esszéirodalom a két világháború között és az Európa elrablása legmeghatározóbb egységeit.

E sorok írójának volt szerencséje Olasz Sándort tanárként és szerkesztőként is ismerni, így személyes tapasztalatok alapján is alátámaszthatja a könyvbemutató sokszor hangsúlyozott téziseit, melyek szerint az alkotó legfontosabb olvasói és írói viszonyulása a megfontoltság és az elmélyültség volt. Az Olasz professzor személyes és kutatói attitűdjét közelről figyelők a tárgy, a szépirodalom, annak recepciója és reflexiója iránti tiszteletet és a szélsőséges megnyilvánulások tudatos kerülését is észlelhették. A szakmai alázat egyfelől óvatos és udvarias, mindig egyensúlyra törekvő értelmezői hangot eredményezett, ami a magyar kritikaírói kánon kevésbé „forradalmi” vonulatai közé tartozik. Ehhez mindenképpen hozzá kell fűzni, hogy az immár magába záródó egységként vizsgálható életmű Radnóti Miklós szavaival élve „más távlatot” kapott a betegséggel, az idő fogytának tapasztalatával. Ez lehet az oka, hogy Olasz utolsó három munkája, bár valamennyi folyóiratokban jórészt már napvilágot látott írások kollekciója volt, gyűjteményes koncepciójában, paratextusainak természetében, deklarált szerzői-válogatói intencióiban egy a korábbinál jóval személyesebb és erősebb, poétikusabb és felszabadultabb hangot szólaltatott meg. Így bár a Simai Mihály által is említett, idő hiányában már meg nem valósuló szintetizáló kötet végül nem készült el, Olasz Sándor 2009 és 2011 közötti utolsó korszaka jellegében, következtetéseiben, ígéreteiben és invencióiban is a tudós legerősebb időszaka, a pálya, torzóban maradása ellenére is méltó lezárása.

Kovács Krisztina