Tajtékos napok az Ódryn

A Tajtékos napok, a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves színészhallgatóinak vizsgaelőadása nagy közönségsikert és kritikai elismerést aratott. Noha Fehér Balázs Benő idén színész szakon végez, nem ez az első darab, amely kapcsán nem szereplőként, hanem rendezőként tűnik fel a neve. A Bűn és bűnhődést rendhagyó módon egy nézőre rendezte meg, Brian Friel Hitgyógyász című színművét pedig a művészet allegóriájaként vitte színre.

A Tajtékos napok színpadi alkalmazása kemény dió, elvégre a regény egy olyan fantasztikus, ám színpadon teljes egészében megjeleníthetetlen világban játszódik, amelynek mozzanatai­ból nagyon tudni kell válogatni, hogy a végeredmény ne legyen se erőltetett, se túl kevés. Ezt a nehézséget a rendező a díszlettervező Szalai Sárával, a jelmeztervező Szlávik Júliával és nem utolsó sorban a dramaturggal, Fekete Ádámmal karöltve bravúrosan küzdötte le. A cselekmény és a játék a regény ismerete nélkül is teljesen gördülékeny, nem kerültek beléjük öncélú hatáselemek, mégis megteremtik azt a sajátos hangulatot, amelyet a művet ismerők joggal elvárnak az adaptációtól. A veszteségeket sziporkázó szójátékok és Dargay Marcell élő koktélzongora-kísérete ellensúlyozza.

A tragikomikus cselekmény kibontásában nincsenek üresjáratok, mindenhol feszülten figyelni kell, nehogy lemaradjunk egy kidolgozott poénról vagy drámai pillanatról. A rendező tapasztalatlanságáról árulkodik azonban, hogy nem tud idejében lemondani olyan megvalósíthatatlannak és/vagy értelmetlennek bizonyuló, művészi többletet nem sokat adó ötletekről, mint a mozgó nézőtér, a közönség különválasztása férfiakra és nőkre, valamint a tapsrend eltörlése. A padlástér forróságában lassan főzelékké váló nézőközönség ülőhely hiányában és az állandó vándorlás és forgolódás folyamán azon bosszankodik, hogy ezek a körülmények beárnyékolják egy zseniális darab élvezetét.

Boris Vian regénye – és ehhez hűen a darab is – gyerekekről szól, akiknek fel kell nőniük, szembesülniük kell az élet tragikus oldalával. A fiú beleszeret a lányba, összekötik az életüket, a lány megbetegszik és meghal. Szeretteink elvesztésének tragikuma közhely, ennek ellenére az előadásnak sikerül ezt a csapást letaglózó módon megjelenítenie. A fiút Colinnek hívják, Bán Bálint hitelesen alakítja ártatlan alakját. A lány Chloé, őt Bach Kata formázza meg. Az ő játéka Bánéval szemben igen ellentmondásos, egyszerre tekinthető éterien tisztának és flegmatikusan fölényesnek. A karakter mintha csak elfogadná Colin imádatát, a halál közelsége sem túlságosan izgatja. Ez újabb tragikus dimenzióba helyezi Colin érzelmeit, hiszen arra a következtetésre juthatunk, hogy ezért a nőért igazán nem érte meg minden szinten tönkremenni. Ám ezzel a felhanggal a darabban sikerül párhuzamot teremteni a másik szerelmi szállal, amely szál már egy fokkal bonyolultabb viszonyt testesít meg. Chick és Alise szerelme a közös érdeklődésre épül: mindketten rajonganak Jean-Sol Partre (aki nem találná ki egyből, kiről van szó, annak annyit segítünk, hogy a kezdőbetűket cserélje fel), filozófus-író személye iránt. Ez a rajongás pedig Chicknél (Rada Bálint) odáig fajul, hogy minden pénzét Partre műveire és ereklyéire költi, a munkáját pedig annyira elhanyagolja, hogy kirúgják. Alise-t (Szilágyi Csenge) elküldi magától, aki logikus lépésként megöli a másik flegmatikus szeretőt, Partre-ot, majd magával is végez, és itt Chick céljavesztett élete is véget ér.

Az előadásmódot a karikírozás, a túlzott játék koncepciószinten uralja, ami egységes atmoszférát teremt a produkció alatt. Ettől mindössze Rada Bálint játéka mozdul el időnként túlságosan, de ezt képesek vagyunk betudni magának az ostoba, önsorsrontó karakternek, amelyet a darabban interpretálni hivatott. A jellemkomikum legjobb megformálói mind­amellett nem a főszereplők, hanem Nagy Dániel Viktor, aki Colin nagy tiszteletnek örvendő szakácsát, Nicolas-t alakítja parádésan, a Partre-ot megformáló Fekete Ádám (ő a dramaturg is), aki alkata és intuitív megoldásai miatt páratlan választás a szerepre, valamint a különböző epizódszerepeket betöltő Bárnai Péter, aki képes a túlzó fantasztikumot egymaga abszurdba, groteszkbe, sőt morbidba kanyarítani és ezzel egy személyben jelképezni a fenyegető külvilágot, az élet kegyetlenségét. A nők ugyanakkor a férfiaknál természetesebb játékot nyújtanak, amely természetesség viszont e harsány környezetben furcsa módon inkább semmitmondó, mint hogy közelebb hozná a szerepeket a nézőhöz. Ebből a szempontból a színrevitel talán túl férfiközpontú, ám a Vian-regényre sem mondhatnánk mást. Ki kell emelnünk azonban Szilágyi Csenge ragyogó lélektani azonosulását, amely a darab végére Alise tragikumát egy szintre helyezi Colinéval.

Az előadás kültéren ért véget. Ez dramaturgiailag, de főleg fiziológiailag jól indokolt lépés volt – végre kaptunk levegőt. A produkció kissé görcsösen és talán rossz szempontból ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, miszerint a nézőt dolgoztassuk meg. A kifogásolt pontok ellenére a darab pompás, és az egész társulat ígéretes tehetségekből áll. Fehér Balázs Benő, ha megtanul hasznos rendezői kompromisszumokat kötni, megkerülhetetlen jelenséggé válhat.

A darab két személyi szálon át is kapcsolódik Hódmezővásárhelyhez: a rendező, Fehér Balázs Benő és a rendezőasszisztens, Mucsi Emese is ebben a városban született és nevelkedett, mindketten a Bethlen Gábor Református Gimnázium egykori diákjai (ahogy jómagam is). Interjúiban Fehér külön kitért arra, mennyit köszönhet Pintérné Elekes Editnek, általános iskolai osztályfőnökének és magyartanárának, és Simon Ferenc tanár úrnak, aki drámafoglalkozásokat tartott a gimnáziumban. Szerény javaslatom szerint e jól sikerült vizsgadarabot szép lenne a szülővárosba is meghívni, és ott bemutatni.

Bodóné Hofecker Zsuzsanna