Fehér isten

Mundruczó Kornél Fehér isten című filmjét megelőzte a híre – a hír Cannes-ból érkezett, tekintélyes díjról szólt.

Mundruczó nemzedékének kétségtelenül a legradikálisabb alkotója: a 70-es évek elején vagy közepén született rendezők munkái közül ebből a szempontból egyedül Pálfi György Taxidermiája említhető. A radikalitás érvényes a témaválasztásra (az 1999-es Nincsen nekem vágyam semmi – a homoszexualitás rendkívül ritkán érintette meg a magyar filmeket), a műfajiságra (a Johanna 2005-ben a kortárs opera eszköztárával kereste a mozgóképes kifejezés szélsőértékeit), de akár a filmnyelvre is, ahogy a Delta (2008) a minimalizmus metafizikus irányzatát képviseli. A rendező pályája ebben az értelemben a szerzői törekvések legmerészebb útjait követi.

A Fehér isten ereje talán a fenti összetevők minden eddiginél bátrabb egyesítésében és továbbfejlesztésében van. A film alapja afféle elvált férfi-történet némi szociografikus színezettel. Az, hogy a történet nem indokolja a lányát három hónapra befogadó férfi ellenséges viszonyulását a gyerekéhez, a kutyájához és az egész helyzethez, a film elején jelzi, hogy itt lélektani logika helyett más rendet kell feltételeznünk. A film egyébként a férfi viselkedésének megváltozását sem támasztja alá a történet végén, ami szintén a példabeszéd-jellegre utal. A Fehér isten ugyanis egészében véve olyan parabola, amelynek az elsődleges vonulata ugyan rendkívül kidolgozott és hatásos, de kevéssé valóságos: az összehangoltan, ahogy a filmbeli tévébejátszásban elhangzik, emberi szervezeteket megszégyenítő módon tudatosan támadó kutyafalka rémisztő meséje csakis akkor hihető, ha képesek vagyunk a történetmesélés bravúrosan megvalósított montázstechnikájának hatása alá kerülni. A kutyák csapata úgy viselkedik, ahogy a bosszúfilmek fegyveresei – azokat az embereket gyilkolják meg, akik tudatosan és bizonyíthatóan rosszul bántak velük. Állatok így nem képesek viselkedni, de itt – és éppen ebben rejlik a modell lényege – nem kutyákról, nem állatokról és nem azonosítható embercsoportról van szó, hanem a mindenkori kisemmizettek és erőszakot elszenvedők ijesztő öntudatra ébredéséről. Ha ugyanis a biológia közegében egyébként értelmezhetetlen szempontok beemelésével vizsgáljuk a kutyák véres leszámolását, akkor azt látjuk, hogy ez a bosszú morálisan megkérdőjelezhető. „Embertelen gyilkológépek” jellemezhetjük a film főszereplőit, a feldühödött kutyákat, de be kell ismernünk nyelvünk sutaságát.

A modell másik alkatrésze az az emberinek mondott társadalom, amely a filmben az antiutópiák elrajzoltságaival van ábrázolva. „A korcsokat össze kell írni” – ez a rendelet ugyancsak az örökérvényűségek felé mutat. Elvileg minden közösségnek védekeznie kellene a kirekesztés hasonló kísérleteivel szemben. A film talán elbírja, hogy meséje tanúsága szerint a korcsokat az emberek minden fenyegetés ellenére mégiscsak örökbefogadják az ugyancsak bizonytalanul megrajzolt menhelyen (nem lehet tudni ugyanis, hogy itt a kutyákat megmentik vagy pusztítják, azaz nem világos a menhely szerepe a film antiutópikus logikájában). A Fehér isten parabolája a záró jelenetekben teljesedik ki, amelyekben a gonosz végül meghunyászkodik, mert nem tud mit kezdeni a főszereplő kislány szelídségével.

Csak a mély meggyőződéssel készült filmek képesek ilyen gyötrően erősek lenni, csak a megélt mondanivaló tud ilyen elképesztően hatásos formában megjelenni. Úgy gondolom, hogy Mundruczó Kornél filmje az elmúlt évek egyik legfontosabb kulturális eseménye.

Szíjártó Imre

Rendezte: Mundruczó Kornél, forgatókönyv: Wéber Kata, Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória, zene: Asher Goldschmidt, operatőr: Rév Marcell.

Szereplők: Psotta Zsófia, Zsótér Sándor, Monori Lili, Thúróczy Szabolcs, Gálffi László, Nagy Ervin, Mundruczó Kornél.