Inverz Pontozó

PÁL SÁNDOR ATTILA KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA

Pál Sándor Attila olyan környezetére érzékeny költő, aki egy családi udvarról készült fekete-fehér fényképet nézegetve képes visszaidézni az udvar összes színét. Június 14-én a Grimm Könyvesbolt és Galéria Kávézó teraszán vele beszélgetett Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész nemcsak tavaly megjelent Pontozó című kötetéről, de a Szép Versek antológiák kanonizációs hatásának változásairól és a táncot irodalommal összekötő rejtélyes kapcsolatról is.

Bíró-Balogh gyakorlott moderátorként már rögtön az esemény kezdetén kislányához fordult, hogy tájékoztatást kérjen tőle a hangerő milyenségéről, és minthogy a volume optimálisnak bizonyult, bele is fogott Pál Sándorral való megismerkedésének történetébe. Ismerősnek jelölés a Facebookon és a Tiszatáj hasábjain megjelent versek ajánlása a vizsgaidőszak előtt – ezek voltak az első visszafogott lépések a szerző részéről, aki mindemellett gyakran látogatta a moderátor Modern magyar irodalom II. elnevezésű kurzusát. Azóta eltelt pár év: Pálnak kiadták az első kötetét, idén pedig az eredetileg Hévíz folyóiratban publikált Napfogyatkozás című versét beválogatták a Szép Versek 2014-es antológiájába. Utóbbi kapcsán Bíró-Balogh a sorozat kanonizációs folyamatába való bekerülés személyes tapasztalatairól kérdezősködött.

Pál az egyébként barátian provokatív kérdésekre adott válaszaiból megtudhattuk, hogy bár az OTDK keretei között maga is foglalkozott a több évtizedes múltra visszatekintő sorozattal és a Szép Versek tavalyi szüretelésű versanyagának összetételéről is írt kritikát, mégsem töltötte el különösebben erős, eufórikus érzés, amikor megtudta, hogy bekerült. Ami, tette hozzá, nem jelenti azt, hogy ne örülne ennek a visszajelzésnek, mindössze talán csak annyit, hogy Péczely Dóra korábbi sorozatszerkesztő egyik kijelentésének („[a] Szép versekben szerepelni nagyobb dolog, mint kötetet megjelentetni”) ellentmondva, számára a Pontozó megjelenése nagyobb jelentőséggel bír – már csak a saját életében is.

Bíró-Balogh a múlt és jelen eseményeit egyszerre lebegtető beszélgetést ezután a műhelymunka utáni érdeklődés pályájára terelte, meglátása szerint ugyanis Pál publikációs listája a kötet megjelenése óta nem igen bővült. Pál elárulta, hogy miután 2012–2013-ban elárasztotta a lapokat a felgyűlt verseivel és kiadták a kötetét, tényleg volt némi megtorpanás, ám azóta is ír, igaz, magához képest lassabban. Voltak, akik azt javasolták neki, hogy a próza területe felé mozogjon, és, mint mondta, nem tartja kizártnak, hogy ez be is következik, hiszen a versírás ellenére már régebben is nagy hatást gyakoroltak rá Oravecz Imre művei.

A jövő dolgainak kitárgyalását követően végül a költészeté maradt a főszerep. Pál felolvasása magával ragadta a hallgatóságot és a múlt tájaira vezette – egy fekete-fehér fényképen látható családi udvarra (Gyereknap című vers). Ám nemcsak a felolvasás, de Bíró-Balogh moderátori fogásainak eredményeképpen a beszélgetés témaválasztásai is egyre inkább az idő folyásirányának visszafordulását jelezték. Ilyen módon a közönség előbb szerzett tudomást arról, hogy Pál kötetének címe egy férfi szólótánc megnevezése, minthogy értesült volna: a szerző tíz éve néptáncol amatőr szinten; vagy éppen arról, hogy versei, Molnár H. Magor kifejezésével élve, a dokumentarista-líra típusába sorolhatóak, ám annak idején még Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötete is formálta a nyelvét.

Ennek az időcsavarnak a közepe táján Bíró-Balogh arra is rákérdezett, mennyire lehet a tánc gyakorlása közben fejben lejegyezni azt az érzést, ami ilyenkor Pált leginkább fűti, ő ugyanis mosogatás alatt szokott tanulmányt „írni”, és megvalósíthatónak tartaná a folyamatot. Válaszában Pál kifejtette, hogy a tánc sokkal nagyobb koncentrációt igényel annál, mintsem hogy teljes mértékben elraktározhassa a pillanatnyi ingereket, ám korábban is próbálkozott hasonlóval, és továbbra a keresni fogja a megoldást, hogyan lehetne tematizálni az irodalom és tánc közötti titokzatos köteléket.

  Szutorisz Szabolcs Bence  

[nggallery id=382]