A katasztrófa elmarad

BUDAPEST – 2014. JÚNIUS 12.

Az első nap még az első nap előtt kezdődik: Korpa Tamással iszunk két expressz fröccsöt, mielőtt indul a vonata, igyekszünk irodalomról, politikáról, ismerősökről nem úgy sápítozni, mint két bánatos vénasszony a fodrászbúra (vagy mi) alatt – változó sikerrel. Aztán még pár verset csócsálgatunk Bödecs Laci készülő első kötetéből, igaz, még nem hivatalos szerkesztői munka keretében, ahhoz előbb sikeres pályázás kell az Apokrif Könyveknél, majd az NKA-nál is, én azért kincstári optimizmussal reménykedem, hogy jövőre már dedikáltathatok vele.

Aztán rohanás haza, gyors bevásárlás, lesz-e vihar, vigyek-e kabátot, közben anyám a kezembe nyom egy reggeli+ebédként szolgáló szalámiszsömlét, ha már reggel képtelen vagyok enni, aztán rohanás. Közben átöltözés, pakolászás, egy ponton mintha a mobilt tartó kezem indulna el a szám felé, de szerencsére még időben eszembe jut visszavonni a tervezett harapást, virtuóz vagyok, mert a mozdulat másik felével már nem a zsömlét hajítom a táskába. Pont időben vagyok, úgy megyek, hogy a Deák Ferenc utca felől érjek be, két éve már így járok ki, eleinte csak hóbortos megszokásból, mert afelől valahogy mintha kisebb lenne a tömegnyomor, de már tavaly is tudatos volt az útvonal: boldogsággal tölt el, hogy elsőként a kiadómat látom meg – nemcsak azért, hogy ezt most hízelgőleg leírhassam, hanem mert aki valaha járt már Könyvhéten a fiszeseknél, tudja, nem túlzás, valóban ők a legbarátságosabb stand. Többéves hagyományhoz híven terel össze Margócsy tanár úrral a mindjárt rázendítő Katasztrófavédelem Zenekar (leánykori nevén: tűzoltók). Közben föltűnik Fehér Renátó is, akitől megtudom, hogy bár friss pletykája nincs (magyarán, ha ez most uncsi, lényegében az ő hibája), viszont ma már volt része kultúrmisszóban: nagy valószínűséggel rávett egy CBA-s eladót könyvvásárlásra, vagy legalább a friss Magyar Narancs föllapozására.

Jönnek a Katasztrófavédők, de a beígért katasztrófa (vihar és orkán, eső és fagy, leghőbb vágyam) elmarad, pici szellő legyezget meleg levegővel, ennyi volt az égszakadás-földindulás. Az egyik katasztrófásnál ekkor fedezem föl a megtévesztésig műanyagnak tűnő (ki merem jelenteni: valóban műanyag) trombitát, meg is sajnálom, felteszem, tuti folyton kicsúfolják ezért a kollégák. De mivel sejtem, hogy ezt így senki nem hinné nekem és olcsó írói fantáziaterméknek fogná fel, lefotózom, íme:

Jön Spiró György, megnyitni a Könyvhetet. Nem teszek kísérletet arra, hogy az általam eddig hallott legjobb megnyitóbeszédet rekonstruáljam, inkább tessék megvenni a könyvheti ÉSt. Egy egy sorral előttem izzadó civil(nek tűnő) könyvkedvelő kolléga taps közben beordított, zengő bravója azt hiszem, mindent elmond.

Innentől pedig a szokásos forgatókönyv: egy helyütt majdnem elcsábulok, de végül nem szegem az első napos szabályt (első napokon tilos könyvet vennem, el ne hamarkodjam a mindig kevés pénz porciózását). Dögmeleg, kóválygás, köszönések és megörülések, amiért rég nem látottakba is bele lehet futni, további örülések, amiért más (szerencsére) régen látottakba meg nem futok bele. Tikkaszt a meleg, zúg a fejem, mert persze, ahogy az első napokra, rendre mára sem írtam még össze a mindenképp és feltétlenül megveendő könyvek listáját.

Így marad a bámulás, furakodás, Bödecs kolléga rám jellemző gonoszsággal odaszúr egy picit, ahogy a Szép versek borítóját fürkészem, hogy talán azt nézem, hogy mégis benne vagyok-e, ezúton is szeretném kedves édesanyja elnézését kérni, amiért erre válaszul, mintha őt is emlegettem volna, röhögés közben. Nehezen indul a Könyvhét, valahogy évről évre nehezebben, de csak úgy, ahogy romantikus vígjátékok tömkelegében az első, kényszeredett randik, aranyos kínossággal, otthonos barátságossággal. Megesz a fene, hogy mehessek már haza, mert az elmúlt Könyvhetekre (a pénztárcán kívül) legjobban mégiscsak a (lúd)talp emlékezik. Hazaűz a meleg, belapátolom a vacsorát és már várom is a holnapot, a péntekre már nagy eséllyel beinduló nyüzsit, a végre megvett és kunyerált, és lefoglalt majd átvett recipéldányok (ebből eredt a nap egyik legszebb félrehallása, nevezetesen ugyanez, ‘g’ betűvel – a véletlenül talált szót be is vezettem a nagyon lehúzós kritikák alanyául szolgáló példányokra), szóval a friss könyvek illatát, mindent. Ja, hogy mellesleg a focivébé is ma indul? Na igen, az se rossz azért.

Nyerges Gábor Ádám