Lengyel Zoltán: [Ex-]Egérrágta mese
Túl a meszes hegyen,
túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján,
a sekély tó nádas partja mellett
élt egy kis halász magában.
Fogott halat, rákot, kagylót;
hajnaltájt a Napot üdvözölte
és elköszönt tőle alkonyatkor,
aztán éjszakára [hálójába Holdat]
merve […]
Büky Lászlónak
Túl a meszes hegyen,
túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján,
a sekély tó nádas partja mellett
élt egy kis halász magában.
Fogott halat, rákot, kagylót;
hajnaltájt a Napot üdvözölte
és elköszönt tőle alkonyatkor,
aztán éjszakára [hálójába Holdat]
merve soksz[or nehezen]
mert [elaludni, nyugtalan]
álm[a volt ennek a halásznak.
Álmatlan hajnalán] egyszer
[furcsa zajra neszelve kikandikált] a deszka-toronyból,
[hogy megnézze,] halak rázzák-e a hálót:
hát egy piros tündért látott
táncolni a napsütésben,
tánca szinte rengette az erdőt.
A halász kiáltott:
„Ki vagy, tündér? Jót hozol vagy rosszat?
Kik vannak mögötted,
hogy az egész erdő rengedezve,
hajladozva kíséri a táncod?
Halaimat elveszed-e tőlem,
avagy bőven telíted-e hálóm?”
Hajbókolt a tündér:
„Köszöntlek, te halász, túl a meszes hegyen,
túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján:
ide hallgass te szép legény,
titkot hozok, megér egy [hosszú virrasztást,]
hiszen édesapádat is [így avatta be]
hajdan édesanyád [hajnalhasadáskor:]
ha te hét pint [haltejjel alkony előtt bekened magad, és]
ha te hét rőf [halmájat viszel]
a levelibéka [levelére, az erdő és hegy óriásai előtted is meghódolnak.”]
Felelt a [napfényes tündér táncával, a halász pedig]
nosza[, hálóját a partra húzva, tanácsát megfogadta.
Elő is tűntek] kő-lábon,
[tekergőző] gyökér-karral,
hegyen ágaskodó óriások.
És a nádi harcosok ijedten
mind a fákra kapaszkodtak.
Most a rücskös bőrű óriásnő
három szeme egymásnak kacsintott:
orrlyukából tüzet fújva
a tengert kiszárította,
nagy torkát kitátva
a felhőket mind felfalta.
Szárazra kerülve, kiborult a csónak,
Forróságtól végighasadozva.
Ekkor fejszét emelt a pusztai táltos,
egyet sujtott és a Napot kettészelte,
kettőt sujtott és a Holdat leütötte,
hármat sujtott és a csillagok potyogtak,
mint almák az ágról. S így kiáltott:
„Ha te hét pint [haltejet megiszol,
ha te hét röf [halmájat]
öreganyád [térde-kalácsára kensz,
Napot, Holdat, csillagot égről leversz,
a földet pedig pusztasággá apasztod.”
De kacag már ezen a táncos tündér,
Napsugaras ruhája vakítóan csillog:
„Kuruzsló vagy te bizony, nem pusztai táltos,
hiszen ott van Nap, Hold, csillagok mind az égen,
árvízzel borítva óriásaid le]győztük,
[hiába hurcoltad halálon] keresztül,
[rég] beroskadt sírok közt
víz-alatti tajték-szemü pókot,
hegy-mögötti lomb-szakállú aggot,
meg a rücskös bőrű óriásnőt,
hét pint haltejjel,
hét rőf halmájjal,
mert segített a levelibéka.”
Így szólván, a tündér eltűnt a magasban,
csak a fátyla akadt fönn az erdőn,
s míg a halász lengette süvegjét,
röptét madarak követték.
Kiegészítve 2007-ben egy szemináriumi foglalkozás alkalmából.
A szegedi Grand Café Weöres-tünemények – Weöres 101 című rendezvényének keretében kortárs költőket és írókat kértek fel, hogy készítsék el saját Weöres-variációjukat. A Weöres tünemények alrovatban ezeket a szövegeket közöljük. |