Tiszatájonline | 2014. június 10.

Lengyel Zoltán: [Ex-]Egérrágta mese

Túl a meszes hegyen,
túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján,
a sekély tó nádas partja mellett
élt egy kis halász magában.
Fogott halat, rákot, kagylót;
hajnaltájt a Napot üdvözölte
és elköszönt tőle alkonyatkor,
aztán éjszakára [hálójába Holdat]
merve […]

Büky Lászlónak

Túl a meszes hegyen,

túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján,

a sekély tó nádas partja mellett

élt egy kis halász magában.

Fogott halat, rákot, kagylót;

hajnaltájt a Napot üdvözölte

és elköszönt tőle alkonyatkor,

aztán éjszakára [hálójába Holdat]

merve soksz[or nehezen]

mert [elaludni, nyugtalan]

álm[a volt ennek a halásznak.

Álmatlan hajnalán] egyszer

[furcsa zajra neszelve kikandikált] a deszka-toronyból,

[hogy megnézze,] halak rázzák-e a hálót:

hát egy piros tündért látott

táncolni a napsütésben,

tánca szinte rengette az erdőt.

A halász kiáltott:

„Ki vagy, tündér? Jót hozol vagy rosszat?

Kik vannak mögötted,

hogy az egész erdő rengedezve,

hajladozva kíséri a táncod?

Halaimat elveszed-e tőlem,

avagy bőven telíted-e hálóm?”

Hajbókolt a tündér:

„Köszöntlek, te halász, túl a meszes hegyen,

túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján:

ide hallgass te szép legény,

titkot hozok, megér egy [hosszú virrasztást,]

hiszen édesapádat is [így avatta be]

hajdan édesanyád [hajnalhasadáskor:]

ha te hét pint [haltejjel alkony előtt bekened magad, és]

ha te hét rőf [halmájat viszel]

a levelibéka [levelére, az erdő és hegy óriásai előtted is meghódolnak.”]

Felelt a [napfényes tündér táncával, a halász pedig]

nosza[, hálóját a partra húzva, tanácsát megfogadta.

Elő is tűntek] kő-lábon,

[tekergőző] gyökér-karral,

hegyen ágaskodó óriások.

És a nádi harcosok ijedten

mind a fákra kapaszkodtak.

Most a rücskös bőrű óriásnő

három szeme egymásnak kacsintott:

orrlyukából tüzet fújva

a tengert kiszárította,

nagy torkát kitátva

a felhőket mind felfalta.

Szárazra kerülve, kiborult a csónak,

Forróságtól végighasadozva.

Ekkor fejszét emelt a pusztai táltos,

egyet sujtott és a Napot kettészelte,

kettőt sujtott és a Holdat leütötte,

hármat sujtott és a csillagok potyogtak,

mint almák az ágról. S így kiáltott:

„Ha te hét pint [haltejet megiszol,

ha te hét röf [halmájat]

öreganyád [térde-kalácsára kensz,

Napot, Holdat, csillagot égről leversz,

a földet pedig pusztasággá apasztod.”

De kacag már ezen a táncos tündér,

Napsugaras ruhája vakítóan csillog:

„Kuruzsló vagy te bizony, nem pusztai táltos,

hiszen ott van Nap, Hold, csillagok mind az égen,

árvízzel borítva óriásaid le]győztük,

[hiába hurcoltad halálon] keresztül,

[rég] beroskadt sírok közt

víz-alatti tajték-szemü pókot,

hegy-mögötti lomb-szakállú aggot,

meg a rücskös bőrű óriásnőt,

hét pint haltejjel,

hét rőf halmájjal,

mert segített a levelibéka.”

Így szólván, a tündér eltűnt a magasban,

csak a fátyla akadt fönn az erdőn,

s míg a halász lengette süvegjét,

röptét madarak követték.

Kiegészítve 2007-ben egy szemináriumi foglalkozás alkalmából.

A szegedi Grand Café Weöres-tünemények – Weöres 101 című rendezvé­nyé­nek keretében kortárs költőket és írókat kértek fel, hogy készítsék el sa­ját Weöres-variációjukat. A Weöres tünemények alrovatban ezeket a szö­ve­ge­ket közöljük.