Nemcsak meghalni, ölni is szeretne a színpadon
BESZÉLGETÉS ROST ANDREÁVAL
Világhírű operaénekesnőnk visszatérő vendége Szegednek. Rost Andrea a Szegedi Nemzeti Színházban a Lammermoori Luciát, és Bohémélet Mimijét énekelte, most pedig a Pillangókisasszony címszerepét. A Pillangó egy szerepkörváltás része, pályája első felében nem is énekelte […]
BESZÉLGETÉS ROST ANDREÁVAL
Világhírű operaénekesnőnk visszatérő vendége Szegednek. Rost Andrea a Szegedi Nemzeti Színházban a Lammermoori Luciát, és Bohémélet Mimijét énekelte, most pedig a Pillangókisasszony címszerepét. A Pillangó egy szerepkörváltás része, pályája első felében nem is énekelte. Ám az évek alatt változik a hang, alakul a személyiség, s egy operaénekesnél ez optimális esetében az énekelt szerepek változásában is megnyilvánulhat. Így lett Rost Andreából Cso-cso-szán. A második előadás előtt az öltözőben beszélgettünk vele.
– Kaptam már rá fölkérést úgy 6-7 éve, és nem is akárhonnan, Los Angelesből, de nem vállaltam el. Akkor még úgy éreztem, hogy nem volna helyes. Akkor még Luciát is énekeltem, és Gildákat, tehát még nem tartottam ott hangilag, ahol talán most már igen. Amikor tavaly végülis énekeltem a Margit-szigeten, akkor már talán igen.
– 6-7 éve még nagyon kislány volt…
– Igen, igen! (nevet)
– Nem véletlenül fogalmaztam így, hiszen azt mondta, még nem érezte elég érettnek a hangját. Holott Cso-cso-szán a darab elején mindössze 15 éves, szinte kislány. Ugyanakkor a második felvonástól zeneileg inkább drámai szoprán hangot igényel. Kétarcú szerep…
– Tényleg kislány, és talán pont ez a nyitja. Ő a japán kultúra szerint nevelkedett. Igazából kemény valaki. Amikor elhangzik, hogy nem tér vissza a férje soha, akkor ennek a lánynak visszaköszön a neveltetése, az amit addig megtanult. Benne sok keménység van, szilárd értékrend. Ő nagyon határozott. Ez vezet oda, ahová a végén eljut: ha nem élhetsz tisztességgel, akkor halj meg tisztességgel. És ő ezt meg is teszi. Itt lehet a szerep titka: ő nem európai értelemben vett 15 éves kislány. Pontosan tudja, hogyan végezhet magával, mert megtanították neki. Úgy érzem, végig ott van benne ez a kettősség. Akármilyen kislány, akármilyen kis porcelánbaba, a lelkében ez a szilárd határozottság végig ott van.
– Korábban egészen másfajta szerepeket énekelt. Hogyan építette föl Cso-cso-szán szólamát? Mi az, ami a hangjából természetesen jön, és mi az, amit ki kell keverni?
– A II. felvonásban vannak jelenetek, amelyeket valóban ki kellett keverni. Úgy, hogy ne ártsak a hangomnak, és két hét múlva egy koncerten el tudjam elénekelni például Júlia keringőjét a Romeó és Júliából. Arra koncentráltam, hogy ezeket a színeket okosan énekeljem, de azért ugyanakkor Puccini-hangvételben. És hát vannak olyan pillanatok, amikor az okosságot félre kell tenni.
– Hát, az hallatszik: néha szinte verista eszközökkel él. Korábban ilyent soha nem hallottunk Öntől.
– Amikor például Goró azt vágja az arcomba, hogy az amerikai soha nem fog visszajönni, és hogy a fiam maledetto, azaz átkozott, akkor nagyon kemény helyzet van, dráma van, akkor szinte artikulálatlanul ordítok rá. Cso-cso-szán ugyanis még a gondolatot is gyűlöli, hogy a férje nem jön vissza. Ilyenkor eldobom az okosságomat. Néhány ponton olyan indulatok vannak ebben a nőben, amit ép ésszel már nem lehet sem elképzelni, sem ábrázolni.
– Jól emlékszem, amikor pár éve Mimit énekelt, azt mondta, elege van már a fiatal lányokból, akik csendesen meghalnak, vagy leszúrják őket, és szeretne végre a színpadon ölni!
– Hát, most is csak magamba döföm, azt a hatalmas kardot….
– … szóval azt mondta, szeretne egyszer Toscát énekelni. És Szegeden jövőre Tosca bemutató lesz…
– Attól tartok, hogy ez a jövő évembe nem fog beleférni! A régi szerepeim mellett ősszel új feladatként Neddát éneklem a Bajazzókban, tavasszal pedig a Faust Margitját. De azt hiszem a közönség is jól fog járni, ha egy-két év múlva egy igazán vérszomjas Toscát kap majd, aki jól beledöfi a tőrt Scarpiába! A II. felvonásban sok olyan énekelnivaló van, aminek a megformálásához még kell Puccinit énekelnem. Sok Pillangót, hogy olyan Tosca lehessek, akiről el fogják hinni, hogy akkor vérszomjas fenevaddá válik. Egyébként ez az indulat bennem van, nagyon szeretnék valami ilyesmit is eljátszani! De hangilag nagyon meg kell azt csinálni, hogy az valóban velőtrázó legyen. Erre az évadra elég ez a két új szerep. És lesz egy harmadik is: eléneklem a Kékszakállú herceg vára Juditját.
– Az is merész vállalkozás, mezzók szokták énekelni…
– A kottában szoprán szerepel! Sokszor elmondtam, hogy egyszer én majd el akarom énekelni a Juditot. Amikor Adinát, Zerlinát meg Júliát énekeltem sorozatban, senki nem hitte el, hogy komolyan beszélek. De most felhívtak, hogy csináljuk meg! Először nem kaptam levegőt, de mivel annyira vágytam rá, és csak két koncertszerű előadás lesz, azt mondtam, hogy hát, próbáljuk meg! Színpadon nem merném még! De a pódiumon talán ki lehet próbálni. Nagyon kívánom ezt a szerepet!
– Milyen Juditot képzel el?
– Hát természetesen ebből is olyan rostandreásat! Akinek nagyon sok színe lesz. Azt akarom, hogy nagyon nőies legyen, és nagyon elítélhetően nő! Mert ő mindent meg akar tudni, mindent látni akar, a férfit akarja teljesen.
– … és azt hiszi, ha mindent lát, attól jobb lesz…
– Így van! Egyszer volt Pesten egy dupla előadás, ahol egyszer férfiszemszögből nézték meg a történetet, aztán női szemszögből. Egymás megismeréséről és nem ismeréséről szól, és mégis s végtelen szerelemről. Biztos, hogy rengeteget fogok tőle tanulni. és nemcsak, mint énekes…
Márok Tamás
[nggallery id=368]
Fotó: Veréb Simon
