Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
EGY KÉSZÜLŐ REGÉNY LEGELEJE
1999 nyarán Szentpéteri Enikő New Yorkból Budapestre utazott. A hazaérkezéséről szóló hír egykettőre elterjedt a távoli ismerősök körében is, és a jelekből egyesek arra következtettek, hogy ez nem egyszerű látogatás, hanem hazaköltözés. Nyilvánvalóan tönkrement a házassága, és ezzel a tengerentúli karrierjének is lőttek […]
EGY KÉSZÜLŐ REGÉNY LEGELEJE
1999 nyarán Szentpéteri Enikő New Yorkból Budapestre utazott. A hazaérkezéséről szóló hír egykettőre elterjedt a távoli ismerősök körében is, és a jelekből egyesek arra következtettek, hogy ez nem egyszerű látogatás, hanem hazaköltözés. Nyilvánvalóan tönkrement a házassága, és ezzel a tengerentúli karrierjének is lőttek.
Dehogy lőttek, mondták mások. Ez a típus, egy ilyen Szentpéteri Enikő-féle hoch értelmiségi sarj még a legnyomorultabb helyzetből is profitál. Ha nem csinál semmit két évig, csak cigarettázik az erkélyen és a körmét piszkálja, a végén még az is az előnyére válik. Hosszan érlelt gondolatait váratlanul papírra veti, esszé születik belőle, vagy tanulmány, esetleg egy vékonyka könyv, és bumm, már németre is lefordították. A színvonal kérdéses ugyan, és a távoli ismerősök nem vennének rá mérget, hogy ha más írná meg ugyanezt, akkor az is ilyen remek fogadtatásban részesülne.
Ezek testületileg ilyenek, az egész család, apai ágon zsidók, anyai ágon arisztokraták, a nagymama író, az apa Berlinben tanító filozófus, és akad köztük tájképfestő, valamint reformpedagógus is. Enikő állítólag már kilenchónaposan beszélt, háromévesen az Odüsszeiát szavalta, és az Iliászt csak azért nem, mert azt kevésbé szerette. Az iskolában tanulmányi versenyeket nyert, az egyetemet egy évvel hamarabb kezdte a többieknél. Minden bizonnyal állami kitüntetéssel diplomázik, ha közben nem üt be a rendszerváltás. Huszonhét volt, amikor doktorált, hamarosan adjunktus lett, és kit érdekel, hogy ebben egy idős professzornak is benne volt a keze, aki az adjunktusi kinevezést szerelmi ajándéknak szánta.
Az öreg végül hoppon maradt, amikor nem sokkal később megjelent a színen az amerikai, egy John Palmer nevű performanszművész, aki legfeljebb egy tízessel lehetett fiatalabb a professzornál, de a tengerentúlon akkor már divatos jógának és rostban dús táplálkozásnak köszönhetően jobban nézett ki, mint az itteni harmincasok. Enikő New Yorkba költözött, az ifjú feleséget posztdoktori ösztöndíj várta a Columbián, két évvel később már szemináriumot vezetett a New Schoolon, valamint publikált két posztmodern szemléletű tanulmányt a performansz és a társadalomtudomány közös területeiről egy angol nyelvű, rangos társadalomtudományi folyóiratban. Ezeket lefordították magyarra, de végül csak az egyik jelent meg, és úgy tűnt, hogy nem olvasta senki. Talán azért, mert Enikő még egy konferenciaszereplésre sem volt hajlandó hazajönni?
1999 nyarán aztán megérkezett. Az afölött érzett kedélyes kárörömöt, hogy az amerikai performanszművésszel mégsem sikerült a házasság, kisebbítette a hír, hogy Enikő bejelentett állást kapott az egyetemen, a tetejébe még az is elterjedt, hogy könyvet írni jött haza. Rövidesen minden fontos eseményen megjelent, a napfogyatkozást nagy magyar írók körében nézte egy falusi víkendházból, és az augusztus maradék részében önkéntes nevelőtanár volt egy szegény sorsú cigánygyerekeknek szervezett táborban. Tapasztalatairól az ősz folyamán irodalmi igényű tárcasorozatot publikált.
– Azt hittem, szociológussal van dolgunk – mondta Horváth Regina, vidéki kolleganő, örök tanársegéd a debreceni egyetemen, és visszadobta az újságot az éjjeliszekrényre. – Kérdem én, ha valaki tisztességes tanulmányokat tudna írni, akkor ilyen nyúlfarknyi sóhajtozásokhoz pazarolná el a témáját?
– Talán szélesebb közönséget szeretne megszólítani – válaszolta Ivánka Kornél, frissen kinevezett adjunktus szintén a debreceni egyetemen. – Mi van abban? Majd megírja a szakma részére is.
Az alig 160 centis, kopasz Ivánka Kornél valaha Szentpéteri Enikő csoporttársa volt, ez az oka, hogy most is szimpátiával viseltet iránta. Kedvelte annak idején, bár nem ismerték egymást igazán, de azt kár lenne tagadni, hogy Enikő üde színfoltja volt az óráknak, gyakran hozzászólt a tananyaghoz, kérdezett, és nem csak ült, mint a sült hal, ahogyan a diákok többsége.
– De ilyen felületesen nem érdemes írni, ez csak félrevezeti az olvasókat – folytatta Regina, és bár nem akarta, de a dühtől megremegett a hangja. Hát miért nem látja Kornél, és miért nem látják mind, hogy szemfényvesztés az, amit ez a nő csinál? Annyira szívesen elmondaná neki, részletesen kifejtené, hogy mi a dühítő az ilyen emberekben, csak attól fél, hogy a férfi félreértené, és azt hinné, az irigység beszél belőle.
Készséggel elismeri, fogalmazta magában Regina, hogy Szentpéteri Enikő értelmes és okos, de neki senki ne próbálja beadni, hogy másoknál jobban megérdemli azt a rengeteg lehetőséget, elismerést és az állandó felhajtást. Ez az, ami igazságtalan mindazokra nézve, akik többnyire banális okok miatt – visszahúzódó személyiség, vidéki lakcím – nem kapják meg ugyanezt a figyelmet, pedig a teljesítményük alapján még akár több is járna nekik.
Regina nem irigy, ezt határozottan visszautasítja. Csupán nem tartja indokoltnak Enikő átlagon felüli sikereit, népszerűségét. Már Amerika előtt is mindenki tudta róla, hogy kicsoda, a konferenciákon az előadását követően tucatnyi érdeklődő kérdést kapott, a büfében az emberek odamentek hozzá és gratuláltak a munkájához.
És aztán a konferenciákat lezáró bulikon feltűnően táncolt, hagyta, hogy boldog-boldogtalan ráhajtson, pedig akkor már az öreg Házmánnal keféltette magát. Egyszer részegen azt kezdte mondogatni, hogy ő egy punk, egész éjjel ezt ismételgette, pedig ennek egyszerűen nincs értelme, ha valakiből soha nem lehet punk, akkor az a Szentpéteri Enikő. Aztán egy másik alkalommal kitalálta, hogy ő feminista. Persze nem úgy, mint általában a feministák, tette hozzá. Merthogy ő egy punk feminista, kiáltotta, és az akkor már igen kapatos társaság ezt is tolerálta, és minden jel szerint kiemelkedően szellemesnek találta.
Meglehet, Horváth Reginának úgy tűnhetett, hogy ő az egyetlen, akinek tele van a hócipője Szentpéteri Enikővel. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
Szilveszter után körbejárt a hír, hogy Szentpéteri Enikőnek viszonya van Bogdán Tamással. Egész pontosan az a hír járt körbe, hogy Szentpéteri Enikő felszedte Bogdán Tamást, rányomult, elszédítette, utóbbi igazán nem tehet róla, rá ezért nem lehet neheztelni, úgyhogy szorítsunk neki, hogy még időben katapultáltni tudjon. Tavalyelőtt nyáron mentek szét a feleségével, vidéki nő, mindketten Bajáról jöttek, bizonyára kamaszkori szerelem, sajnos az ilyen kapcsolatok ma már nem élik túl a fővárosba költözést. Bogdán Tamás mindenesetre a nehéz válás után most egy könnyebb természetű nőt érdemelt volna.
A viszony azonban kivirágozni látszott. A pár együtt jelent meg a szociológusok éves konferenciáján, egy független színházi bemutatón, néhány koncerten, és azokon a házibulikon, amiket a társadalomtudományos értelmiségi körökben rendeztek. Rövidesen közös tanulmányt publikáltak a kvalitatív kutatási módszerek forradalmáról. A témával kapcsolatban részt vettek egy kéthetes németországi workshopon, és tapasztalataikról újabb írás született. Egyik hónapról a másikra a kvalitatív kutatási módszerek első számú hazai képviselőivé léptek elő, legalábbis ők minden jel szerint így tekintettek magukra. Ha valahol felbukkantak, mérget lehetett rá venni, hogy kizárólag erről, valamint a komplex teremunkáikról lesz szó, amely mindkettejük esetében még mindig az előkészítési fázisban volt.
A művelt társaság kénytelen volt belátni, hogy nemcsak Enikő, hanem Bogdán is szívesen beszél lyukat mások hasába. Hol Enikő osztotta az észt egy borsodi falu cigányairól, hol Bogdán az Auróra-telep szkinhedjeiről, és míg az egyikük beszélt, a másik értőn bólogatott és figyelt, hogy időnként közbeszóljon, ha egy fontos részlet kimaradt, amiről igazán nem szabadna elfeledkezni.
– Ez már nem pusztán szerelmi kapcsolat – mondta állítólag valakinek Enikő –, hanem annál jóval több: szellemi egység.
Mindezek ellenére a többség továbbra is úgy vélte, hogy kettejük közül Enikő a hunyó, ő irányítja az eseményeket, ő mozgatja a szálakat, ő az, aki miatt olyan öntelt lett ez az egyébként jóravaló fiú. Ezek után nem volt könnyű feldolgozni a hírt, hogy a pár eljegyezte egymást, az esküvőt szeptemberben tartják, ha addig Enikőnek sikerül elválni a performanszművésztől. Az az esküvő is szép baleset lesz, bocsátkoztak jóslatokba a távoli ismerősök, ennél különbözőbb családokat keresve sem lehetne találni, a Fillér utcaiak majd bizonyára földbe döngölik a szerencsétlen bajaiakat. A legtöbben ekkor már nem csináltak titkot a véleményükből, és végre a Horváth Regina-félék is elmondhatták, alaposan kifejthették mindazt, ami olyan hosszú időn keresztül a szívüket nyomta.
A szakítás híre így aztán váratlanul ért mindenkit. Az még inkább, hogy, mint kiderült, Bogdán volt az, aki kirakta Enikőt. Állítólag a nő teljesen összeomlott, lefogyott, eltűnt, telefonon sem lehetett elérni, végül kétségbeesésében egészen New Yorkig utazott.
Utólag más színben kezdtek feltűnni a dolgok. Néhányan emlékezni véltek rá, hogy Enikő a tavasz folyamán zaklatottnak tűnt, hogy nem nézett ki jól, bár egyébként sem túl szép, mondta egyszer Horváth Regina, hiszen profilból leginkább egy lóra emlékeztet. A távoli ismerősök párbeszédeket rekonstruáltak, amikből kiderült, hogy Bogdán leszólta Enikő véleményét, és több ízben tiszteletlenül bánt vele mások előtt. Különben is, milyen férfi az, aki a szakítása utáni hetekben legalább féltucat nőt lefektet, hogy aztán egyiket se hívja fel többé? Ráadásul nem magukat könnyen odaadó egyetemista lányokról volt szó, hanem érett nőkről, akikkel feltehetően elhitetett valamit, és akik csalódottan vették tudomásul, hogy a közös éjszakájuk után Bogdán már nem akar többé találkozni velük. Így aztán Enikőnek egyre több ismeretlen jóakarója akadt, akik mind együttérzéssel gondoltak rá. Egy évvel korábban azért mérgelődtek, mert hazajött, most viszont szomorúan nyugtázták, hogy valószínűleg nem tér vissza egy darabig, ami a hazai társadalomtudományra nézve is igen nagy veszteség.