Hogy vagyok?

TÜNET EGYÜTTES: APROPO, SZEGED, RÉGI ZSINAGÓGA

Vagyok, voltam, leszek, de milyen? Találkozom, beszélgetek, aján­dé­kot adok és mesélek. Eddig semmi különös. Ismerős kérdések és ismerős cselekedetek, de ahogyan Szabó Rékától kapjuk, maga a(z önmagunkra való) rácsodálkozás.

Tényleg kapunk ajándékot, igazit, kézzelfoghatót, a műanyag székek aljára van felragasztva egy-egy Negró, amit lelkesen ki is tapogatunk, és igen, ott, előadás közben kibontjuk és elszopogatunk. Mert lehet. Mert Szabó Réka úgy intézi, hogy így legyen természetes.

Ez az egész úgy történik, hogy az első – a kvázi bemutatkozó, mozgásos és szöveges – etüd után Réka egészen közel, szinte karnyújtásnyira jön a nézőkhöz és beszélget és kérdez. Akit épp megszólít, annak a szemébe néz, és nincs mese, válaszolni kell, de miért is ne, ez most egyáltalán nem kínos, mert Réka spontán közvetlensége valóban személyes és őszinte, nyoma sincs benne provokációnak, kényelmetlen érzést szülő „megszólításnak”, amelyeket azért általában támadásként szenved el még az edzett alternatív színházi közönség is.

Nem csak így kezdődik, így is folytatódik a Tünet Együttes tavaly tavaszi (2013. március 8. Budapest, MU Színház) bemutatójának, az Apropo című estnek a szegedi vendégjátéka a régi Zsinagógában, amely valójában két, de nagyon is összefüggő előadás.

Az elsőnek az a címe, hogy „Ez mind én leszek egykor”, s ez Szabó Réka harmadik szóló produkciója. A táncművész ebben a részben aranyhajat visel, nagyon szép így, de később leválik róla a királylányos hajzuhatag, akkor, amikor egy hajkefével a kezében körbejárkálva, a fésülködéssel tincsenként megfosztja magát vonzó nőiességétől, vagyis, amikor kvázi megöregszik.

Előtte (a beszélgetések után és előtt) van egy másik etüdje, egyfajta has-tánc, ami nem azonos a hastánccal, sokkal inkább tekinthető a 2008-as, Szépművészeti Múzeumban tartott performansz utódjának, amelyet kilenc hónapos terhesként tartott egy testhez simuló, de a hasánál kivágott ruhában.

Most, a köldöktől jobbra és balra két kézzel összemarkolja a hasát, s a gyűrődés formájának folytonos alakítgatásával keletkezik az ő hasának a tánca, amely pulzáló önállósulásával mintegy átveszi a test feletti uralmat.

Ez után is visszalép a nézőkhöz, megszólít, kérdez és beszél, előhozza a valaha volt-ot, például az elalvás előtti mesét, és egy újabb etüddel – melynek visszatérő szólama a monoton Dolgozz! Dolgozz! – tökéletesen érzékelteti a fantázia elsorvadásának legbiztosabb módját.

Szabó Rékának nincs steril „műfaja”, darabjaiban egyszerre van mozgás, beszéd, tánc és vizualitás, ilyen a második rész is, amelynek címe: „Nem emlékszem, hogy így neveltek volna”.

Ezt a társulat négy tagja játssza: a 29 éves Cuhorka Emese, a 38 éves Szász Dániel, a 44 éves Szabó Réka és a 64 éves Gőz István, s most is, mint az előbb, a gyermekkortól az öregedésig nézegetjük magunkat.

A színpad elején egy sorban fehér táblák sorakoznak, rajtuk nagy fekete számok. Az alkotók a színpad mélyéből egyenként előrejőve, a megfelelő életkorhoz passzoló kijelentéseket tesznek, a gyerekkori éveknél elrugaszkodottan vágyakozókat, a fiatal felnőtt életkor tábláinál kételyeseket és bizakodókat, a nagyobb számoknál fanyarabbakat és bele­nyugvó­sab­ba­kat.

Mindezt látszólag nagyon egyszerűen, mondhatni eszköztelenül csinálják, de persze feszesen szerkesztetten és sodróan, ugyanakkor játékosan és könnyedén, kíméletesen bár, de ön­ironikusan.

Azért lehet tudni, hogy ők hány évesek, mert egyszer csak, önvallomásos módon, a felesleges számok megszüntetésével mindnyájan a saját életkorukhoz állnak. Persze, most sem csak ők beszélnek, hanem tőlünk is kérdeznek. Sok mindent, életről, halálról, szerelemről, munkáról, majd Réka azt, hogy meghajoljunk-e?

„Ne! – mondja mögöttem egy gimnazista – mert akkor vége lesz.” De persze, ez már tényleg az End, ám csak az előadásnak szakad vége, a hatásnak nem.

Ibos Éva

[nggallery id=365]

Fotó: Révész Róbert