Csehy Zoltán: Litánia Tóth Gyula, bádogos és vízvezeték-szerelő pentameterbe zárt életéről

Tóth Gyula!

Bádogos és vízvezeték-szerelő!

Mutass utat nekünk, világítsd meg túlontúl sötét

pincéink vízvezetékeit, hárítsd el

a kétség dugulásait, készülő csőtöréseit

az épp aktuális örök házasságnak! Tóth Gyula,

szedd le az égről a bádog pikkelysömörét,

döntsd el végre a nyelv létráját a lét beázó nyilvánosházától!

Tóth Gulya! Ez nyelv csőtöréses,

ez a nyelv eltékozolta a vizét,

ez a nyelv rozsdás vezetéken  nyomul,

ez a  nyelv húgyos, véres, és, jaj, még nagyobbat is cselekszik,

ez a vers kizabálta a lenolajas kenderkócot és szivárogtat,

Tóth Gyula,

ez a nyelv túlnőtt rajtunk,

ez a nyelv  nem akar csövekben folyni,

ez a nyelv nem tűri a csapok rendszerét,

a műanyag csatlakozókat,

Tóth Gyula,

önts tejet, kólát, szeszt a mi csöveinkbe,

a málatag vackor illatát betegesen őrző pálinkát,

Tóth Gyula, időben

mássz ki a kredenc aljából, a mosogató alól,

mielőtt pofon köp a szennyünk!

A sötéttel tapasztott lyuk,

Tóth Gyula, a te házadon,

a hajnallal tapasztott lyuk,

Tóth Gyula, a te műhelyeden,

stigma a lét, stigma a nyelv testén,

úgy néz ránk, mint a pentameter-sor a semmiből,

ahol te laksz, összkomfortos daktilusok közt,

ebben a verslábas vezetékben,

középen a választékkal. És a csonka lábakkal,

a poétikus amputáció fél-gilisztáival. Mintha máris a föld alatt.

Tóth Gyula, heroikusan tűröd,

ahogy mögötted, ahogy előtted áradnak a rendezetlen dolgok,

mint egy ovis rajzán, vagy egy ablakkeretben, mondjuk,

vagy egy hajókajüt kerek fókaszemében

az örökös utazásban,

a helyváltoztatásban mosakodó tengerben

a megpaskolt tárgyak kéjes viszontag-horzsolásai

nincs kilátás, nincs rálátás, nincs belátás,

mégis bujkál előled minden,

mintha szemrevételezni akarnád,

a vezetékeidre tekert vagy akasztott anyagba ivódott vért, nyirkot, folyást,

térképét a zuhatag világának, a folthagyás

kelletlen heroizmusát a szöveten,

melyre árnyszínház vetül,

van-e más választásod, mint hogy

a hím gyilkolta nőstény, a nőstény gyilkolta hím

khiasztikus hídjáról zuhanva légy öngyilkos?

Tóth Gyula,

nagy jövő vár rád mégis! Nagy tetteket

szánok neked, a rend urának,

a pentameterbe zárt véglénynek,

a hexameter csicskájának,

Tóth Gyula, eljön még a te időd,

és szelídséged nemcsak gyilkolni fog!

Tóth Gyula,

te testhez tapasztott test,

ahogy a boldogságban ölsz és érzed,

elárultak, és miatta lettél ilyen daktilikus, amilyen,

hogy nem akarsz ilyen lenni,

ilyen elkeseredetten penta,

miközben csak ilyen

lehetsz, hogy a tőrdöfés után a mezőkre szaladsz majd,

(ahogy lefejted magadról a holtan is boldog hexametert)

a semmisítő meleg levegőáramlásba

a lepukkant kulisszák mögé rohansz, és üvölteni fogsz,

de a rendező kiveszi a hangot, hogy

jobban látsszon a torzult arc, a nyelv,

a szép fogak, a kiegyensúlyozott mozgásban edzett izmok

összjátéka, a kilógó, véres spondeus,

a pontosan a dierézisnél

kettéroppant, visszacsinálhatatlan pentameter.